Békés Bence: A szélsőjobboldali és balliberális erők célja a 2010 előtti hangulat előidézése

 

Békés Bence tíz éven át dolgozott nevelőotthonban, javítóintézetben, családsegítő és gyermekvédelmi szolgálatnál, később civil szervezeteknél projektvezető volt. Ösztöndíjjal beutazta, kutatta az ország legelmaradottabb területeit és annak hátrányos helyzetű tömegeit. Az Eötvös József Cigány–Magyar Pedagógiai Társaság tagja. A baloldali és liberális értelmiség által uralt szociális-jogvédelmi szférából idővel kiábrándult, kiszakadt, egyik legnagyobb kritikusukká vált. A Deák téri tragédia után a cigány-magyar együttélés jelenéről és jövőjéről kérdeztük.

– A napokban történt késeléses tragédia felrázta a magyar közvéleményt. Újra éles téma lett a cigány-magyar együttélés problematikája. 


– A jelenlegi felháborodás okozta megnyilvánulások nem mérhetőek az évekkel ezelőtti, elsősorban a 2010 előtti időszakhoz, amikor polgárháborús helyzet kezdett kialakulni, mert a szociális problémák, a kilátástalanság, a válság okozta károk és szorongás felerősödtek.

Akkor olyan kormányzat volt hatalmon, amelyik hitelét vesztette, nem volt egyetlen hasznos válasza sem az egyre erősödő krízisre, illetve a súlyos társadalmi bajokat kihasználva megnőtt egy szélsőséges politikai erő, a Jobbik, amelyik a higgadt válságkezelés ígérete helyett az emberek zsigeri félelmeire és az abból eredő gyűlöletre építkezett.  Nem a kormányképességüket mutatták be az embereknek, hanem az erőszak, az önbíráskodás, a gyűlölet szítása volt az elsődleges kommunikációs eszközük.

Mindezt rendkívül szervezetten képviselték, amire a balliberális kormányzatnak csak a hátrálás volt a reakciója,

gyakorlatilag bedobták a gyeplőt a lovak közé. Ma nem ez a helyzet.

Évek óta pozitív gazdasági és társadalmi tendenciák tapasztalhatóak, az emberek sokkal jobban bízhatnak az államban, amelynek vezetése aktívan reagál a jelentkező problémákra. Például a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a mélyszegénység mértéke jelentősen csökkent, a benne élők először kaptak valós lehetőséget a felzárkózásra. Mind a gazdasági szereplőkben, mind pedig a társadalomban jóval pozitívabb jövőkép van, mint tíz évvel ezelőtt volt. Ilyen helyzetben is előfordul, hogy egy-egy brutális gyilkosság vagy más tragikus esemény kapcsán felkorbácsolódnak az indulatok, de robbanás nem lesz belőle. Még akkor sem, ha

az említett balliberális és szélsőjobboldali politikai erők, amelyek ma már szövetségesek, jól érzékelhetően mindent megtesznek azért, hogy legyen robbanás.

Családtagok utolsó útjára kísérik a brutális kegyetlenséggel megölt 27 éves Csorba Róbertet és ötéves, Robika nevű kisfiát Tatárszentgyörgyön, 2009-ben (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

– Egy cigány származású vlogger azt mondta, hogy szégyelli magát és mélységesen sajnálja azt, ami megtörtént. Ez volt az a pillanat, amikor a liberális sztenderdekkel szemben a kisebbség lett szolidáris a többséggel szemben. Elvárható a cigányságtól ilyen esetben szolidaritás az áldozatokkal szemben?

