×
Fajsúlyos témákkal jelentkezik vasárnap esténként 9 órakor a Kommentár Klub az MTVA M5-ös csatornáján. A műsor szellemi muníciót kíván adni a napi közéleti kérdések megértéséhez, elemzéséhez. Vendégei a Kommentár folyóirat szerzői és szerkesztői, házigazdája pedig Horváth Szilárd. Vele beszélgettünk a műsorban is megjelenő és az értelmiséget is foglalkoztató kérdésekről, például arról, hogy lehetséges-e a konzervatív forradalom? Egyáltalán kik között zajlik háború, amikor azt mondjuk: kulturkampf? Mi a normalitás valódi, nem szalonszerű jelentése? És a milyen az a hagyomány, ami a túlélés feltétele?
„Az ellentét a múltat végképp eltörölni akarók és a hagyományban maradni szándékozók között van. De ez a küzdelem már a kezdetén eldőlt” (Fotó: MTI/MTVA)
– Új műsora, a Kommentár Klub, sok szállal kötődik a Kommentár folyóirat szerkesztőihez. Ennek a szellemi körnek az egyik legfontosabb állítása az, hogy a jobboldal kulturális forradalma valóságos és beteljesíthető. A konzervatívok értékei és igazságai pedig újból irányíthatják a társadalmi életünket. Aki ezzel szemben szkeptikusabb, óvatosabb, az úgy is láthatja, hogy a hiperglobalizáció korában minden, ami lokális, eltűnik a statikus alapzajban. Nem tudja túlharsogni a lokális forradalom azt, ami lokalizálhatatlan, azt ami a mainstream része. Magyarul: a globalizáció tömegkultúrája, propagandája a globalizált világ teljes hálózatán át éri el, csatornázza be az egyént és a társadalmakat a fősodor ideológiai érdekeinek megfelelően. Ebben az információs zárótűzben hogyan maradhat meg, hogyan kerekedhet felül a lokális érvényű igazság a globálissal szemben ?
– Az a társadalom, amely nem a hagyományra figyel, egyszerűen elenyészik. Hamvas Béla fogalmazza ezt meg szépen, amikor azt írja, hogy „az emberiség ott, ahol a hagyomány alapján áll, virágzik, mert az emberi természet metafizikai bázisának törvényességében él, ahol pedig erről a bázisról letér, létében törvénytelenné válik, és elvész”. Ezt a leépülést már látjuk. A „fejlett” országok népének IQ-ja a technikai fejlődés következtében csökkent, ez mérhető. Mérték is. És ez az IQ. Az EQ-ról, vagyis az érzelmi intelligenciáról még nem is beszéltünk, ott még nagyobb a változás. Az ellentét szerintem nem a globális és a lokális között van, hiszen a hagyomány végül is mindenhol ugyanaz. Mondhatnánk, egyetemes. Az „őskori” szent könyvekben rejtező tudás mindenhol ugyanaz. Az ellentét a múltat végképp eltörölni akarók és a hagyományban maradni szándékozók között van. De ez a küzdelem már a kezdetén eldőlt.
A hagyományban élők megmaradnak. A múltat végképp eltörölni akarók pedig elvesznek. Ennek törvényszerűen így kell lennie.
– A forradalom mindig utópisztikus forma. A várakozást hangsúlyozza, a bekövetkezendőt. Ez az ígéret nem készteti az embert cselekvésnélküliségre?
– Eleve ellentmondás a konzervatív forradalom, hiszen a konzervatív világnézet épp arra épít, hogy a változásokat csak emberi ütemben, szerves fejlődésben lehet megtenni. Mint egy parti szűrésű ivóvízkút: nem a felszínről, a Dunából vesszük az éltető vizet, hanem megvárjuk, amíg évtizedek, évszázadok vagy évezredek alatt leszivárog a mélybe, s fogyaszthatóvá szűrik a különböző rétegek. De ez cselekvést feltételez, hiszen a szűrés munkáját nekünk kell elvégeznünk.
Mindez kizárja a forradalmat, ámde feltételezi az állandó, emberléptékű változást és változtatást.
– Amíg a magyar filmgyártás több évtized alatt csak kevés olyan ismeretterjesztő dokumentum- vagy mozifilmet állított elő, amely a saját nemzeti értékeit képviseli, addig a mainstream tömeggyártásban ömleszti ránk a saját normáit, életmintázatát propagáló vizualitását. Ezek alapján van-e egyáltalán, lehet-e verseny a kultúrán belül?
