A második világháborút követően a háborús főbűnösök fölött Nürnbergben nemzetközi törvényszék ítélkezett, és az egyes országokban is bíróság elé állították a háborús bűnösöket. Magyarország az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti szerződésben kötelezte magát, hogy közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásban és az ítélkezésben.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazása alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944 decemberében bevezette a népbíráskodás rendszerét, ezt az 1945. szeptemberi VII. tc. emelte törvényerőre, népbíróság Budapest mellett 24 városban működött.

A héttagú bírói tanácsokba a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült öt párt (a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazdapárt, Földmunkás és Polgári Párt, a Polgári Demokrata Párt), továbbá 1947-ig a Szakszervezetek Országos Tanácsa delegálhatott bírókat, akiknek nem kellett jogi végzettséggel rendelkezniük. Az igazságügy-miniszter által delegált tanácsvezető bírók szakemberek voltak, miként a vádat képviselő népügyész is. Fellebbezni kizárólag a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett, amely hivatásos bírákból állt.

Az 1950-ig működő népbíróságok 1946-tól egyre inkább a nagypolitikai játszmák szereplőivé váltak, de működésük első évében a zsidók elleni atrocitások, illetve a háború és a deportálások politikai felelősei fölött ítélkeztek.

Első háborús főbűnösként Bárdossy László volt miniszterelnök állt népbíróság elé: 1944. október 29-én a Zeneakadémia fűtetlen nagytermében megkezdődött pere kifejezetten politikai színezetet kapott, mert személyében a két világháború politikai rendszert ültették a vádlottak padjára.

Az 1890. december 10-én Szombathelyen, kisnemesi családban született Bárdossy minisztériumi, vármegyei tisztviselőként kezdte pályáját. 1922-ben átkerült a külügyminisztériumba, ahol a sajtóosztály vezetője, később miniszteri osztálytanácsos lett. 1930-tól négy évig Londonban szolgált követségi tanácsosként, ezután a bukaresti követség élére került. 1941. február 4-én lett külügyminiszter, majd április 3-án, Teleki Pál gróf öngyilkosságát követően Horthy Miklós kormányzó őt nevezte ki miniszterelnökké.

Bárdossy németbarát politikát folytatott, de nem lelkesedett a náci eszmékért és nem foglalkoztatta a magyar nemzeti ideológia sem. Hivatalba lépése után néhány nappal a magyar csapatok bevonultak a Délvidékre, ahol 1942 januárjában megtörtént az újvidéki vérengzés. Miniszterelnöksége alatt, 1941 folyamán fogadták el a zsidó fogalmát már faji alapon meghatározó harmadik zsidótörvényt és az év júniusában, a máig tisztázatlan hátterű kassai bombázás után üzent Magyarország hadat a Szovjetuniónak, belépve a második világháborúba. Bárdossy 1941 decemberében a kormányzó és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül jelentette be a hadiállapotot az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával, és hivatali ideje alatt kezdődött meg a tragikus sorsú, a Don-kanyarban megsemmisült 2. magyar hadsereg felállítása.

Horthy 1942. március 7-én leváltotta és Kállay Miklóst nevezte ki kormányfőnek.

Bárdossy nem vonult vissza a politikától, 1944-ben támogatta a nyilas hatalomátvételt, megtartotta szombathelyi képviselői mandátumát, sőt Sopronban részt vett a nyilas parlament, a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége munkájában.

Az összeomlás után Németországba, majd Svájcba menekült, ahonnan kiutasították, az amerikaiak pedig 1945 májusában kiadták a magyar hatóságoknak.

A vádirat több csoportba sorolt háborús és népellenes bűnökkel (az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás, a parlamenti hozzájárulás nélküli hadüzenet a Szovjetuniónak, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elleni hadiállapot deklarálása, az 1942-es újvidéki vérengzések, a nyilasokkal való együttműködés, a harmadik zsidótörvény elfogadtatása és zsidók deportálása Galíciába, ahol lemészárolták őket) vádolta a mindvégig hűvös és fegyelmezett, tárgyalása során kiválóan érvelő Bárdossyt. A volt kormányfő még a népbíróság illetékességét sem ismerte el, hivatkozva az 1848:III tc.-re, amely szerint a miniszterelnököt csak az országgyűlés vonhatja felelősségre.

A népbíróság végül valamennyi vádpontban bűnösnek találta, és november 3-án első fokon kötél általi halálra ítélte.

Bárdossy nem fellebbezett, kegyelmet sem kért, a tárgyaláson ezt mondta: „Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet.” Védője beadványa alapján mégis sor került a másodfokú tárgyalásra, ahol december 28-án jóváhagyták az első fokon született döntést, de a kivégzés módját „kegyelemből” golyó általi halára módosították. Az ítéletet a Markó utcai fegyház udvarán, nyilvánosan hajtották végre 1946. január 10-én.

Bárdossy bűnösségének kérdése, illetve pere mind a mai napig vitákat kelt a történészek és a nagyközönség körében is. Akadnak, akik tárgyalását koncepciós pernek tartják, mert a népbíróság nem tisztán jogi, hanem politikai szempontokat is érvényesített, és a háború utáni megtorlások áldozatát látják benne. Pere aktuálpolitikai vitákat is kiváltott, 2001-ben a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) nyújtott be perújrafelvételi kérelmet, amelyet a Legfőbb Ügyészség elutasított.

Kiemelt kép: Gróf Esterházy János, a Szlovenszkói Magyar Párt elnöke, szlovákiai magyar politikus, Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter és Bárdossy László miniszterelnök beszélgetnek a Parlamentben – a Magyar Filmiroda fényképe. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen (Fotó: MTI/Reprodukció)