– A politikailag korrekt válasz az, hogy mind magyar állampolgárok vagyunk, akik joggal várjuk el egymástól a szolidaritást, függetlenül attól, hogy ki milyen származású. A politikailag kevésbé korrekt válasz szerint pedig annak, akinek fontos a roma származása, ezért így nyilvánul meg, például roma vloggerként vagy roma civil aktivistaként, esetleg roma politikusként kommunikál, romákat érintő kérdésekkel foglalkozik, a romák nevében tesz nyilatkozatokat, magyarán nem csak felvállalja a közösséget a hazai cigánysággal, hanem az egyik szószólójának tartja magát, akkor annak lehet ilyen gesztusa, ha úgy érzi, hogy az a viselkedés, ami ehhez a tragédiához vezetett, nem egyedi eset, hanem jellemző a közösségének egy részére. Ez a vlogger így érzi, ez kiderül a nyilatkozatából, ezért érthető, hogy a romaságát ezzel a gesztussal is kifejezi. Számos helyi roma közösségi vezetővel állok kapcsolatban, akik folyamatosan jelzik, hogy a fiatalokkal nagyon nagy baj van, a droghasználat terjedése óriási mérteteket öltött, a munkába és a szakképzése rendkívül nehéz bevonni őket. Van, amelyik időzített bombaként emlegeti a roma fiatalokat. Ezeknek a fiataloknak a körében sokkal jobban terjed a maffiakultusz, az erőszak elfogadottsága, mint a többségi társadalom fiataljai között. Ez egy olyan probléma, amiről beszélni kell, megoldásokat kell kitalálni rá, de nem közvetlenül akkor, amikor ennek a jelenségnek a következtében szülők gyászolják a meggyilkolt gyerekeiket. Akkor a szolidaritás és részvét kinyilvánítására van csak mód.

Mécsesek a Deák téren. Múlt hét péntek hajnalban két fiatalt gyilkoltak meg (a 16 éves Lászlót és a 21 éves Gergelyt). Mindkét elhunyt fiatal ismert futballszurkoló volt. A gyilkosság az egész magyar szurkolói társadalmat megmozgatta (Fotó: Facebook)

– Ösztönvilágból (az arra felépülő gettókultúrából) lesz kiútja a cigányságnak?

– Természetesen lesz kiút, ha ezen az úton haladunk tovább, amin 2010 után elindultunk. A gettókultúrát a gettók felszámolásával lehet megszüntetni.

A gettók felszámolásához pedig befogadó munkaerőpiacra, felfelé húzó, ösztönző családpolitikára és jó színvonalú oktatásra van szükség az egyik oldalról, kényszerítő erőre a másikról.

Utóbbinak az a dolga, hogy az egyén és a közösség számára káros viselkedési formák elől elzárja az utakat, amennyire csak egy demokratikus jogállamban ez lehetséges. A mélyszegénység és a gettókultúra olyan tudatállapotot okoz az érintettekben, amit egy más társadalmi csoportba tartozó ember nem érthet meg. Mi csak devianciákat, önsorsrontást és veszélyforrást látunk abban, ami a gettósodott mélyszegénységben élők körében alkalmazkodás a helyzetükhöz, a környezetükhöz. Mi nem értjük, hogy ők miért nem tesznek meg számunkra evidensnek tűnő lépéseket a helyzetükön való változtatás érdekében, mert nem vagyunk részesei annak a tudatállapotnak, ami a gettókban törvényszerűen kialakul. És nem is dolgunk ezt megérteni, de

szolidaritásból és önvédelemből mindent meg kell tennünk azért, hogy ez a helyzet megszűnjön.

– Miért van szükség „kényszerítésre”?

– Kényszerítésre azért van szükség, mert ebben a tudatállapotban nem elegendő a lehetőségek megteremtése és felkínálása, azok elfogadására sokan nem alkalmasak addig, amíg van más, bejárható szociokulturális tanösvény számukra. Ilyen volt a segélyezés helyett a közmunka tömegessé tétele, amit hosszú éveken keresztül támadtak ellenzéki politikusok, szakértők és a média egy része, pedig több tízezer ember számára jelentett elmozdulást az addigi állapotából. Míg a 2010 előtti kormányok elhibázott gazdaság- és társadalompolitikával gerjesztették a gettók és a mélyszegénység kialakulását, a rosszul megfogalmazott támogatásokkal konzerválták a problémát, addig 2010 óta megfordult a trend, a világos célok és elvárások megfogalmazásával, a gazdasági fejlődéssel, a munkaerőpiac bővülésével, a családtámogatásokkal lehetőségek teremtődtek, a közmunkaprogrammal pedig százezrek lettek beterelve abba a zsilipbe, amelynek a kijárata az elsődleges munkaerőpiac.

