×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

1968: 53 éve robbant ki a legértelmetlenebb párizsi forradalom

 

Mertek kicsik lenni: egy olyan évtized után, melyet csak „a nagyság politikája”-ként ír le a francia történelem (la politique de la grandeur), 53 évvel ezelőtt ezen a napon, a párizsi Sorbonne egyetemen és környékén kitörtek az első összecsapások a tüntető diákság és a rendőrség között. Megkezdődött a marxista-maoista eszméktől fűtött ifjak minden értelmezhető célt nélkülöző, ám igen látványos, s a francia gazdaságnak rendkívül súlyos károkat okozó felkelése.

Az egyetemi ifjúság zavargásai akkor már hosszabb ideje tartottak. 1968. március 22-én a párizsi egyetem nanterre-i (Párizs egyik elővárosa – a szerk.) fakultásán a diákok elégedetlenségüknek adtak hangot az egyetemi oktatás körülményei (túlzsúfolt egyetemek, felszereltség hiánya, oktatás minősége, elhelyezkedési gondok stb.) miatt, s elfoglalták az egyetem tanácstermét.

Ekkor alakult meg a Március 22-e mozgalom, mely tudatosan szervezte maga köré a kisebb csoportokat. A csoport vezéralakja az a Daniel Cohn-Bendit volt, akinek szülei akkor éppen Németországban éltek. A szélsőbaloldali eszméket valló Cohn-Bendit , akit nemcsak haja színe miatt neveztek akkoriban „Dany le rouge”-nak, avagy Vörös Daninak, társaival tudatosan szervezte meg a diákok politikai követeléseket is tartalmazó megmozdulásait. Például 1968. május 2-án anti-imperialista napot szerveztek a nanterre-i egyetemen, s voltak tiltakozó megmozdulásaik a vietnami háború ellen is.

De ki ez a Cohn-Bendit? Az ismerősei által csak ’’Vörös Daninak’’ becézett Daniel Cohn-Bendit nyilvánosan publikált életrajzában kifejti: ’’Emigráns zsidó szülők gyermekeként, 1945-ben, (a franciaországi) Montauban-ban születtem, nem vagyok sem francia, sem német, ahogy mondani szokás, egy fattyú vagyok.’’ Tanulmányait német és francia gimnáziumokban és egyetemeken végzi. A párizsi Nanterre egyetem szociológia szakos hallgatója az 1968-as francia diáklázadások idején, melynek egyik vezéralakja. Később szerteágazó tevékenységet folytat: újságot ír, a frankfurti egyetemen egy Marx Károly örökségét ápoló könyvesboltot vezet. A német Zöldekhez 1984-ben csatlakozik, 1989-ben Frankfurt multikulturális ügyekkel foglalkozó alpolgármesterévé választják. A franciaországi börtönbüntetését töltő Carlos, akit többek közt azért ítéltek el, mert társaival 1975-ben túszul ejtették Bécsben az olajtermelő tagállamok, az OPEC képviselőit, tanúként erősítette meg a Cohn-Bendit ismeretségi körébe tartozó Hans Joachim-Klein tárgyalásán, hogy Klein is részt vett a terrorista akcióban. A német hatóságok 2001 januárjában tartóztatták le Kleint, aki befolyásos német politikusok, így Joschka Fischer baráti köréhez tartozott. Mivel többszöri kérésükre sem adja ki Cohn-Benditet az Európai Parlament mentelmi bizottsága, a német igazságügyi szervek máig nem tudják meghallgatni a politikust a terrorista Klein ügyében. Cohn-Bendit „sokszínűségére” jellemző, hogy egy könyvében hosszan részletezi, hogyan fajtalankodott kisgyermekekkel. Természetesen ennek sem lett büntetőjogi következménye. Cohn-Bendit több alkalommal, fanatikus dühvel támadta az európai testületben hazánkat, mivel elégedetlen a megválasztott kormány számára nem szimpatikus döntéseivel

Az, hogy a véletlen műve-e az erős egybeesés a nyugati „anti-imperialista” mozgolódásokat támogató Szovjetunió s az általa megszállt államok hivatalos retorikája és a francia, egyre általánosabbá váló szélsőbaloldali diák-követelések és tiltakozások tematikái között (anti-imperializmus, Vietnam), épp úgy a mai napig tabutémát képező, felderítetlen terület, mint Cohn-Bendit későbbi, aktív kapcsolata a nyugatnémet terrorszervezetekkel.

