A magyarországi Tanácsköztársaságot 1919. március 21-én kiáltották ki. A hatalmat a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésével létrejött Forradalmi Kormányzótanács vette át, élén Kun Béla külügyi népbiztossal, aki a rendszer tényleges irányítója volt.
A vezetés célja egy szovjet típusú állam kiépítése volt, amelyben az ipart, a pénzintézeteket, a húsz főnél több alkalmazottat foglalkoztató üzemeket és a földbirtokokat államosították. Kártérítést egy esetben sem fizettek. A rendőrséget megszüntették, szerepét a Vörös Őrség vette át. A rendszer gyors és radikális átalakításba kezdett, miközben katonai konfliktusokkal és gazdasági nehézségekkel is szembe kellett néznie.
A Tanácsköztársaság kikiáltását követően az új kommunista vezetés gyors lépésekkel próbálta megszilárdítani ingatag hatalmát.
Ennek részeként vezették be a statáriumot, vagyis a rögtönítélő bíráskodást, amely elsősorban az ellenállás felszámolását és a feltételezett ellenségek elleni fellépést szolgálta. A rendszer már ekkor alkalmazta a társadalom megfélemlítését célzó, úgynevezett „preventív” terrort is: bevezették a cenzúrát, betiltották a nem kommunista sajtót, és megjelent a túszszedés gyakorlata is. Ennek során a helyi kommunista szervek által összeállított listák alapján embereket gyűjtöttek be és szállítottak el, gyakran a fővárosba, amivel otthon maradt hozzátartozóikat is nyomás alatt tarthatták.
Ebben a helyzetben különösen fontossá vált a propaganda és a tömegek mozgósítása – ennek egyik csúcspontja lett az 1919. május 1-i ünnepség.
A vörösbe öltöztetett Budapest 1919-ben, a „proletárállam ünnepén”
A Tanácsköztársaság kül- és belpolitikai helyzete egyaránt válságos volt: április 16-án megindult a román hadsereg támadása, amely május elejére elérte a Tiszát, majd április 27-én a csehszlovák csapatok is átlépték a demarkációs vonalat. Eközben a rendszer belpolitikája széles társadalmi ellenállást váltott ki.
A Forradalmi Kormányzótanács ennek ellenére 1919. április 30-án kiadott, LXXX. számú rendeletében május elsejét a „proletárállam ünnepévé” nyilvánította, és kötelező munkaszüneti nappá tette.
Az ünnepségsorozat látványos eszközei a diktatúra szimbolikus térfoglalását szolgálták, amely Budapest központi szerepe miatt különösen a fővárosban vált hangsúlyossá.
A főváros átalakítása során a vörös szín dominanciája, valamint a közterek tudatos „újraformálása” azt a célt szolgálta, hogy demonstrálja a rendszer szakítását a történelmi hagyományokkal, a „múltat végképp eltörölni” jegyében.
Karl Marx szobra a Gresham-palota előtt, 1919. május 1-jén (Fotó: Fortepan/Marics Zoltán/Vörösváry Zoltán)Ennek részeként a Hősök terén eltávolították a Habsburg-uralkodók szobrait, az oszlopcsarnokot vörös drapériával takarták le, Gábriel arkangyal szobrát obeliszkké alakították át, eléje pedig Karl Marx hétméteres, gipszből öntött alakját állították.
Az Országház előtt gróf Andrássy Gyula miniszterelnök lovas szobra fölé a „Munka háza” című díszletet építették, teljesen elfedve az 1918 előtti politikai elit egyik meghatározó alakjának emlékét. A Budavári Palota kupoláján a Szent Korona másolatát – az 1789-es franciaországi forradalom jelképével – frígiai sapkával takarták le.
A Ferenciek terén Lenin és Karl Liebknecht szobrát állították fel, míg a Gresham-palota előtt ugyancsak Marx szobra hangsúlyozta az új ideológiai rend térfoglalását. Ugyanitt, a Párizsi udvar mellett szintén eltakarták Pázmány Péter és Werbőczy István szobrait.
