– Február 23-án este 10-kor hívták be a férjemet szolgálatra. Még éjjel 1-kor hazajött a telefontöltőjéért és néhány dologért, mert azt mondták nekik, hogy másnap egész nap szolgálatban lesznek, akkor találkoztunk utoljára – kezdte Marija.

– Február 24-ére virradóra egész éjjel nem aludtunk. Nagyon aggódtunk, hiszen nagyon komoly fenyegetés érte Ukrajnát, és elkezdődött a háború. Hajnali 5-kor már hallottuk a lövéseket, onnantól kezdve figyeltük a híreket, és láttuk, hogy egész Ukrajnát támadás érte.

Reggel felhívott a férjem, hogy gyorsan menjünk biztonságos helyre a két gyermekünkkel, és 6 órakor már ott is voltunk. Beszéltünk, és kérdeztem tőle, hogy milyen ott a helyzet a támaszponton, és azt felelte, hogy szörnyű.

Elmondta, hogy elkezdték bombázni a várost, és lövik a katonai célpontokat. Kérdeztem, hogy haza tud-e jönni, de erre már nem kaptam választ. Utána már azt láttuk a hírekben, hogy szétlőtték az ocsakovi kikötőt és minden lángokban áll. Próbáltam nem legrosszabbra gondolni. Abban reménykedtem, hogy talán valahol távolabb volt az épülettől, amikor azt találat érte, ahol egyébként az állomáshelye van. Elkezdtük őt keresni, ahogy sok más nő is kereste a férjét. Nem kaptunk semmilyen információt, és nem is engedtek oda minket. Azt mondták, hogy majd hívnak minket, ha van információjuk, de ne aggódjunk, mindenki rendben van. A katonák közül volt, aki kiment a tengerre, és csak azért nem érjük el őket, azért nincs kapcsolat velük. Aztán az emberek elkezdték mondani, hogy sebesülteket vittek a városi kórházba, és halottakat is vittek. Akkor még azt mondták, hogy négyen haltak meg, és egy súlyos sebesült van, de 11 órakor már 20 halottról beszéltek. Itt mindenki ismer mindenkit. Azt mondták, hogy már van lista a halottakról, mert megmaradt néhány váll lap, és a ruhájukról, az azon olvasható névről azonosították be őket. Este 10 körül hívott egy ismerős, hogy a férjem is az áldozatok között van. Kérdeztem, hogy honnan van ilyen információja, mert ez nem történhet meg, hiszen a férjem ott volt Krímben, amikor megszállták, aztán Kelet-Ukrajnában is szolgált.

És ő egy igazi harcos, vele ilyen nem történhet. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő túlélhette.

Másnap már a katonai területen kerestük, de mondták, hogy ott már nincs senki, menjünk a kórházba. Ott hét sebesült volt, de a férjem nem volt köztük. Akkor mondta egy nővérke, hogy siessünk a hullaházba, mert hamarosan elszállítják őket Mikolajivba. A halottasházban volt egy lista, és azon elsők között szerepelt a férjem neve. A megmaradt ruhája alapján azonosították be, és azt mondták, hogy biztosan ő az, mert ott volt a támadásnál. Most elvitték őket orvosszakértői vizsgálatra Mikolajivba, így a közeljövőben nem tudom még eltemetni.

– Két kisfiúk van, hogyan mondta el nekik a szörnyű hírt, hogy az édesapjuk meghalt?

– Nem mondtam el. Ez akkor fog megtörténni, amikor véget érnek a harci események, mert a gyerekek nagyon rémültek. Minden nagyobb zajtól félnek. Szinte egy lépést nem tesznek nélkülem. Ez egy óriási trauma lesz számukra, amire még nem vagyok kész, hogy elmondjam nekik. Nem tudják. Nem mondtam el nekik. Még nem tudom elmondani nekik. Ott voltam az azonosításon, de nem tudom felfogni, hogy ez megtörtént. Meg fogom várni a megerősítést Mikolajivból. Tudom, hogy már negyedik napja nem jön haza, hogy nincs kapcsolat vele, hogy ő már nincs, de még várom őt…

– Milyen ember volt a férje? Hogyan ismerkedtek meg?