Közmunkások reggeliznek a szakolyi önkormányzat 10 hektáros gyümölcsösében 2013. március 7-én (Fotó: MTI/Balázs Attila)

Természetesen még messze van az az állapot, amikor elmondhatjuk, hogy felszámoltuk az elmúlt évtizedekben kialakult szegénységet és az azzal járó társadalmi károkat, de épeszű ember nem is várhatott hamarabb jelentős eredményt.

Érdekes, hogy azok a társadalomtudósok és szociális szakemberek, akik 2010 előtt evidenciaként beszéltek arról, hogy a mélyszegénység felszámolása csak lassú, több generációs folyamatként lehetséges, 2010 után szinte azonnal elkezdték számon kérni a kormányon, hogy miért nem tette még meg. Rájuk hivatkozva beszálltak a kórusba olyan ellenzéki politikusok is, akik hatalmon okozói voltak a problémának. Az ellenzéki média pedig óriási nyilvánosságot adott nekik, így jelentős ellenszélben kénytelen a kormány kitartani a programjai mellett. Pedig sokkal jobb lenne, ha nemzeti minimumként tekintenénk a mélyszegénység felszámolásának témájára, ami felülemelkedik a pártpolitikai harcok színterén, hogy senki ne használhassa fel eszközként a szegénységet.

– Az erőszakos bűncselekmények mitől ilyen gyakoriak a cigányság körében?

– A szociálpszichológia és az antropológia sokat foglalkozik az emberi csoportok dinamikájával, viszonyával, az egyének olyan viselkedési formáival, amelyek a csoporthoz tartozás következményei. Bár nem vagyok tudós, csak szeretek ilyesmiről olvasni, de talán nem követek el sarlatánságot azzal a véleményemmel, hogy egy társadalmon belül együtt élő csoportok viszonya függ attól is, hogy milyen megélhetési lehetőségek állnak rendelkezésre, mennyire kell ezekért versenyezni. Ha kevés az erőforrás, a megszerezhető javak, akkor a társadalmat alkotó, egymással versenyző csoportok viszonya is konfliktusosabb, mint bőség idején. A cigányság egy külső jegyeiben jól felismerhető csoportja a magyar társadalomnak. Ez önmagában hat a tagjaira. Nem kell feltétlenül negatív hatásra gondolni, de abban biztos vagyok, hogy van jelentősége. A cigányság történelmébe nem mennék bele, csak annyit említenék meg, hogy abból érthető, hogy hol helyezkedik el a magyar társadalmon belül. Márpedig annak a külső jegyeiben jól megkülönböztethető és a társadalmi ranglétra aljára besorolt csoportnak a tagjaira, akik ráadásként átélnek egy olyan krízises időszakot, mint a rendszerváltás utáni 20 év, amely több millió ember számára jelentett létbizonytalanságot, ezért szociális és etnikai feszültségek alakultak ki, mindezek erősen hatnak. A cigányság körében terjedő mélyszegénység és gettósodás mentén felerősödtek devianciák, mint például az erőszakkultusz.

Vannak szakértők, akik azt bizonygatják, hogy nincs jelentősége az etnikai hovatartozásnak a témában, bárki kerül olyan helyzetbe, amilyenben a mélyszegénységben élő romák, mind ezeket a viselkedési mintákat fogják követni. Részben igaz ez, az erőszak nem csak a romákra jellemző, hanem a hasonló helyzetben lévő más csoportokra is, de az is igaz, hogy náluk az etnikai sajátosságuk ráerősít erre.