Május elsejei dekoráció Lenin és Karl Liebknecht szobrával a Ferenciek terén – háttérben a Belvárosi Ferences templom (Fotó: Fortepan/Schoch Frigyes)A budai oldalon, a Vérmezőn hatalmas vörös szarkofágot emeltek „Martinovics” felirattal, utalva Martinovics Ignác kivégzésének helyszínére.
A budapesti vörös majális programjai
A városkép radikális átalakítása mellett a Tanácsköztársaság vezetése egész napos, látványos programokkal készült, amelyek a rendszer tömegbázisának demonstrálását szolgálták.
A sajtó előzetesen hangsúlyozta, hogy a részvétel „minden proletár erkölcsi kötelessége”.
A budai lakosok számára a Vérmezőt, a pestieknek pedig a Városligetet és a Népligetet jelölték ki gyülekezési pontként. A szakszervezetek, gyári munkások és különböző szakmák képviselői szervezetten vonultak fel, saját zászlókkal és transzparensekkel. A felvonulások külön látványosságát jelentették a foglalkozásokat jelképező, túlméretezett papírmasé tárgyak – ipari eszközök, termelést vagy éppen a modern technikát idéző motívumok –, amelyek a munkásság szerepét és a termelés központi jelentőségét hangsúlyozták.
A város számos pontján emelvényeket állítottak, ahol beszédek hangzottak el, de politikai felszólalások zajlottak vendéglőkben, kávéházakban és színházakban is. A nap folyamán olyan helyszíneket is bevontak, mint a Beketow-cirkusz, az Angol Park, az FTC és az MTK pályája, a Népliget vagy az Ügető, ami azt mutatta, hogy az ünnep a városi tér szinte teljes egészét átfogó politikai eseménnyé vált.
A felvonulók szórakoztatásáról cigányzenekarok, „proletárzenekarok”, dalárdák és alkalmi társulatok gondoskodtak. A Mátyás-templom és a Szent István-bazilika tornyából toronyzene szólt, míg az Operaház erkélyén zenekar játszott, ami jól jelezte, hogy a rendszer a hagyományos kulturális tereket is igyekezett saját ideológiai keretei közé vonni.
Felvonulás a Köröndön, háttérben a „proletár nemzetköziséget” szimbolizáló vörös földgömbbel (Fotó: Fortepan/Marics Zoltán)A közlekedést jelentősen korlátozták: reggel nyolctól leállt a villamosforgalom, amely csak este hétkor indult újra, így a tömegek főként gyalogosan közlekedtek, ami tovább erősítette a tömeges jelenlét és a közös részvétel élményét. A nap folyamán számos sporteseményt is rendeztek – atlétikai versenyeket, futó- és kerékpárversenyeket –, amelyek a testkultusz és a közösségi aktivitás hangsúlyozásán túl a proletár közösség egységét voltak hivatottak kifejezni.
Kiemelt szerepet kapott a Margitsziget is, amelyet kifejezetten gyermekek számára tartottak fenn. A programok között sportesemények, mesemondás, gyermekszínház és szabadtéri előadások szerepeltek, ami azt jelezte, hogy a rendszer a jövő generációját is igyekezett bevonni és formálni.
Az esti órákban a kulturális programok vették át a főszerepet: színházi előadások, mozielőadások és hangversenyek zajlottak, gyakran forradalmi szavalatokkal és munkásdalokkal kiegészítve. A nap eseményeit végül a Citadelláról lőtt tűzijáték zárta.
A Millenniumi emlékmű fölé épített díszlet, Marx szobrával (Fotó: Fortepan/Kieselbach Galéria)A vörösterror és a Tanácsköztársaság hatalmi válsága
Az ünnepi programok egy olyan politikai környezetben zajlottak, ahol a látványos rendezvények a rendszer súlyos gazdasági és társadalmi problémáit voltak hivatottak elfedni, miközben az erőszak a hatalomgyakorlás mindennapi eszközévé vált.