– Ősforrásokból táplálkozunk. A mi kulturális ősforrásunk – Juhász Zoltán nagyszerű népzenekutatásai alapján már tudományosan alátámasztva is tudjuk – keletre vezet, a türk népekig, Észak-Kínába, s át a keleti Óperencián, a dakota indiánokig és az Andok népéig. Igazán azt tudjuk befogadni, ami ehhez az érzelmi-kulturális ősforráshoz igazodik. A többi csak máz. Felvesszük, s lepereg rólunk. Így van ez a filmekben is: vágyunk a nemzeti érzéseinket, gondolatainkat kifejező, a történelmünket, hőseinket bemutató filmekre. Az elmúlt évtizedekben ilyen játékfilmek alig készültek.
A magyar filmrendező társadalom nagy bűne, hogy az elmúlt évtizedekben – tisztelet a kevés kivételnek – csak magával törődött.
A saját filmfesztiváli díjaival, önkifejezésével, amely nem esett egybe a magyar nép vágyaival és érdekeivel, és nem hatott az életére. Pedig ha valaki végre kezdene valódi magyar filmeket készíteni a mi hőseinkről, megkapná érte a jutalmát: a nemzet szeretetét és azt, hogy formálhatja a jövőnket. A hősök életpéldájával, többek között. Mert ahol hősökről beszélnek, ott hősök teremnek. Nem lenne rossz, ha művészeink végre megértenék Henszlmann Imre messze vezető igazságát: „Így tehát valamely nemzet valós művészettel kíván bírni, fiait csak akkor küldje el más nemzetek gyakorlatait megtanulni, mikor ezek hazájukat már ismervén annál könnyebben alkalmazhatják annak viszonyaira az idegent; mert különben művek helyett csak holt majmolásokat nyerend, melyeknek a ’nemzeti életre semmi hatásuk nem leend.”
„...ahhoz, hogy megőrizzük emberi minőségünket, a családjainkat kell megőriznünk” (Fotó: MTI/MTVA)
– A hiperglobalizált világban a kultúra egyre inkább kiüresedik, marketingtechnikai szempontból felhasználhatóvá válik, beletagozódik abba az interferenciába, amit az online tér virtualitása és a kérlelhetetlen tőkeáramlás gerjeszt. Van egyáltalán még emberi kultúra abban a klasszikus értelemben, ahogyan a konzervatív hadoszlop hivatkozik rá?
– Amíg ember van, van emberi kultúra és vágy a legfőbb jó felé. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis a művészet sohasem liberális. A valódi művészet mindig szakrális: az Istenhez vezető utat keresi. A többi csak fodor a víz felszínén, sekélyes provokáció, ötlet vagy kulturális termék. Ősforrásaink, amelyekről az előbb beszéltem, tiszták. A Teremtő-, közösség- és természetközpontú magyar népművészetet sohasem lehetett begyömöszölni a kulturális termékek közé. Akit ebből a tiszta forrásból itattak, nem dől be a kulturális termékek mégoly meggyőző dömping reklámjának sem. Megvan tehát a feladat: ebből a tiszta forrásból eredeztetni nevelésünket.
Nem szeretném lebecsülni a virtuális tér és a tőke hatását, de az isteni gondviselés szerintem hatalmasabb és átível a különböző izmusok korain.
– Nem lehet, hogy nagyobb szerepe van az életünkben, a döntéseikben az „algoritmusnak”, mint a korábbi kulturális normáknak? Röviden: a kultúra szerepét nem vette még át az algoritmus?
– Amíg a gépek nem veszik át az ember szerepét, addig az algoritmus se veszi át a kultúra szerepét. Ma már tudjuk, hogy döntéseink érzelmi döntések. Még a racionálisnak mondott pénzügyi döntéseinket is érzelmi alapon hozzuk meg. Ezek az érzelmek, de az ismeretek is – ahogy ezt Pécsi Rita organikus nevelési elképzeléseiben látjuk, az élmény–tapasztalat–azonosulás hármasságában keletkeznek. Minden mögött pedig ott van a kapcsolat. A kapcsolat a szülő–gyermek, a tanár–gyermek, a szülő–tanár között és így tovább. Tehát minőségi életünk azon múlik, hogy a családban megkaptuk-e azokat a kapcsolati, érzelmi alapokat, amelyeket csak egy ép és egészségesen működő család tud közvetíteni. Ha megkaptuk, védettek leszünk minden algoritmussal, szenvedéllyel és szélsőséggel szemben. Tehát ahhoz, hogy megőrizzük emberi minőségünket, a családjainkat kell megőriznünk.
Ahol a család, mint alapvető építőkő megőrződött, ott az algoritmus szétesik.
– A kulturkampf átalakulhat-e valódi, hús-vér polgárok közötti háborúvá?
