×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Megskapolt áldozatai is voltak az első örmény-azeri konfliktusnak

 

Összesen 613 áldozattal, köztük 106 nővel és 63 gyermekekkel végeztek egyetlen éjszakán örmény fegyveresek és orosz reguláris erők a hegyi-karabahi Hodzsaliban az első örmény-azeri fegyveres konfliktus 1992-es kirobbanásakor. A történteknek egyetlen külföldi újságíró, Csarnai Attila volt a szemtanúja, akit lapunknak adott nyilatkozatában akkori élményei mellett a jelenlegi konfliktusról is megkérdeztünk.

 

 

Cigarettaszünet a frontvonalban. A szerző felvétele

 

–  Most, hogy újra holttestek százait számolhatják össze a nyugtalan hegyi-karabahi határvidéken, már nemcsak a közelmúlt történelme okán érdekes, hogy miként robbant ki, szintén a mostani Azerbajdzsán területén, a legelső örmény-azeri fegyveres konfliktus. Ön újságíróként szemtanúja volt a fegyveres feszültségnek. Amikor a térségbe ért, már megkezdődtek a harci cselemények?

Javában dúlt már a háború: 1992 márciusának legelején voltam Azerbajdzsánban, Hegyi-Karabahban. A Népszava tudósítójaként mentem oda. Repülővel érkeztem Moszkván keresztül Bakuba, onnan vonattal Agdam városáig. Akkor ott húzódott a fontvonal.

– Egyedül utazott?

Már Bakuba egy orosz fotóriporter sráccal érkeztem, akivel útközben ismerkedtem meg. Ott, a fővárosban szembesültem először a Hodzsali (angol átírással Khojaly) mészárlás történtével.

– Milyen mészárlás volt ez, kik követték el, mikor történt?

 

CSARNAI ATTILA Újságíró, filmrendező Született: Budapest, 1959. Iskolái: ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar-orosz szak Filmjei: A csepeli kettős gyilkosság, Málenkij robot Csepelen, Meghalni Ukrajnáért. Újságíróként a Népszava, majd az Új Magyarország munkatársa, jelenleg szabadúszó. Írásai több más újságban is megjelentek.

 

 

A város elpusztítása az 1992. február 26-ára virradó éjjelen került sor. Hodzsaliban mintegy ötezer ember élt. Ez a fővárostól, Sztyepanakerttől 15 km-re található. Ezt a várost éjszaka lerohanták az örmény fegyveresek és az orosz 366. sz. gépesített lövészezred katonái. Összesen 613 áldozatot számláltak meg, köztük 106 nővel és 63 gyermekkel. Én akkor kezdtem összerakni, mi történt, amikor még ott, a fővárosban felkerestem az egyik kórházat, amelyet megtöltöttek a Hodzsaliból ideszállított sebesültek. A 35 éves Szafarova Sahla tanárnő például súlyos karsérülésekkel feküdt a sebészeti osztályon. Öt gyerekével együtt próbált elmenekülni a közeli város, Agdam irányába az erdőn át. A levegő fagyosan hideg volt, az úton magas hó. Amikor észrevették, hogy két tank állja az útjukat, lehasaltak a hóba. A legkisebb gyereke azonban felsírt, mert fázott és remegett a hidegtől, erre golyózápor zúdult rájuk. Két gyermeke a helyszínen meghalt, a többiek súlyos sérüléseket szenvedtek. A katonai kórházban pedig saját szememmel láttam, hogy számos beteget megcsonkítottak. Levágták a fülüket, orrukat, leszakították a fejbőrüket. Jó néhány túlélőt égési sérülésekkel kezeltek, mert menekülés közben lángszóróval megperzselték. A lelki traumák feldolgozhatatlannak tűntek. A felnőttek üres tekintettel meredtek a kórház falára, a gyerekek folyton felsírtak, és reszketve kapaszkodtak az ágyak vasrácsaiba, amikor az ápolók vigasztalni próbálták őket. Az egyik kislányt, a tízéves Amirovát sem tudtam szóra bírni, mert némán és ijedten kuporodott össze a fekhelyén. Amikor megkérdeztem, mi volna a kívánsága, mintha felcsillant volna a szeme: „Anyát és apát akarom…” – felelte, mert szüleit a szeme láttára ölték meg.

– Hogy jutott el a térségbe?

Emlékszem, az orosz fotóssal találtunk egy vonatot, ami Hegyi-Karabah felé tartott, mert a legtöbb már csak jött onnan. Hozták el az ott maradtakat, folyamatosan evakuálták a gyerekeket, asszonyokat illetve a sebesülteket. A szerelvény Bakuból késő délután indult Agdamba. Az egykor jócskán százezer lakosú város közvetlenül a frontvonal mentén feküdt; az alsó-karabahi vidéken ez volt az utolsó település, amely azerbajdzsáni kézen maradt. Ez az a helység, amely a legközelebb található Hodzsalihoz, s ahová a menekülők ezrei igyekeztek. A távolság mindössze 14 kilométer, amelyet Hodzsali túlélői gyalog tettek meg. Agdam mintegy 350 kilométerre van Bakutól, vagy nyolc órás volt az utazás. Az állomásokon egyre többen leszálltak, s jóformán nem akadt felszálló utas. Amikor hajnalban megérkeztünk Agdamba, a szerelvényen gyakorlatilag csak egy tucatnyian maradtak. Azt a térséget már erőteljesen lőtték rakétákkal s egyéb eszközökkel.

