A Vörös Hadsereggel nem csupán egy idegen haderő érkezett Magyarországra, hanem a szovjet típusú politikai és társadalmi rendszer is, amellyel az ország lakossága már 1919-ben szembesült. A Tanácsköztársaság tapasztalatai nyomán – a törvénytelenségek sorát elkövető – kommunista hatalom újbóli kiépülése Magyarországon a szovjet katonai jelenlét és politikai támogatás nélkül aligha valósulhatott volna meg, amire példaként szolgál a kommunista párt gyenge szereplése az 1945-ös választásokon.

Maga az április 4-i dátum sem tekinthető a magyarországi harcok pontos lezárási időpontjának. A korabeli hivatalos értelmezés szerint 1945. április 4-én Nemesmedves elfoglalásával befejeződött Magyarország területének katonai elfoglalása, ugyanakkor a harcok az ország egyes részein ezt követően is folytatódtak. A fegyveres összecsapások végül 1945. április 12-én, Pinkamindszent térségében szűntek meg.

A hallgatás évtizedei

1945 után a hatalomra kerülő kommunista rendszer tudatosan akadályozta a szovjet hadsereg által elkövetett atrocitások feltárását. A korszak hivatalos dokumentumaiban és pártirataiban gyakorlatilag nem található utalás a civil lakosságot ért erőszakra, deportálásokra vagy fosztogatásokra. A történteket évtizedeken át elhallgatták, a nyilvánosság számára hozzáférhető történeti munkák pedig kizárólag ideológiailag ellenőrzött formában jelenhettek meg.

Jellemző példa erre Tóth Sándor 1975-ben kiadott Budapest felszabadítása című műve, amely a hivatalos narratívának megfelelően mutatta be az eseményeket, miközben a civil lakosság szenvedéseiről nem eshetett szó. A személyes tapasztalatok közül kiemelkedik Bodó Róza erdélyi unitárius tanítónő naplója, aki a Fejér vármegyei Dégen és környékén élte át a megszállás brutalitását, és feljegyzéseiben beszámolt a nők elleni erőszakról és a mindennapos visszaélésekről. Emlékezetes, hogy (Boldog) Apor Vilmos, a Győri Egyházmegye püspöke azt követően vesztette életét, miután 1945. március 30-án megtagadta, hogy a rezidenciájára menekült nőket kiadja a fegyveres szovjeteknek. Március 23-án a Veszprém vármegyei Litéren így szenvedett mártírhalált Bódi Mária Magdolna is, aki életét áldozta azért, hogy saját magát és nőtársait megvédje a szovjet katonák által elkövetett erőszaktól. A 24 évesen meggyilkolt lány egyike volt annak a több százezer magyar nőnek, akikre szexuális céllal támadtak rá a Vörös Hadsereg katonái. 1944–45-ben fiatal lányok és asszonyok tömegesen estek áldozatul a nemi erőszaknak, amely generációkon átívelő traumákat hagyott maga után.

Bódi Mária Magdolnát a katolikus egyház 2025-ben boldoggá avatta.

Arról, hogy mi történt a magyar nőkkel a második világháború utolsó hónapjaiban, Polcz Alaine írt először az Asszony a fronton című, 1991-ben megjelent memoárjában.

A civil lakosság által elszenvedett atrocitások egyik legsötétebb fejezete volt Kápolnapuszta tragédiája. 1944 őszétől a korábban ejtőernyővel ledobott és a Vértesben fosztogató szovjet partizánok ellen fellépő magyar csendőrségi akciót követően a megszökött partizánparancsnok 1945. március 16-án a 2. Ukrán Front egységeivel visszatérve bosszút állt, és a helyi férfiakat pincékbe zárva kivégeztette.

A kápolnapusztai eseményekhez hasonló incidensek más helyszíneken is történtek, így például Borbálapusztán, valamint Zámoly határában, ahol hét búcsi leventét végeztek ki.