Hol aludjanak a fiúk?

Már 1967 óta visszatérő követelése volt a Cohn-Bendit által szervezett megmozdulásoknak a korabeli civilizációs normáinak megfelelő egyetemi rendszabályok lebontása. Ezek szerint ugyanis este 11 után nem lehetett a szálláshelyet elhagyni, valamint a fiúk és lányok nem tartózkodhattak egymás lakrészeiben. 1967 áprilisában sor került a lánykollégium szimbolikus elfoglalására. Az épületet a behívott rendőrök foglalták vissza.

Egy évvel később, 1968 áprilisának végén a Cohn-Benditék által addigra már katonásan megszervezett csoportok a szexuális szabadság nevében ismét könnyebb bejárást követeltek a lánykollégiumba, illetve a női hallgatók szobáiba.

Miután az oktatást a szervezett csoportok megmozdulásai teljesen ellehetetlenítették, a rektor május 2-én elrendelte a nanterre-i egyetem bölcsészkarának ideiglenes bezáratását és tizennyolc diák ellen fegyelmit indított. Ez ellen tiltakozva a diákok másnap Párizs szívében, a világhírű Sorbonne egyetem udvarán gyűltek össze. Természetesen Cohn-Bendit is ide tette át székhelyét. Május 3-án négyszáz diákot a Sorbonne-ra behatoló rendőrség kiszorított az egyetemről. A környező utcákon ezután tömegverekedés tör ki, a Sorbonne-t bezárták.

Május 10-én a diákok először ülősztrájkot tartottak, majd Párizs több másik egyetemén is zavargások törtek ki. A diákok a Quartier Latinben barikádokat emeltek. A következő napokban Párizsban és más egyetemeken súlyos összecsapások zajlottak le a tüntetők és a rendőrök között, olykor polgárháborús méreteket öltve. A rendőrség brutális fellépése miatt a szakszervezetek május 13-án 24 órás szolidaritási sztrájkra hívtak fel a diákság mellett.

Általános sztrájkmozgalom bontakozott ki. Kilencmillió munkás csatlakozott a megmozduláshoz: gyárakat foglaltak el, a szakszervezetek béremelést, több szociális juttatást és rövidebb munkaidőt követeltek – május 20-án már közel ötmillió francia sztrájkolt. A két csoport, a diákok és munkások céljai különböztek, így a politikai követeléseikkel is elkülönülten léptek fel.

Amikor tényleg válság volt

Bár a legelfogultabb baloldali elemzők is elismerik, hogy szociális okokra nem igazán lehetne 1968 forradalmát visszavezetni, viszonylag ritkán teszik fel a kérdést, hogy mi okból következett be egy stabil jóléti társadalomban, egy 5 százalékos gazdasági növekedést produkáló államban ez a robbanás.

Miközben egyes elemzők előszeretettel emlegetnek társadalmi válságot ’68 kapcsán, tény, hogy nem akkor, hanem 1958 májusában robbant ki válság: ekkor nem a tanuló lánykák hálószobáinak kérdése, hanem egy, az országot alapjaiban megrázó politikai és katonai konfliktus veszélyeztette Franciaország stabilitását. Az 1958 május 13-i algíri puccs után összeomlott a parlamentáris rendszerű Negyedik Köztársaság, az országban rendkívüli állapotot kellett bevezetni; a hadsereg lázadó egységei elfoglalták Korzikát, és felkészültek a fővárosi hatalomátvételre.