A Tanácsköztársaság hatalmának fenntartásában kulcsszerepet játszott az erőszak.
A vörösterror áldozatainak pontos száma mindmáig vitatott, mivel nem állnak rendelkezésre teljesen megbízható és egységes adatok. Az egyik legfontosabb kiindulópont Váry Albert 1922-ben megjelent műve, A vörös uralom áldozatai Magyarországon, amely 1919-ben koronaügyész-helyettesként, majd a Tanácsköztársaság bukása utáni perek vádképviselete során szerzett tapasztalatai alapján készült. Összesen 590 halálesetet sorolt fel, ugyanakkor ő maga is jelezte, hogy a kimutatás nem teljes, mivel például az elcsatolt területek adatai nem szerepelnek benne. A terror végrehajtásában kiemelt szerepet játszottak a Lenin-fiúk, akiket Cserny József vezetett. A csoport tagjai rendszeresen hajtottak végre letartóztatásokat, kivégzéseket és megtorló akciókat.
Az 1919. május elsejei ünnepségsorozat átmenetileg feledtetni tudta a kommün működési problémáit. A súlyos gazdasági és politikai helyzetet azonban a látványos rendezvények nem tudták tartósan enyhíteni.
A válság súlyosságát jelzi, hogy a Forradalmi Kormányzótanács éjszakai ülésén felmerült a testület lemondása is, ám a következő napi tanácskozáson végül a hivatalban maradás mellett döntöttek, amivel mintegy három hónappal meghosszabbították a Tanácsköztársaság fennmaradását.
A kommün helyzete 1919 nyarára megrendült.
A katonai vereségek, a gazdasági problémák és a belső elégedetlenség egyre inkább aláásták a rendszer stabilitását.
A nyár folyamán több ellenforradalmi megmozdulás is kibontakozott a Tanácsköztársaság ellen. A legismertebb Budapesten, az 1919. június 24-i kirobbant Ludovika-felkelés volt, amelyet Lemberkovics Jenő százados vezetett. A kadétok elfoglalták a Ludovika Akadémiát és a József telefonközpontot, miközben a dunai flottilla több hajója is csatlakozott hozzájuk, és lövéseket adott le a Duna-parti Hungária Szállodára, amelyben a kommün számos vezetője ülésezett. A felkelést azonban leverték, Lemberkovics századost pedig letartóztatását követően kivégezték.
Június 24-én az újpesti Mauthner Bőrgyár munkásai, valamint több postai és vasúti tisztviselő is szembeszállt a rendszerrel. Szentendréről a budapesti ellenforradalom hírére elmenekültek a kommunisták, ahová csak másnap tértek vissza fegyveres kísérettel; ekkor gyilkolták meg Kucsera Ferenc római katolikus káplánt.
A leghosszabb ideig tartó ellenállás június 19-én a Duna–Tisza közén bontakozott ki, ahol a rossz ellátási helyzet és a kényszerintézkedések miatt a parasztság fellázadt. A több településre kiterjedő felkelés néhány napig sikeres volt, ám szervezetlensége és gyenge fegyverzete miatt nem tudott tartósan fennmaradni.
Június 23-án a kommunista karhatalom tüzérséggel és gépfegyverekkel leverte az ellenállást, majd súlyos megtorlást hajtott végre. A Szamuely Tibor vezette különítmények Dunapatajon és a környéken tömeges kivégzéseket hajtottak végre, több tucat ember halálát okozva. Augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, majd három nappal később a román hadsereg bevonult Budapestre.
1919. május 1-je tehát nem csupán egy ünnep volt, hanem annak a 133 napnak a sűrített lenyomata, amelyben a látványos propaganda mögött a hatalom erőszakra épülő működése húzódott meg.
Kiemelt kép: Május elsejei felvonulás a Tanácsköztársaság idején, a budapesti Rákóczi úton (Fotó: Fortepan/Péchy László)