Fiatalember áll a cigánysor egyik háza előtt Gyöngyöspatán, ahol a Jobbik demonstrációt tartott, amelyet Összefogás a cigányterror ellen címmel hirdettek meg, 2011-ben (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Ezért valószínűleg kezelni is nehezebb a problémát. Nagyon sok ilyen közösségben jártam, és mindenhol tapasztaltam az elkülönülés etnikai jellegű jeleit, a többséggel szembeni ellenséges beállítottságot, ahogy a többségi környezetben is a merevebb elutasítást. Ahogy a többségi társadalom nyelvezetében is kialakult a cigányság negatív emlegetése, úgy a romák körében is léteznek a nem romákkal szembeni ellenséges nyelvi megnyilvánulások. Aki azt hiszi, hogy mindez nem hat folyamatosan a közösség tagjaira, nem alakul ki ennek mentén agresszió, az szerintem téved. Az viszont nagyon fontos, hogy mindezt egy konkrét ügy kapcsán ne tekintsük felmentésnek, enyhítő körülménynek, sem magyarázatnak.

Amikor egy brutális gyilkosság történik, akkor az épeszű társadalomnak az áldozatok iránti együttérzését, és a gyilkosokkal szembeni teljes elutasítását kell kifejeznie, nem pedig magyarázatokat keresnie.

Azoknak a szülőknek, akik most elvesztették a gyereküket, mindez semmit nem mond, csak az jelenthet valamit számukra, ha azt érzik, hogy a társadalom mellettük áll a gyászukban. És a probléma kezelése szempontjából is fontos, hogy azt ne mossuk össze konkrét tragédiákkal, ne indulatból tegyünk lépéseket, hogy felszámoljuk az erőszak kiváltó okait.

– Az, amit látunk nem a cigányság kultúrája, hanem az erőszaké, a gettóé, az alvilágé. A roma kultúra nagyon erősen összeolvadt ezzel, annyira, hogy ezen keresztül tudja magát csak azonosítani. A liberális jogvédelem pedig ezt sztenderdizálja és igyekszik rákényszeríteni a többséget ennek a csendes elfogadására. Érdemes ezért a kultúráért harcolni, küzdenie a magyar cigányoknak?

– Azt, hogy mi is a cigányság kultúrája, nem én fogom meghatározni. Én arról tudok beszélni, hogy mit látok a roma kultúrával foglalkozó szakemberek és civilek körében, illetve arról, hogy mi a viszonya a cigányságnak a saját kultúrájához. Elszomorító a kép mindkét témában.

Roma kulturális projektetek vannak ugyan, de olyanok, amelyek valódi, értékteremtő munkát végeznek, alig vannak közöttük. A legtöbb egyszerű pénzszerzésről, megélhetésről szól,

de a benne dolgozók nem alkalmasak a vállalt feladatok elvégzésére, és nem is nagyon érdekli őket az eredmény. Azok viszont, akik néhányan valódi kulturális munkát végeznek, egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben jutnak hozzá forrásokhoz, így a tevékenységük a hobbi és a társadalmi munka korlátai közé szorulnak. Ebből eredően könnyen elkezdhetnénk hibáztatni az állami és EU-s források elosztóit, hogy nem megfelelő szemlélettel kezelik a támogatásokat, de a probléma ennél sokkal összetettebb. És itt jön be a képbe a cigányság viszonya a saját kultúrájához. Az imént a roma és nem roma ellenségeskedésről és annak hatásairól beszéltünk, most pedig arról fogunk, hogy ezzel párhuzamosan vannak hasonló folyamatok mindkét csoportban, illetve a romák körében egy természetes azonosulási törekvés a többséggel.

A fogyasztói kultúra pont úgy terjed a mélyszegénységben élő romák körében, mint a többségi társadalomban, legfeljebb a lehetőségeik mások. Ez a jelenség ebben a körben is meghatározza a vágyakat, célokat, a mindennapi tevékenységet, szokásokat, mint a többségi társadalomban, viszont itt nem állnak rendelkezésre olyan kulturális eszközök, amik segítenének enyhíteni a fogyasztói kultúra romboló hatásait. 