– Lehet, de ha a hagyományainknak megfelelően viselkedünk, akkor nem nálunk. A metafizikai törvényes létezésének bázisáról letért Nyugat-Európát, de Kelet-Európát is, pusztító forradalmak dúlták fel, sorolhatjuk: a bolsevik forradalom tőlünk keletre, a nagy francia forradalomnak nevezett vérengzés tőlünk nyugatra. De visszamehetünk az 1618-ban kezdődött harmincéves háborúig, amely – mint korabeli, vallási köntösben jelentkező „kulturkampf” – tízmillió körüli áldozatot követelt, leginkább az akkori német területeken. Közép-Európában az elmúlt évszázadokban kellően bölcsek voltunk hozzá, hogy mindezeket elkerüljük.
A vérengzések helyett a társadalmi haladást reformokkal oldottuk meg, igazi konzervatív módon.
Büszkék lehetünk rá, hogy fontolva haladtunk. Baj akkor volt, amikor ezt az eredendően megőrizve változtató magyar és közép-európai személetet valamely radikális kis csoport – mindig külföldi segítséggel – felülírta, lásd 1944-ben a német megszállást követő időszakot vagy a szovjet szuronyokon érkező Rákosit, Kádárt és rendszerük máig aktív haszonélvezőit. Ezért kell mindent megtennünk a józan magyar ész helyzetbe hozásáért és a külföldről kritikátlanul átvett minták mellőzéséért.
„A lényeg az evangéliumokban nem az egyenlőség, hanem a szeretet. Ezt nem lehet kivenni belőle” (Fotó: MTI/MTVA)
– Melyek a progresszió legnagyobb tévedései?
– Például, hogy nincs progresszió. Struktúrák megváltoztatásával nem változik meg semmi. A változás csak az emberi lélekben történhet, amire pedig ők nem figyelnek. Pedig egy érvényes társadalomátalakító hozzáállás lehetséges: változtasd meg a világot, változz meg! Vagyis: szeresd embertársadat, mint tenmagadat. Újra Hamvas Bélához nyúlnék vissza. Szerinte a modern tévtanok, mint amilyen mindenekfölött a fejlődéseszme, mindössze az emberiség elképzelhetetlen romlását leplezik és fűtik. A hagyományban levő őskori kinyilatkoztatás világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs.
A hagyomány pedig az emberi és isteni világ között levő kapcsolat állandóságát tartja fenn. Aki ezt rombolja, saját létét rombolja, s elvész.
– A tévedései ellenére lehet-e győztes ez a (posztliberális-progresszív) Zeitgeist? Az emberek az egyre nyilvánvalóbb tévedések és mulasztások ellenére is ragaszkodnak hozzá, mert progresszió, a végtelenbe konvergáló fejlődés pedig végtelenséget, végtelen időt ígér nekik. Katasztrófa és apokalipszis nélküli életet.
– És mennyországot a földön. Lehetetlen. Az evangéliumok igazsága csak szeretettel megtöltve és az Istenbe vetett bizalommal válhat valóra. A lényeg az evangéliumokban nem az egyenlőség, hanem a szeretet. Ezt nem lehet kivenni belőle. Ismerjük Kopp Mária ide vonatkozó kutatásait: a hívő és hitét közösségben megélő ember hosszabb, boldogabb, tartalmasabb életet él. Ez a Teremtő válasza tévelygéseinkre. Tehát a kérdésben említett „Zeitgeist”, vagyis korszellem nem lehet nyertes, mert aki ezzel a korszellemmel él, elvész. Ezt már tudományos kutatások is igazolják. Ide idézném még Slachta Margit Credóját: „Embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa. Ember embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona. Isten ellen nincs érvényes törvényhozás. Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás. Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar. Földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett!”
– A konzervatív jobboldal kultúrája a normalitásra hivatkozva érvel az ultraliberális szélsőségek ellen. De ma a normalitás már nem csak egy szubkultúra, egy szűk keresztmetszet?
– Ismét visszatérek az alapokhoz: az ember eredete isteni, és az ember egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Ez a normalitás. Nevezhetjük ezt hagyománynak, de nevezhetjük természeti törvények is, vagyis olyan tőlünk függetlenül létező törvények, ami bennünk van Istentől adottan. A teremtésből fakadóan. A teremtést lehet tagadni, de az is teremtmény, aki tagadja. Ezeket a törvényeket nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni.
Tehát: lehet, hogy most úgy látszik, ma már a normalitás csak egy szubkultúra, de aki elhagyja ezt a normalitást, nem éli túl. Vagyis: a normalitás a túlélő.
