logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Compact: Ezért gyűlöli Brüsszel Orbán Viktort

| Szerző: hirado.hu
Brüsszel azért támadja Magyarországot és Lengyelországot, mert kiállnak a nemzeti szuverenitás és a nemzeti jog védelme mellett, ám ezzel megkérdőjelezik a birodalomépítés, az uniós szuperállam megvalósításának alapvető elvét: az uniós jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben – írja Thomas Fazi a Compact amerikai véleményportálon. A szerző szerint a jogállamiság számonkérése, az uniós források visszatartása csupán egy zsarolási eszköz az EU részéről. Maga az ellentét valójában egy mélyebb problémáról szól: a nemzeti szuverenitás és a nemzetekfelettiség elképzelésének a konfliktusáról.

Orbán Viktor az április 3-i választási győzelemmel brüsszeli kritikusaira is súlyos csapást mért. Szidalmazták, elítélték és szankcionálták, főként az elmúlt években, amikor a magyar kormányfő látszólag az egész uniós intézményrendszer villámhárítójának a szerepét magára vállalta, és ezzel Európa nemzeti-konzervatív erőinek is lendületet adott – írja Miért gyűlöli Orbánt Brüsszel? című publicisztikájában Thomas Fazi.

A Compact amerikai véleményportálon megjelent cikk szerzője rámutat, hogy a magyar kormány nem magányos harcot folytat Brüsszellel, az elmúlt öt évben a Lengyelországot kormányzó nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság párttal (PiS) is összecsapott az EU bürokratáival. Az Európai Bizottság vádjai ismertek: a két ország kormányai lábbal tiporják a sajtószabadságot és a független igazságszolgáltatást, nem tesznek eleget a rendszerszintű korrupció ellen, és megsértik az LMBTQ-közösség, a valamint más kisebbségek jogait.

A szerző megjegyzi, hogy a brüsszeli elit elleni „jogállamisági” küzdelemben egymásért is kiálló két ország között ugyan kialakult némi nézetkülönbség az ukrajnai háború miatt, ám úgy látja: a válság enyhülésével minden bizonnyal helyreáll majd az összhang Budapest és Varsó között.

Kérlelhetetlen oroszellenes fellépésével a PiS átmenetileg talán elnyerte a „nyugati héják” kegyeit, ám a háttérben meghúzódó – többnyire a jogállamisági viták mentén felgyülemlő – feszültségek nem enyhültek Varsó és Brüsszel között. Ezt a frontvonalat az „Európa-barát liberálisok” és a brüsszeli tisztviselők úgy mutatják be, mint az unió liberális-demokratikus értékei és a két ország nacionalista kormányainak illiberális és antidemokratikus gyakorlata közötti konfliktust. Magyarország és Lengyelország, illetve pártolóik ugyanakkor  tradicionális és vallásos nemzetek szembenállásáról értekeznek Brüsszel baloldali, globalista és keresztényellenes imperializmusával szemben – magyarázza Fazi, rámutatva, hogy ennél azért jóval bonyolultabb a kérdés.

Az igazságszolgáltatás hatalmi kontrolljának szándékát érintő uniós vádak valójában nem csak e két országgal kapcsolatban merülhetnének fel, mivel a tagállamok legfelsőbb bíróságai mind erősen átpolitizáltak. Ez általában azt jelenti, hogy a bíróságok alig merik vitatni az uniós jogszabályok bölcsességét. Ami pedig a korrupciót illeti, annak szintjét köztudottan nehéz mérni. Amikor egyes intézmények mégis nekiveselkednek, abból az derül ki, hogy

Lengyelország és Magyarország vezetése lényegesen kevésbé korrupt, mint más kelet-európai országok, például Románia, Szlovákia, Szlovénia és Bulgária kormányai – sőt, Spanyolország, Portugália és Olaszország kormányainál is jobban állnak.

A sajtószabadsággal kapcsolatban Fazi azt írja, a Riporterek Határok Nélkül indexében Magyarország és Lengyelország – Bulgáriával egyetemben – elég rossz mutatókkal szerepel, ám valójában „jó társaságba keveredtek”: az újságírók biztonságáról tavaly kiadott EB-jelentés ugyanis megállapította, hogy 2020-ban az EU 23 tagállamában 908 újságírót és médiamunkást ért fizikai támadás, míg a „sajtószabadság sereghajtóinál”, például Magyarországon és Lengyelországban nem kell tartania ilyesfajta agressziótól az újságíróknak.

A szerző az LMBTQ-galaxist illető viták kapcsán is az EU kettős mércéjéről ír. Szerinte az igazi kérdés nem az, hogy valóban aggasztó-e, ami ebben a két országban történik, illetve hogy Brüsszelnek van-e joga két demokratikus tagállam kormányát és az őket megválasztó embereket kioktatni a kérdésben. Jóval érdekesebb, hogy Brüsszel miért emelte ki Magyarországot és Lengyelországot az unió egészét érintő közös problémák miatt. A válasznak Fazi szerint viszonylag kevés köze van a két ország ellen felhozott vádakhoz.

Az európai kapuőrök szemében a magyar-lengyel páros sokkal szörnyűbb bűnt követett el: elutasították az uniós doktrína vitathatatlanul legfontosabb hitcikkét: az EU birodalom-, illetve szuperállam-építő törekvéseinek egyik legfőbb eszközét, az uniós jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben.

Az uniós jog elsőbbségének elve lehetővé teszi az integráció jog általi mélyítését, az uniós bírósági ítéletekkel történő hatáskörbővítést, a „több Európa” koncepció fokozatos megvalósítását, ami a nemzeti szuverenitás elfogadhatatlan megsértését jelenti, ráadásul a folyamat demokratikus legitimitása is megkérdőjelezhető. Az európai bíróság ugyanis nem rendelkezik a nemzeti bíróságok demokratikus legitimációjával és elszámoltathatóságával, ennek ellenére a tagállami szövetség legfontosabb jogalkotó, sőt alkotmányozó szervévé vált. Alec Stone Sweet nemzetközi jogi szakértő ezt „jogi államcsínynek” nevezte – világít rá Fazi.

Ismeretes, hogy az Európai Bizottság a jogállamiságot megsértésére vonatkozó új rendeletére hivatkozva elutasította az EU gazdaságélénkítési alapjának jóváhagyását a két ország számára. Magyarország hétmilliárd eurótól, Lengyelország 36 milliárdtól esett el ezáltal. Budapest és Varsó ugyan megtámadta az új szabályt az Európai Bíróságon, ám az előre láthatóan elutasította a két kormány panaszát – emlékeztet a szerző. Thomas Fazi úgy véli, Brüsszel pontosan azért támadja Lengyelországot és Magyarországot, mert a két közép-európai tagállam kiáll a nemzeti szuverenitás és a nemzeti jog védelme mellett, ám ezzel egyúttal megkérdőjelezi az uniós szuperállam megvalósításának alapvető eszközét.

A jogállamiság így csupán egy zsarolási eszköz, az uniós források visszatartása pedig ezt a célt szolgálja. Maga az ellentét valójában egy mélyebb problémáról szól: a közösségi érdeken alapuló nemzeti szuverenitás és az egyéni jogokat hangsúlyozó nemzetekfelettiség elképzelésének a konfliktusáról 

– írja.

Ajánljuk még