logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Amikor egy atomhatalom háborút veszít – Robert C. Castel elemzése

Az ukrán háború igencsak megzavarta a fukuyamai történelemvég napfényében békésen sütkérező lelkünket – fogalmaz az elemző.

Tankcsaták Európában, energia és élelmiszerválság, atrocitások és menekültek. Ha így néz ki amikor véget ér a történelem, vajon mi várhat ránk, amikor majd nagyot sípolva újra mozgásba lendül? Mindezek az aggodalmak azonban eltörpülnek „A kis szobába toppanék, repült felém”– elefánt mellett. Ez az elefánt a szobánkban pedig nem más mint az orosz atomfenyegetés – olvasható a neokohn.hu oldalon Robert C. Castel elemzése az orosz–ukrán háborúról.

A legaggasztóbb ebben az egész nukleáris kardcsörtetésben az, hogy mindenki tisztában van a két tábor közötti viszony aszimmetriájával és az ebből fakadó tehetetlenségünkkel. A hidegháború alatt a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve hihető elrettentést biztosított: hajlandók vagyunk feláldozni New Yorkot, hogy megbosszuljuk Párizst. A jelenlegi felállásban azonban
még a legkardcsörtetőbb tegnapi pacifista is tisztában van vele, hogy nemhogy Párizst nem fogjuk feláldozni Bilhorod-Dnyisztrovszkijért, de még Pornóapátit sem.

Ez a tény meglehetősen zsarolhatóvá tesz minket és az oroszok, akik ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában vannak, előszeretettel veszik elő újra és újra a nukleáris hüvelykszorítót. Mivel a szorongó elektorátus nem tesz jót a szavazatoknak, a nyugati politikusoknak meg kellett találniuk a módját annak, hogy valamennyire eloszlassák a közvélemény aggályait. A megoldásért természetesen a szakértőkhöz fordultak.

Nukleáris placebók

Eleinte némi gondot okozott az a tény, hogy az utóbbi évtizedekben igen kevés szakértő foglalkozott nukleáris stratégiával. Minek is tették volna? Ahogy Francis Fukuyamától megtudhattuk, a történelem úgyis véget ért, és a film végén senki sem megy ki a büfébe pattogatott kukoricáért. Szerencsére a TV kamerák úgy vonzzák magukhoz a szakértőket, mint viharlámpa a molylepkét, így rövid keresés után sikerült benépesíteni a stúdiókat.
A politikusok által a közvélemény számára felírt, jól fizetett szakértők boszorkánykonyháiban kotyvasztott nyugtatókban megvolt a minőségi placebók összes obligát alkotóeleme:

  • a nemzetközi jog idevágó varázsigéi a csomagolópapíron
  • a morális cukorbevonat
  • a töltelék, ami a hatóanyagot helyettesíti

A fent említett placebó-töltelék általában kétféle kiszerelésben érkezik.

Az első változat játékelmélet-alapú és a magvát alkotó matematikai modellek egy igen eredeti és kreatív elméletet propagálnak, miszerint az a kutya, amelyik ugat, az nem harap.

A második változat történelmi perspektívából közelíti meg a problémát és rámutat, hogy atomhatalmak a múltban is veszítettek el háborúkat, de mégsem nyúltak atomfegyverhez. Ennek alapján a szakértők kijelentették, hogy a történelmi mintázat ismeretében igen nagy bizonyossággal kimondhatjuk, hogy nem kell aggódni. Oroszország nem fog atomfegyvert bevetni Ukrajnában.

A hét évtizedes atomcsend ténye vitathatatlan, a történelmi tapasztalat relevanciája viszont nagyon is vitatható. Tényleg voltunk már hasonló helyzetben a múltban, vagy pedig egy teljesen új felállásról van szó? Valóban létezik a szakértők által emlegetett történelmi mintázat, vagy pedig az egész csak egy jól hangzó, de empirikusan be nem bizonyított elmélet embriója? Hogy miért fontos jól megalapozott választ adni erre a kérdésre? Azért, mert ez a belső használatra rendelt nyugtató a kül- és a biztonságpolitikánkat is meghatározza.

