×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

A Passaui Egyetem professzora: Magyarországnak egy sokkal realistább képe volt a menekültválságról, Németország pedig nagyon naiv volt

 

A tudomány és kutatás szabadsága demokratikus alapelv – az Egyesült Államokban ez a fajta akadémiai szabadság már régóta nem érvényesül teljes körben, a legnagyobb egyetemeken is vannak olyan témák, amelyek kritikán felül állnak, legyen az a kritikai fajelmélet, a gender-kérdések, vagy akár a migráció. Aki mégis bírálatot fogalmaz meg, azt kirekesztik. Hasonló folyamatok jelei láthatók Németországban is – számolt be Holm Putzke, a Passaui Egyetem professzora a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában. A jogász ősszel vendégprofesszorként tart előadásokat a tudományos kutatói szabadság témájáról a Mathias Corvinus Collegiumban.

 

 

– Vajon mi lehet a tudomány definíciója, vagyis mi a tudomány?

–  A tudományra definíciót találni nem olyan egyszerű dolog, és komoly vitákhoz vezet.  Talán az elmondható, hogy akkor van szó tudományról, ha az ember tervszerűen, meghatározott eljárásmód szerint megpróbál tudományos eredményre jutni, mégpedig az igazságot keresve. Persze itt jön a következő széles fogalom, mi is az igazság. Az is a tudományhoz tartozik, hogy az adott szakterület meghatározott módszereit alkalmazva a korábbi eredményekkel összeveti az újat. A jobb ismeret feltárása – ez is tudományhoz tartozik, de van egy harmadik pont is, mégpedig a tudomány ethosza, erkölcse. Vagyis nem minden tudomány, ami az igazság megismerését célozza, új tudást hoz egy bizonyos módszer alapján, de híján van a tudományos etikának. És persze létezik az is, amit én tiltott tudománynak nevezek, vannak veszélyes tudományos ismeretek, arra kell vigyázni, hogy az ilyen tudással ne éljenek vissza, végső soron az emberiségnek ártva.

Teljes beszélgetés itt hallgatható vissza

–  Sokat vitatott manapság például az Egyesült Államokkal összefüggésben, hogy a tudomány és tudományos szabadság nagyon komoly befolyás alatt áll. Új ideológiák befolyása alatt, mint a politikai korrektség, kritikai fajelmélet, a gender kérdések. Vajon ezt bármilyen formában lehet Németországban is érzékelni?

–   Pusztán jogilag nézve, a tudományos szabadság még mindig teljesül, viszont azt kell megfigyelni, hogy bizonyos áramlatok megpróbálják a gondolkodás tereit szűkíteni, így pedig a megengedett beszéd terét is szűkíteni. Ez pedig egy demokráciában - ahol a helyes irányt konstruktív és tiszteleten alapuló vitában kell eldönteni – veszélyes. Veszélyes, ha bizonyos csoportosulások, különösen hangosan, mások számára elő akarják írni, hogy mit gondoljanak és miként beszéljenek. Ez egy veszély a demokráciánkra nézve, hiszen ekkor nem tudjuk nyitott párbeszédben megvitatni azt, hogy ez-e a helyes irány, illetve, hogy mi is a helyes út. Látom Németországban is, hogy a vitakultúránk beszűkül. Ugyanakkor ez nagyon kifinomult, agyafúrt módon megy végbe. Például megtörténik egy-egy vitatott témáról tartott előadáson, felolvasáson, hogy megzavarják. Szóval azt próbálják eleve megakadályozni, hogy valaki egy bizonyos témáról egyáltalán beszélhessen, ezt én rendkívül veszélyesnek tartom. Még akkor is, ha egy személyt nem bírunk, vagy azt amit mond nem szeretjük, meg kell hallgatni. Feltéve, ha megalapozott álláspontot foglal el, és nem valamiféle sarlatánságot képvisel. Meg kell hallgatni és érvelve vitatkozni. Viszont valakit elnémítani, vagy teljesen kizárni a  párbeszédből egy nagyon veszélyes fejlemény.

–  Az talán nagyon fontos, hogy legyenek érvek. Másfelől viszont, aki olyan témákról beszél, amelyeket bizonyos ideológiák nem engednek meg, amelyek nem férnek bele abba mozgástérbe, amelyről ön is beszélt, azt mondjuk rasszistának, idegengyűlölőnek mondják, a tudós egész egyszerűen a tudományos közegen kívül találja magát.