–Tudna mondani pozitív példát?

– Nekem van szerencsém barátomként tisztelni Molnár István Gábort, aki Újpesten az ország legjelentősebb roma kulturális programjának megálmodója és létrehozója. Gábor az 1990-es években azzal kezdte az építkezést, hogy társadalmi munkában elkészítette az újpesti cigány helytörténeti kutatást, amely messze a legkomolyabb munka ebben a műfajban. Majd megalapította és vezeti a Rácz Gyöngyi Közösségi Központot, ahova a kerület problémás gyerekei járnak tanulni, illetve több roma kulturális projektnek ad otthont. Az odalátogató roma aktivisták mind azt feltételezik, hogy Gábor szerzett valahonnan egy nagy rakás pénzt, ezért tudta felépíteni és működtetni az intézményt, és arról faggatják, hogy hogyan lehet hozzájutni ilyen forráshoz.

Amikor elmondja nekik, hogy milyen előzményekkel jött létre a központ, és még a mai napig is önkéntes alapon dolgoznak benne, akkor mindenkiben elapad az érdeklődés, mert ezt a több évtizedes munkát nem akarják és nem is tudják elvégezni.

Ezzel azt szeretném mondani, hogy a pénzosztókat azért nem lehet hibáztatni, mert Gábor egy kivétel, egyébként egyszerűen szinte nincs olyan kezdeményező a területen, aki megfelelne a feladatnak.

Ha innen nézzük, akkor akár be is lehetne szüntetni a roma kulturális támogatásokat. Persze ez nem lehetséges és nem is jó ötlet, de a jelenlegi helyzet leírása sajnos ezt a képet mutatja.

És az újpesti roma kulturális építkezés is folyamatosan küzd azokkal a jelenségekkel, amikről eddig beszéltünk. A gettómentalitással, az erőszakkultusszal, a fogyasztói kultúrával. Utóbbira példa, hogy folyamatos harc a roma fiatalokat benntartani a szakképzésben azért, mert az utóbbi években, ha elmentek segédmunkásnak, akkor simán megkereshették azt a pénzt, amivel lehet okostelefont venni, szórakozásra költeni, tehát mindazokra, ami a legtöbb fiatalt leginkább érdekel.

Molnár István Gábor az 1956-os szabadságharc és forradalom cigány hőseiről szóló emléktúrán a Corvin-negyedben (Fotó: Facebook)

– Ezek szerint a liberális ideológiák alapján működő „fogd a pénzt és fuss” jogvédelmi-érzékenyítő és felzárkóztató projektek inkább ártanak a cigányságnak, mint segítenek.

– A liberális jogvédelemnek (amelynek rövid ideig magam is résztvevője voltam) az az egyik alapvető problémája, hogy nem a valóságot, nem a reális élethelyzeteket és erőviszonyokat veszi alapul, hanem egy merev dogmarendszer igazolására akarja felhasználni az ügyeket. Ezért

a liberális jogvédők szelektálnak az őket foglalkoztató ügyek tapasztalatai között, és csak azokat veszik figyelembe, amelyek igazolják a létük,

működésük alapját jelentő dogmákat. Így persze nem lehet értelmesen gondolkodni, pláne nem megoldásokat találni. Nem lehet velük értelmesen vitatkozni, sem elvárni tőlük, hogy változzanak, mert

a dogmákra épülő szervezet vagy így működik, vagy megszűnik.

A mélyszegénység és kiszolgáltatottság felszámolását nem a segítségükkel, hanem a hátráltatásuk ellenére kell megcsinálni. Ezt az utóbbi években bőségesen bizonyították.

– Mit tudna adni a cigányság a magyarságnak, a nemzetnek?