Többek között az Oroszországgal szemben vállalható kockázat szintjét is. Ha a szakértők tévednek, akkor a jelenlegi politikánk kockázatvállalási mutatója már régóta a veszélyt jelző, piros zónában rezeg, anélkül hogy tudnánk róla.

Ennek a cikknek a célja empirikusan kielemezni azt a közel 150 háborút, amelyet az atomhatalmak vívtak a nukleáris korszak hajnala óta, továbbá megvizsgálni közelebbről a vesztes háborúkat és elgondolkodni a mintázatok tanulságain, a jelenlegi orosz atomfenyegetéseket illetően.

Kapcsolódó tartalom

Atomháború Eurográdban?

Ahhoz, hogy legalább megpróbáljunk bármi magvasat mondani ebből a megközelítésből, nincs más hátra, össze kell szednünk az összes releváns esetet: az atomhatalmak által vívott háborúkat. Ha ezt a meglehetősen szürke, favágó-munkát nem tudjuk le, akkor mindörökre az anekdoták és a „köztudomású” megállapítások szintjén maradunk.

Hogy mi az, ami köztudomású az atomhatalmak háborúiról?

  • Az, hogy mindig elveszítik őket, mert ugyebár Vietnám, Afganisztán és aztán megint Afganisztán, csak ezúttal egy más csapat színeiben.
  • Az amerikaiak ügyefogyottabbak, mint az oroszok, mert több háborút vesztettek el.
  • A gerilla Dávid mindig legyőzi az atomfegyverekkel felszerelt Góliátot.

Ne nevessünk ezen, és főleg ne becsüljük le az anekdotikus ismeretek hatalmát. Legtöbbször a szakértők is ilyen anekdotikus tudásanyagból merítenek, amikor egy riporter a torkuknak szegezi a mikrofont. Csupán az esetek elenyésző százalékában rendelkezünk naprakész, releváns és ellenőrzött értékű kutatási eredményekkel. Ebből kifolyólag érdemes az összes szakvéleményt egy jó adag szkepticizmussal kezelni, a jelen sorok szerzőjének fejtegetéseit is. Azokat pedig, akiknek erre az a válaszuk, hogy mi mást is várhatnánk az olyan áltudományoktól, mint a társadalomtudományok, megnyugtathatom azzal, hogy a kardiológusuk is hasonló módon állítja fel a diagnózisait.

Visszatérve a favágó-munkára, kezdjük talán azzal, hogy kik is ezek az atomhatalmak?

Jelenleg nyolc deklarált atomhatalom van: az USA, Oroszország, Kína, az Egyesült Királyság, Franciaország, India, Pakisztán és Észak-Korea. Ez a nyolc állam osztozik a világ 13 ezer valahányszáz atomtöltetének jelentős részén. Hogy miért építettem be a sorok közé ezt a „jelentős” feliratú kibúvót? Azért mert vannak további államok amelyek feltételezhetően rendelkeznek saját atomarzenállal, de a bizonytalansági tényező miatt ezekkel itt és most nem foglalkozunk.

Mivel az elemzés kizárólag az atomhatalmak háborúira szorítkozik, csupán azok a háborúk kerülnek a „bevásárlókosárba”, amelyeket már az atomfegyverek birtokában vívtak. Ez az elválasztó vonal minden egyes állam esetében máshol húzódik a falinaptáron. Az Amerikai Egyesült Államok 1945-ben lépte át az atomküszöböt, a Szovjetunió 1949-ben, az Egyesült Királyság három évvel később. Franciaország 1960-ban csatlakozott a klubhoz, Kína 1964-ben, India tíz évvel később, míg Pakisztán 1998-ban. A sort Észak-Korea zárja a 2006-os első atomrobbantásával.

Maradt-e valami a „bevásárlókosárban”, miután a még nem atomhatalomként vívott háborúkat eltávolítottuk? Maradt. Méghozzá nem is kevés.

Az atomkorszak hajnala óta a világ atomhatalmai 146 háborút vívtak.

Egy részüket fennálló konfliktusként mind a mai napig nem zárták le. Ez azt jelenti, hogy korántsem egyedi és kirívó történés a jelenlegi orosz–ukrán háború, mely egy atomhatalom agressziója egy atomfegyverrel nem rendelkező állam ellen. Egy olyan fajta konfliktusról van szó, amelyből a második világháború befejezése óta átlagosan évente kettőt abszolvál a világ, még akkor is, ha ezeknek a döntő többsége sosem érte el az ingerküszöbünket. Mivel az esetek száma meglehetősen jelentős, és mivel a jelenlegi ukrán válság tökéletesen beleillik a vizsgált kategóriába, érdemes tovább folytatni a kérdezősködést.