– Csodálatos ember volt. Csodás férj és apa. Krímben ismerkedtünk, ott éltünk, és őt ott szolgált. 2012-ben lépett be a seregbe, és közös barátok mutattak be minket egymásnak. Mondhatom, hogy szerelem volt első látásra. Ukrajna ezen a részén nagyon ritka név a Sándor, de számomra egyből egy jel volt, hogy ő lesz a férjem. Korábban Kijevben éltem, 2011-ben költöztem a Krímbe. Tehát azt is mondhatjuk, a sors hozott minket ugyanarra a helyre, hogy megtaláljuk egymást, ennek nyáron lesz 10 éve…

– Kárpátaljai magyarként védte Ukrajnát, mit jelentett számára a seregben szolgálni?

– Apai ágon magyar származású, édesapja magyar volt, de az anyukája ukrán. Nagyon büszke volt a gyökereire, és azt szerette volna, hogy a gyerekei is azok legyenek. Ukrajnában született és élt, védte a szülőföldjét. Gyakran mesélt arról, hogy az unokatestvére belépett a seregbe, és a családjában nagyon tisztelték, hogy ha valaki katonaként szolgált, és ha feltette az életét a haza szolgálatára. Amikor Sándor belépett a seregbe megkérdezték tőle, hogy hova menne, és azt mondta, hogy soha nem járt a tengernél, szeretne odamenni, és így került a haditengerészethez. Az utóbbi években szeretett volna visszatérni Ungvárra vagy a közelébe, de erre nem volt lehetőségünk.

– Láttam egy fotót, amin terepszínű ruhában van, Ön is katona?

– Szolgáltam egy rövid ideig a seregben. Kelet-Ukrajnában is teljesítettem szolgálatot, de a gyerekek miatt leszereltem, mert sokat voltunk mindketten távol tőlük.

– És most mit tervez, marad Ukrajnában vagy elhagyja az országot?

– Itt vannak velem a szüleim, akik segítenek ebben a nehéz időszakban. Várjuk, hogy vége legyen a háborúnak. Nem tudunk sehova sem menni. Az utak le vannak zárva, a vasútállomások is. Nagyon veszélyes most útnak indulni, ugyanis lövik az utakat, a civil autókat is. Két kisgyerekkel elindulni, ilyen körülmények között lehetetlen.

– A Jónak lenni jó egy adománygyűjtő műsor. Hogyan és miben tudnának segíteni a nézők Önnek és a családjának?

– Nagyon hálás leszek, ha a nézők imádkoznak az emberekért, a férjemért, és hogy legyen béke Ukrajnában. Hogy ne legyen háború. Sosem gondoltuk volna, hogy 2022-ben visszatér a háború. Ez borzasztó. A háború ténylegesen életeket vesz el, és amíg az emberek ezt nem fogják fel, addig ennek nem lesz vége. Amíg valakinek a saját családját ez nem érinti, addig nem igazán érti, hogy mi ez. A mi városunkban minden ötödik családban van olyan, aki elesett a háborúban. Ebben a háborúban, ami most 5 nappal ezelőtt kezdődött.

Jónak lenni jó! 

A Jónak lenni jó! kapcsán már jól ismert 1357-es nemzeti adományvonal továbbra is él, emellett a jonaklennijo@mtva.hu e-mail címre is lehet küldeni a felajánlásokat, amelyekről a Duna televízióban minden hétköznap este 20:45-től, a Kossuth Rádióban pedig a Napközben című műsorban 10:15-től számolnak be. A közmédia rendkívüli adománygyűjtő műsorában egész héten naponta bemutatják azokat a felajánlásokat, amelyekkel Magyarországon segítik a háborús övezetből érkezőket. A nemzeti adományvonalra, a 1357-re és a 11711711-22222222-es számlaszámra érkezett összeg elérte a 100 millió forintot. A külföldi utaláshoz külön számlaszám – HU45 1171 1711 2222 2222 0000 0000 – érhető el.