– Nem „tudna”, hanem tud adni, csak erről nagyon kevés tudásunk, felszínre hozott információnk van. Van szerencsém ismerni olyan kutatókat, akik cigány élettörténetek feltárásán keresztül dolgozzák fel a cigányság történelmi szerepét. Nagyon izgalmas élmény figyelemmel kísérni a munkájukat, mert azon keresztül egy olyan kép bontakozik ki előttem, ami megcáfolja a köztudatban élő sztereotípiákat a cigánysággal kapcsolatban. Itt elsősorban Hajnáczky Tamást és Landauer Attilát említeném, akik mindketten a Károli Gáspár Református Egyetem munkatársai és a roma történeti kutatások elkötelezett szakemberei. Munkájuknak köszönhetően látok esélyt arra, hogy valaha egész pontosan a helyére illeszthető lesz a cigányság szerepe a magyar történelemben.

Annyi már most is látszik, hogy sokkal jelentősebb hatása volt ennek a népcsoportnak, mint amit eddig tudtunk, illetve feltételeztünk. Érdekes módon ehhez a munkához a jelenlegi roma közéleti szereplők többsége nem segítő, hanem inkább hátráltató módon áll hozzá.

– Minek köszönhetjük ezt?

– Például annak, hogy a roma közéletből kiszelektálódtak azok az emberek, akik megfelelő képzettséggel és hozzáállással képesek egyáltalán felfogni a történeti kutatások jelentőségét. A másik oka az imént említett liberális jogvédelem dogmatikus személetéhez hasonlítható, ami beszivárgott a tudományos élet bizonyos területeire is, így roma történelemmel foglalkozni egyre kevesebb szakembernek van kedve, mert

ha nem tetszik egy civil aktivistának az, amit feltár a történész, akkor könnyen nemtelen támadások célkeresztjébe kerülhet.

Vannak a roma civil életnek olyan szereplői, akik úgy tekintenek a történelmi kutatásokra, mint az általuk körbepisilt territóriumukra, így ha valaki megjelenik a terepen, akkor bizton számíthat a burkolt, vagy nyílt támadásukra.

A hazai cigányság holokausztban való érintettségének teljes körű feltárását is ez hátráltatja a mai napig, miközben Landauer Attilának köszönhetően azt már tudjuk, hogy több száz olyan áldozat volt, akik eddig ismeretlenek voltak számunkra, ezért elmaradt a kegyeleti megemlékezés róluk.

Rácsai Mónika és Farkas Csaba imádkozik az ebéd előtt az Angyalok Kertje Katolikus Óvodában, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon, 2011-ben (Fotó: MTI/Balázs Attila)

– A cigány értelmiség liberális-baloldali  szárnya miért csak elesett áldozatként mutatja be a cigányságot? Ezek társadalmilag nem „kifizetődő” érzelmi viszonyulás, hanem direkt manipuláció, bűntudatkeltés.

– Igen, ezek okok miatt mi, a többség leginkább csak úgy tekintünk a cigányságra, mint egy problémaforrásra, vagy úgy, mint egy szánandó, áldozati népcsoportra, ki-ki a habitusa szerint. Pedig ahogy

a most zajló kutatásokból kezd kiderülni, a történelmünk során rengeteg cigánynak sikerült beilleszkednie, hasznos tagjává válnia a magyar nemzetnek,

és most is él több százezer roma származású magyar ember, akik tökéletesen normális, hasznos életet élnek, de érthető módon nem akarnak semmilyen közösséget vállalni azokkal a zűrökkel, amelyektől hangos a közbeszéd, sem azokkal a roma közéleti szereplőkkel, akik a negatív szelekció folytán a porondon maradtak. A megoldást abban látom, hogy az újpesti roma kulturális munkához hasonlóan több ilyen kezdeményezés terjed el az országban, amelyek képesek kapcsolatot teremteni a normális életet élő romák százezreivel, és majd erről a tömegbázisról választódhatnak ki olyan roma közéleti szereplők, akik képesek lesznek képviselni a roma kultúra ügyét. Ők majd valódi közösségi vezetők lehetnek, akik egészséges identitást tudnak kialakítani a cigányságukkal kapcsolatban. Egy egészséges identitású nemzetiség pedig óriási haszon és erőforrás egy nemzet számra.

Címlapfotó: Facebook