Akár az utolsó ukránig

Lehetséges-e, hogy ezeknek a háborúknak a többségét egyetlen, globális Erős Pista vívja?

A válasz erre az, hogy nem. Még akkor sem, ha a politikai indíttatású sztereotípiáink berzenkednek is a tények zsarnoksága ellen. A számadatok azt mutatják, hogy a harci kedv dobogóján az első helyet megosztva kapja meg Oroszország, az USA és a pacifista EU oszlopaként számon tartott Franciaország. Ez a trió átlagosan két évente keveredik háborúba. A második helyet, szintén megosztva, a kardcsörtető Albion kapja, a Gandhi-féle erőszak-elvetéséről híres Indiával karöltve. Ők átlagosan három évente vonulnak hadba. A harmadik hely Kínát illeti meg, a négyévenkénti háborúskodásaival. Pakisztán átlagosan hat évente háborúzik. Észak-Korea pedig, az általa gerjesztett ballisztikus ricsaj ellenére, az adatokból ítélve olyan békés, hogy még a nyúl is merészen taszigálhatja. Átlagosan nyolc évente keveredik háborúba.

Igen, fogják mondani egyesek, de háború és háború között különbség van. Nem lehet egy kalap alá venni a jelenlegi ukrán válságot egy délkelet-ázsiai gerillaháborúval. Ez egy teljesen érvényes állítás, éppen ezért érdemes a vizsgált háborúkat két csoportra osztani:

1. konvencionális háborúkra, mint az előbbi példa, és

2. alacsony intenzitású konfliktusokra, mint az utóbbi.

Ebből a szögből vizsgálva a dolgokat, az egyetlen beazonosítható mintázat egy markáns különbség a volt gyarmattartó államok – köztük Oroszország a maga honi „gyarmataival” – és a többi állam között. Az előbbi csoport többnyire alacsony intenzitású háborúkat vív a volt gyarmatain, az utóbbi főleg konvencionális háborúkat visel.

Egy másik érdekes kérdés — ami egyenesen következik az előbbi kérdésből –, a háborúk földrajzi eloszlására vonatkozik. Itt is vár ránk néhány meglepetés. Az orosz agressziót követő döbbenet, és az elveszett európai békeidők siratása érthető, de nem megalapozott. Európa sohasem, még az atomkorban sem vált a béke földrészévé. Ezek a háborúk nem korlátozódtak a Balkánra és a Kaukázusra, hanem jelen voltak a kontinens nyugati részén is, elég ha a baszk, a korzikai és az ír konfliktusokra gondolunk.

A béke földrésze pálmáját a nyugati félteke viszi el

Az atomhatalmak több mint háromszor annyi háborút viseltek Európában, mint Észak- és Dél-Amerikában együttvéve. A másik, meglehetősen meglepő számadat azt mutatja, hogy az atomhatalmak majdnem kétszer annyi háborút vívtak Ázsiában, mint Afrikában.

Ha már a földrajzi változónál tartunk, érdemes különbséget tenni a honi és az expedíciós háborúk között. Nem meglepő módon, a tengeri hatalmak, és azok, amelyek a múltban kiterjedt tengerentúli gyarmatokkal rendelkeztek, főként expedíciós háborúkat vívnak, messze a határaiktól. Ezzel szemben a szárazföldi hatalmak legtöbbször honi háborúkat vívnak, gyakran a határaikon belül. Hogy ez miért fontos szempont? Azért, mert teljesen más a kalkulusa egy, a világ túlsó végén vívott vesztes háborúnak, mint egy olyannak, amely a határainkon, vagy azokon belül zajlik le.
1945 óta az USA öt háborút vívott a nyugati féltekén, melyek közül csupán egyet veszített el: egy olyan Kuba-ellenes intervenciót, amelyben hivatalosan nem is vett részt. Franciaország és az Egyesült Királyság szép számmal vesztettek el expedíciós háborúkat, de az európai konfliktusokból győztesként kerültek ki. A számunkra legérdekesebb játékos, Oroszország szereplése is hasonló mintázatot mutat.