A szovjet csapatok már bevonulásuk kezdetétől hadizsákmányként kezelték Magyarország erőforrásait. Élelmiszerkészleteket, ipari javakat és banki értékeket foglaltak le. Az 1946–1947-es költségvetési évben a szovjet hadsereg ellátása önmagában mintegy 372 millió forintot tett ki, ami az állami kiadások több mint 10%-át jelentette.

A szimbolikus jelentőségű kitüntetések is eltérő szemléletet tükröztek: míg Varsó esetében a „felszabadítás” (oroszul: Za oszvobozsgyenyije Varsavi), addig Budapestnél a „bevétel” (Za vzjatyije Budapesta) kifejezést használták az 1945. június 9-én alapított emlékérmen.

Kollektív büntetés és tömeges deportálások

A magyar lakosságot ért egyik legsúlyosabb következmény a tömeges deportálás volt. A szovjet vezetés kollektív felelősségre vonásban gondolkodott: Joszif Sztálin már 1943-ban kijelentette Robert Anthony Eden brit külügyminiszternek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”. Hasonló álláspontot képviselt Vjacseszlav Molotov, szovjet külügyi népbiztos is, aki Edvard Benešsel, az emigráns csehszlovák kormány elnökével folytatott tárgyalásán hangsúlyozta a kollektív felelősség elvét.

Az úgy nevezett „málenkij robot” keretében magyar és német civilek százezreit hurcolták el. A Szovjetunió Államvédelmi Bizottsága 7161. számú, 1944. december 16-i határozata elrendelte a 17–45 éves férfiak és a 18–30 éves nők kényszermunkára hurcolását. 1944-től kezdve mintegy 800 ezer embert hurcoltak el Magyarország területéről, akik közül 300 ezren soha nem tértek haza.

Különösen súlyos intézkedések sújtották Kárpátalját. Az 1944. november 13-án kiadott 0036. számú parancs alapján a 18–50 év közötti magyar és német férfiakat „háromnapos munkára” rendelték, majd gyűjtőtáborokon keresztül a Szovjetunióba szállították. A begyűjtések során a szláv lakosságot tudatosan mentesítették, ami az etnikai átrendezés szándékára utal.

A műveletekről Fagyejev vezérőrnagy és Petrov hadseregtábornok jelentései is beszámoltak, amelyeket Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosának részére készítettek. Kárpátaljáról 30–40 ezer férfit hurcoltak el, döntően magyarokat.

A tömeges deportálások tragédiája helyi szinten is jól dokumentált. Hajdúnánásról 1944 novemberében mintegy 340 embert hurcoltak el, akik közül még 20 fő sem tért vissza. Nyíregyházáról 1944. november 2-án mintegy 2 000 férfit vittek el. A begyűjtések gyakran házról házra járó járőrökkel történtek, és sok esetben véletlenszerűen választották ki az áldozatokat.

Budapest ostroma és következményei

Budapest körül 1944 karácsonyán zárult be az ostromgyűrű, és bár Sztálin a főváros menetből történő elfoglalásában reménykedett, a harcok csak 1945. február 13-án értek véget. A város elfoglalásának elhúzódását a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall a védők magas létszámával indokolta, és 110 ezer hadifoglyot jelentett Sztálinnak, amely számot civilek tömeges begyűjtésével „pótoltatott”.

Budapesten a közbiztonság 1945 májusára drámaian romlott: ittas szovjet katonák rendszeresen követtek el fosztogatásokat, betöréseket és gyilkosságokat. A budapesti svájci követség 1945. május 24-i jelentése szerint a katonák szinte minden lakásba behatoltak, és főként élelmiszert, ruházatot és értéktárgyakat vittek el.

Magyar hadifoglyok 1945 januárjában a Kálvária téren (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

A szovjet megszállás a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb fejezetei közé tartozik, amelyet nemcsak az atrocitások, hanem az azokat követő évtizedes hallgatás is súlyosbított. Éppen ezért ma különösen fontos az emlékezés és a történtek feltárása, hogy az áldozatok sorsa ne merüljön feledésbe, és a múlt tanulságai a jövő számára is megőrződjenek.

Kiemelt kép: Szovjet katonák a pesti New York palota tetején, 1945 januárjában (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)