–  A probléma, amit én látok az az, hogy túl gyorsan rásütik emberekre az idegenellenes, rasszista, antiszemita jelzőt. Arról van szó, hogy ezeket a fogalmakat megpróbálják annyira eltávolítani az eredeti definíciójuktól, hogy könnyebben felhasználhatóvá váljanak. Például, ha valaki egy olyan vitatott témáról, mint a migráció, kritikai hangvételben tart előadást – és, az idegenellenesség értelmezési tartományát nagyon szélesre hagyom, ha nagyon tág a meghatározás, akkor nagyon gyorsan idegenellenességgel tudom támadni akkor, ha a migráció kérdéseihez kritikusan áll hozzá. Ugyanez a helyzet a rasszizmus témájával is; ha egy elértéktelenítően széles definíciót adok a rasszizmus fogalmához, akkor nagyon gyorsan illethető valaki rasszizmussal, ha ilyen vitatott kérdéssel kezd foglalkozni, de, egyáltalán nem rasszista alapon. Gyakran ez a cél és a szándék; hogy a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus felhasználásával valakit gyorsan betegyenek egy skatulyába, és ráfogják, hogy amit mond az lényegtelen, meg sem szabad hallgatni, merthogy rasszista, antiszemita és idegengyűlölő. Ezzel pedig már ki is zárták a párbeszédből.

–  Így pedig talán szem elől veszítjük azt, hogy tulajdonképpen mi is a valódi antiszemitizmus, rasszizmus, ahogy relativizálódik, szélesen definiálják, illetve egyáltalán definiálják-e.

–  Annak a veszélye, hogy egyes fogalmakat jelentése kiüresedik, elinflálódik mindig fennáll. Amikor nagyon sokakra és nagyon gyorsan rámondják, hogy rasszisták, vagy antiszemiták, idegengyűlölők, akkor az az érzésük keletkezik ezeknek az embereknek, hogy nem csak ők járnak ebben a cipőben, de a szomszédjuk is, és még sokan mások – nos így csak oda jutunk, hogy ezek a fogalmak elveszítik ütőerejüket. Akkor pedig igazán nehéz lesz az igazi és valós antiszemitizmus, az igazi idegengyűlölet, és valódi rasszizmus ellen harcolni.

–  Figyelte azt, hogy miképpen változott az elmúlt években Németországban a Magyarországról kialakított kép? Talán az előbbiek is szerepet játszottak. Az az érzésünk, hogy az ország imázsa nem olyan jó manapság Németországban. Nagyon gyakran egy egész országot rasszistának neveznek.

–  Azért különbséget kell tenni, a Magyarország-kép nem egész Németországban olyan rossz. Sőt pont az ellenkezője: sok ember van Németországban – én azt mondanám, hogy a többség -, akinek kimondottan pozitív képe van Magyarországról, és az itt élő emberekről. Nem kell engedni a hamis benyomásnak. Ugyanakkor az megfigyelhető, mindenekelőtt politikai körökben, hogy történt egy romlás Magyarország megítélésében, a média által közvetített kommunikációban pedig egy rossz imázst alakítottak ki Magyarországról. Ez az elmúlt évek fejleménye, különösen miután a menekültválság kialakult Európában, ami 2015-ben csúcsosodott ki menekültáradat formájában, a Keleti pályaudvar képei még mindenkinek a szemei előtt lehetnek.

Akkoriban Magyarország egy más politikát választott, mint például Németország. Németország azt mondta, hogy mindenkit üdvözlünk, és ezzel meg tudunk birkózni. Magyarország pedig azt mondta, hogy természetesen segítünk az embereknek, de látjuk azokat az igazán nagy problémákat is, amelyek egy országra nehezednek ennek nyomán. Először tehát a látható következményekkel kell törődnünk, mielőtt azt mondanánk, mindenkit tárt karokkal várunk, és ezzel meg is birkózunk. És lehetséges, hogy mégsem vagyunk képesek megbirkózni ezzel társadalomként. Úgy gondolom, hogy Magyarországnak egy sokkal realistább képe volt a dolgokról, Németország pedig – legalábbis 2015-ben – nagyon naiv volt. Azt is gondolom, hogy annak idején azok nem voltak helyes döntések.

Kiemelt kép: illusztráció/MTI