Ekkor „hívták vissza” Charles de Gaulle tábornokot, aki ügyes politizálással úrrá lett a hadsereg lázadásán. A tábornok megalapította a máig regnáló, félprezidenciális rendszerű Ötödik Köztársaságot, „elengedte” Algériát, s levezényelte az ország gazdasági stabilizálását majd felemelkedését. Tíz éven belül Franciaország Európa egyik legstabilabb, növekvő gazdasággal rendelkező állama lett.

Bogár László: de Gaulle kért valamit

Csakhogy 1967-ben de Gaulle egy olyan lépést tett, melyre illik a – hibásan – Talleyrand-nak tulajdonított bonmot: „Ez több mint bűn, ez hiba”. Bogár László közgazdász legalábbis összefüggéseket lát 1968 és aközött, hogy egy évvel korábban a tábornok a Bretton Woodsban 1944-ben kötött megállapodásra hivatkozva megpróbálta Franciaország tekintélyes dollárfölöslegét az Egyesült Államokkal ismét aranyra váltatni.

Az ügy előzményei közé tartozott, hogy a Hitler által megszállt Európából rohamos gyorsasággal menekült át az arany az amerikai trezorokba. Az Egyesült Államok 1933-ban még csak a világ monetáris aranytartalékának tizenöt százalékával rendelkezett, de 1944-ben már hetvenöttel. Így aztán a New Hampshire-i Bretton Woodsban 1944-ben tartott konferencián már Amerika diktálta a feltételeket, s a dollár abszolút világpénzzé vált. A világ jegybankjai éppen ezért hosszú ideig nem érezték szükségét annak, hogy dollártartalékaikat aranyra váltsák, hiszen a dollár a szó szoros értelmében aranyat ért számukra. A helyzet a hatvanas évek végére gyökeresen átalakult. Európa (főként Franciaország és Németország), valamint Japán technológiai óriássá vált, és hatalmas kereskedelmi többleteket ért el az Egyesült Államokkal szemben. Olyan gigantikus dollártartalékaik halmozódtak fel, amelyeket ettől kezdve célszerűbbnek látszott az Egyesült Államoknál aranyra váltani. De ezt nyíltan csak a De Gaulle vezette Franciaország merte megkísérelni 1967-68-ban. A válasz nem sokáig késlekedett, 1968 áprilisában kirobbantották az első „színes forradalmat” a párizsi tavasz nevű polgárháborút – legalábbis Bogár László egy tanulmányában így értelmezi a történteket. Tény, hogy de Gaulle 1967-es kérését követően, 1968-ban „robbant” Franciaország.

Ezt követően terrorhullám söpört végig az erős és virágzó Német- és Olaszországon, megroppantva azok gazdaságát és társadalmi stabilitását, majd mindezt betetőzte az olajárrobbanás, mely Japán erejét, jólétét is aláásta és megfosztotta őket gigantikus dollártartalékaiktól – így összegezhetnénk Bogár László érdekes hipotézisét.

A tábornok emelt fővel távozhatott

Charles de Gaulle köztársasági elnök május 24-i tévé-beszédében a kormány részéről átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok újrarendezését ígérte. Még ezen a napon kiutasították Cohn-Benditet. Tiltakozásuk jeléül a diákok felgyújtották a tőzsdét, mint "a kapitalizmus templomát”. Május 27-én a kormány és a szakszervezetek megegyeztek a béremelésben és a 40 órás munkahét lépcsőzetes bevezetésében. Május 30-án de Gaulle tábornok, maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket, feloszlatta a parlamentet és júniusra új választásokat írt ki, amelyen a gaulle-isták abszolút többséget szereztek. A májusi események mégis erősen megrendítették de Gaulle tekintélyét, s a társadalmi feszültségek nem szűntek meg, így 1969-ben De Gaulle lemondott.

A Quartier Latin és a tőzsdepalota felgyújtását, a hét halottat és a kétezer sebesültet (közülük mintegy 200 súlyos sebesültről beszélhetünk), a felbecsülhetetlen anyagi kárt, például a hatalmas mennyiségű felgyújtott autót, a francia gazdaság növekedésének visszaesését sem Cohn-Benditen, sem más felelősökön nem kérte számon senki 1968 óta.

A címlapfotó illusztráció.