– Mik voltak az első benyomásai?

 Szemtanúja voltam annak a menekültáradatnak, amely a térégből áramlott Agdamba, ahol egy katonai sátorban próbálták a sebesülteket ellátni. Innen a sebesülteket mentővel és vonattal szállították, többek között Bakuba, a fővárosba, vagy más olyan azerbajdzsáni városokba, ahol ezeket elláthatták.

– Kik laktak Agdamban abban az időszakban?

 Amikor odaértem, a településen élő nőket és gyermekeket már evakuálták. A város védelmében az ott élő azeri férfiak fogtak fegyvert. Agdam 1993 nyarára örmény kézre került, azóta is megszállás alatt van. A települést lerombolták, tulajdonképpen egy szellemváros azóta.

– Milyen nyelven tudott eligazodni?

 Az azeriek akkor többnyire elég jól beszéltek oroszul. Úgy tudom, azóta is beszéli a nyelvet a lakosság jó része. Még most is nagyon sok orosz iskola működik Azerbajdzsánban. Igyekeztem Agdam környékén is mindent bejárni: voltam a frontvonalon és az ideiglenes katonai kórházban is. Itt elképesztő körülmények között operálták az embereket, csonkításokat is végeztek. A műtéteknél nem mindig alkalmaztak érzéstelenítőt, mert hiánycikk volt; jobbára beérték a kábító hatású éterrel. Sok embert kezeltek skalpolás során szenvedett sérülésekkel. Ez elég bevett szokás volt.

– Szó szerint megskalpolták ezek szerint az áldozatokat? Tehát leszedik az ellenfél fejbőrét?

Igen, ez része volt az ellenfél megalázásának. Nem elég megsemmisíteni, meg kell alázni, el kell pusztítani.

– Ezt örmények követték el ezek szerint az azeri harcosok ellen. Csak ők tettek ilyet?

- Én csak azeri áldozatokat láttam, de valószínűleg oda-vissza előfordult. Méghozzá nagy számban: a legtöbb műtétet akkor éppen skalpolás miatt végezték el. Több felvételt is készítettem a megskalpoltakról.

– Örményekkel is beszélt útja során?

 Ott és akkor nem, a frontvonalat ugyanis nem léphettem át. Kórházakat egyébként Bakuban is felkerestem.

– Hogy tért vissza a fővárosba, szintén vonattal?

 Nem, szó sem lehetett ilyen „menetrendszerű” járatokról. Fölbéreltem egy személygépkocsi sofőrjét, hogy menekítsen ki a térségből. Akkor már erősen lőtték a várost, veszélyessé vált az ott tartózkodás. Nem voltak szabályok, bárki, bármikor támadhatott, s a szemben állók elég brutálisan végeztek egymással.

– Más külföldi újságíróval találkozott?

Nem, úgy tudom, én voltam az egyetlen, aki Hodzsali város katasztrófájáról külföldi újságíróként beszámoltam. Az orosz fotóriporter volt még velem, aki néhány órával később hagyta el a térséget, s aki külföldinek tekinthető. Mi ketten adtunk először hírt a népirtásról. Hogy mi ment ott, végbe, az ugyanis – bár a helyi lapok már elkezdtek cikkezni róla – akkor még Azerbajdzsánban sem tudatosult. A bakui kórházakba folyamatosan szállították a sebesülteket, a menekülők száma pedig több tízezerre nőtt. Az újságok és tévécsatornák a szemtanúk beszámolói alapján tudósítottak a mészárlásról, de sokan nem akarták elhinni, hogy valóban népirtás történt. Az örmények cáfolták a híreket, a külföldi sajtó pedig mit sem tudott.

Egy szétlőtt épület előtt halad el egy nő Susiban, az Azerbajdzsántól a Szovjetunió összeomlása után kitört háborúban elszakadt, az ország délnyugati részén található Hegyi-Karabahban (Fotó: MTI/Magócsi Márton)

Végül Chingiz Mustafayev azerbajdzsáni újságíró volt az, aki egy helikopterről videóra vette a város környékén heverő halottak százait. Először azt hitte, hogy szétszórt ruhadarabokat lát a földön, de amikor leszálltak a földre, meggyőződött róla: élettelen emberek hevertek mindenfelé. Mustafayev bizonyítékai döntő jelentőséggel bírtak a különféle nemzetközi emberjogi szervezetek későbbi vizsgálataiban, amelyek megállapították a népirtás tényét és Örményország felelősségét. Chingiz Mustafayev nem sokkal később, 1992. június 15-én, 32 éves korában halt meg, amikor egy hadifogolycsere tudósítása közben orvul lelőtték.

– A háború akkor örmény győzelemmel végződött. Pedig az erőforrások – az olaj, mint nyersanyag, vagy a nagy nagyobb létszám – az azeri oldalon álltak.