A Szovjetunió/Oroszország – szárazföldi hatalomként – a legtöbb háborúját a határai mentén, illetve azoktól nem túl messze vívta.

Az általa viselt háborúknak csupán az egyharmada tekinthető expedíciós háborúnak. Ezeknek tekintélyes részét elveszítette, mint például az 1967-1973-as, Izrael elleni intervenciót, vagy csupán döntetlenre sikerült kihoznia, mint például az eritreai kalandot. Ami viszont az általa viselt 19 honi háborút illeti, azoknak a döntő többségét a Szovjetunió/Oroszország megnyerte. Ez vonatkozik úgy a konvencionális háborúkra, mint az alacsony intenzitású konfliktusokra.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor már meg lehet próbálni bizonyos következtetéseket levonni az atomhatalmak, különösen Oroszország történelmi mintázataiból — az ukrán háború kimenetelét és a nukleáris eszkaláció esélyeit tekintve.

A háború az erényfitogtatás folytatása — más eszközökkel

Az 1949-es szovjet atomkísérletet követően az orosz medve 28 háborúban vett részt. Ezeknek a 71%-át megnyerte, 14%-át elvesztette, míg a fennmaradó 15% döntetlenre végződött, vagy pedig mind a mai napig lezáratlan. A honi háborúit – a többi atomhatalomhoz hasonlóan – igen kevés kivétellel, 84%-os arányban megnyerte. Ez már önmagában véve is elég rossz hír.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a háborúkban nincs semmi determinisztikus és a visszapillantó tükör, sem kristálygömb. Teljesen elképzelhető, hogy a jelenlegi ukrán háború döntetlennel, vagy akár vereséggel végződik Oroszország számára. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogy mik voltak a történelmi következményei az oroszok vesztes honi háborúinak.

Az első csecsen háború (1994-1996) következményeként az Orosz Föderáció területi integritása megsérült, és egy általános szétesés valós veszéllyé vált. A vesztes háború dominó-effektusa azonnal kihatott Oroszország egyéb, szakadár álmokat dédelgető területeire is. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a Csecsen Köztársaság jelenlegi tagköztársasági státusza csupán egy jogi fikció, amely a terület de facto függetlenségének szolgál álcául. A tény akkor is tény marad. A vesztes háborúval nemcsak egy történelmi terület veszett el, hanem a Föderáció kohéziója is megingott.

A másik vesztes háború, az 1979-1989-es afgán kalandnak még drámaibb következményei voltak. A közép-ázsiai fiaskónak meghatározó szerepe volt a Szovjetunió összeomlásában, és a második világháborúban megszerzett befolyási övezet elvesztésében. Hogy mindez mit jelent a jelenlegi orosz politikai elit számára, arra a legjobb indikátor Putyin elnök 2005-ös beszéde, amikor a szovjet birodalom bukását az évszázad legnagyobb politikai katasztrófájának nevezte.

Mit jelent mindez az ukrán háború további alakulásával, illetve egy esetleges nukleáris eszkalációval kapcsolatban?

Azt jelenti, hogy teljesen mellékes, hogy Oroszország szeretné-e vagy sem elengedni a veszett fejsze nyelét. A valódi kérdés az, hogy képes lesz-e megtenni ezt anélkül, hogy a két vesztes honi háború tapasztalatai alapján a föderáció kohéziója, illetve a rezsim fennmaradása veszélybe kerüljön. Az orosz nukleáris doktrína alkalmazás-küszöbének ez a valódi mércéje, és
ezt a küszöböt elérhetjük akkor is, ha egyetlen NATO-bakancs sem lépi át az új Vasfüggöny határvonalát.

Ha a politikánkat nem a vélt és empirikusan igazolható orosz aggodalmak figyelembevételével alakítjuk ki, hanem olyan felületes megállapítások alapján, miszerint „atomhatalmak máskor is veszítettek el háborúkat és mégsem nyúltak atomfegyverekhez”, akkor nem kizárt, hogy a fuldokló magával ránt minket a nukleáris eszkaláció örvényébe.

Ajánljuk még