 Gazdaságilag és katonailag is szétesett, rossz állapotban volt mindkét ország. Sok félkatonai szervezet jött létre, önkéntesekből. Örményországban is hasonló, kaotikus állapotok voltak. Az örmények előnyét az adta, hogy ott állomásozott egy masszív, több ezrednyi orosz sereg, amely jól felszerelt reguláris erő volt. Feltehető, hogy a helyi örmény katonai parancsnokság kérésére avatkoztak be ezekbe a harcokba.

– Úgy tudom, továbbra is figyelemmel kíséri a térség sorsát – például két éve volt Grúziában.

 Amikor 2015-ben Budapesten járt Elmira Szuleymanova professzorasszony, az Azerbajdzsán Köztársaság emberi jogi ombudsmanja, találkozót kért tőlem, annak igen szívesen eleget tettem. Kikérdezett, milyen információim vannak a Hodzsali elleni népirtásról. Ő akkor megbocsáthatatlannak nevezte a történteket. Beszélgettünk a menekültek helyzetéről is: Azerbajdzsánban akkor egymillió, lakhelyéről elüldözött menekült élt, sokan menekülttáborokban. Szuleymanova segített megismerni az áldozatok számát: az összes halottat 30 ezerre teszik az akkori háborúban, ebből legalább 20 ezer az azerbajdzsáni halott. Elmondta: Örményországban egyelőre egyetlen azeri ember sem tartózkodik, a konfliktus óta az összes elmenekült. Azeri területeken viszont a mai napig 50 ezer örmény él.

– Más országokba is áramlottak innen azeri menekültek?

 Nem, ők kizárólag a saját országuk területén élnek.

– A történteket, épp így a jelenlegi konfliktust is gyakran öltöztetik vallási köntösbe, ami a feszültségekre kézenfekvő választ ad, hiszen az örmények keresztények, az azeriek muszlim vallásúak.

 Nem látom helytállónak ezt a magyarázatot. Például az azeriek nem annyira „hithű” muszlimok, a vallás nem ivódott bele annyira a hétköznapi életbe, hogy ilyen meghatározó szerepe volna

– Radikalizálódó vallási csoportokról sem beszélhetünk?

 Ezt a kérdést nem tudom megítélni – viszont kétségtelen, hogy igen éles az ellentét a két ország között. Azeri csoportok például már a nyár folyamán tüntetéseken követelték, hogy Azerbajdzsán indítson háborút Örményország ellen. Tehát inkább ilyen megnyilvánulásokról tudunk, ha ezt radikalizálódásnak lehet nevezni.

– Mi válthatta ki a jelenlegi fegyveres konfliktust?

Romok Gandzsában 2020. október 12-én, miután az előző nap örmény rakétatámadás érte Azerbajdzsán második legnagyobb városát. Az örmény irányítás alatt álló, vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahért vívott harcok az október 10-i tűzszünet ellenére kiújultak, a két fél egymást vádolja a megállapodás megsértésével.(Fotó: MTI/AP)

 Már 26 esztendeje, a békekötéskor egyértelmű volt, hogy Azerbajdzsán revansot fog venni területi veszteségei okán. Ez idő alatt Azerbajdzsán gazdaságilag és katonailag is nagyban megerősödött, és talán most számhatták el magukat arra, hogy a kérdést, mivel békés úton nem sikerült rendezni, katonai erővel próbálja megoldani. A háború azeri területeken folyik. Azerbajdzsán részről úgy fogalmaznak, akkor hagyják abba a háborút, „ha az örmény megszállók eltakarodnak”. Nikol Vovayi Pashinyan örmény miniszterelnök viszont kijelentette, hogy semmiféle területeket nem fognak átadni, tehát örmény részről is „befeszülnek”.

– Eszkalálódhat-e ez a háború?

 Ez egy helyi szintű háború. S ahogy akkor is, szerintem most is megmarad ezen a szinten. Nem gondolom, hogy a nagyhatalmak közvetlenül beavatkoznának. Oroszország például mindkét állammal jó viszonyt ápol, ráadásul Örményországban van két orosz katonai bázis. Az oroszok várhatólag azt fogják kommunikálni, hogy békítő szerepet töltenek be a két ország között. Törökország támogatja ugyan Azerbajdzsánt, ráadásul az azerieket ők testvérnépnek tartják, de valószerűtlen, hogy Ankara közvetlenül beavatkozna a háborúba. Valószínűleg mindenfajta segítséget megad Azerbajdzsánnak, fegyvereket és tanácsadókat is küldhet akár a területre, de nem hiszem, hogy meg fogja támadni Örményországot. Egyébként Azerbajdzsánnak önmagában talán megvan a katonai ereje ahhoz, hogy kiszorítsa területéről Örményországot vagy hogy visszafoglalják Hegyi-Karabahot.

 

Túlélők után kutatnak katonák és tűzoltók az örmény tüzérségi támadás során összedőlt egyik épület romjai között Azerbajdzsán második legnagyobb városában, Gandzsában (Fotó: MTI/AP/IHA/Ismail Coskun)