„Az amerikai hadsereg Japán egyik hadifontosságú berendezésére ledobta az első atombombát. A hadviselés történetében új fejezetet nyit az atombomba, melyről Truman elnök úgy nyilatkozott, hogy erősebb robbanó hatása van, mint húszezer kg. dinamitnak. Elérkezett az idő – mondotta az elnök – , hogy Japán minden hadifontosságú üzemét a föld felett rövid időn belül elpusztíthassuk”.
Így számolt be
a Debreczen című kisgazda napilap 1945. július 7-én
arról a világtörténelmi pillanatról, amely 1945. augusztus 6-án reggel következett be, nem sokkal azután, hogy fél nyolckor három amerikai repülőgép jelent meg a bombázásoktól mindaddig megkímélt japán nagyváros, az ekkor még 340-350 ezres lélekszámú Hirosima légterében.
A Hirosima elleni atomtámadás felvétele (az egyik B-29 Superfortress fedélzetéről fotózva) 1945. augusztus 6-án (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group/ Getty Images)Sebészeti pontatlanság
A 393. bombázószázad B-29-es Enola Gay nevű (a repülőt irányító Paul W. Tibbets ezredes édesanyjáról elnevezett) gépét, amely a Little Boy nevű, az újmexikói Los Alamosban készült atombombát hordozta, két másik B-29-es kísérte. Ez a három amerikai katonai gép jelent meg 80 évvel ezelőtt Hirosima légterében.
A Charles Sweeney őrnagy által irányított Great Artiste műszereket hordozott. A kötelék tagja volt az akkor még névtelen, később Necessary Evilnek („szükséges rossz”) elnevezett gép is, amelyet George Marquardt százados irányított – itt helyezték el a fényképezőgépet.
Hirosimai helyi idő szerint reggel 08:15-kor az Enola Gay bombázótisztje, Thomas Ferebee őrnagy kioldotta a körülbelül 64 kg urán-235-öt tartalmazó Little Boy nevű bombát, amely 44,4 másodperc alatt zuhant le a körülbelül 9400 méteres magasságban repülő bombázógépről, majd körülbelül 580 méterrel a város fölött működésbe lépett. Az Enola Gay 18,5 km-re volt a helyszíntől, amikor utasai érzékelték a robbanás első lökéshullámait. A kioldott bombát ejtőernyővel eresztették le, hogy a bombázónak legyen elég ideje eltávolodni a detonáció hatóköréből.
Az oldalszél miatt a bomba körülbelül 240 méterrel tévesztette el a célpontot, az Aioi hidat, és közvetlenül a Shima Sebészeti Klinika felett robbant fel.
A halál Napja
A robbanás 16–18 kilotonna TNT-nek megfelelő energiát szabadított fel: négyszer annyit, mint ahány tonna hagyományos bombával a szövetségesek barbár, a polgári lakosságot kegyetlen és szándékos módszerekkel megtizedelő terrortámadásuk során porig rombolták „a világ egyik legszebb városát”, Drezdát hat hónappal korábban, 1945. február 13-án.
A totális pusztítás másfél kilométeres sugarán túl is tűzvész dühöngött: Hirosima központjának 90 százaléka lett hamuvá. Az Enola Gay másodpilótája, Robert Lewis, alezredes ezt írta a naplójába: „Uramisten! Mit tettünk?”
„A bomba robbanását vakító fény kíséri.
Az első másodpercekben kialakul az, amit a technikusok »olvadó gömbnek« neveznek, a japánok pedig »halál Napjának«. Ez egy körülbelül ötszáz méter átmérőjű, 2 millió Celsius-fokos hőmérsékletű, izzó tömeg.
Hatására minden élőlény egy bizonyos körzetben azonnal elszenesedik” – mintha egy forró vassal nyúlnánk egy hangyabolyba”. Így írta le 1946 januárjában a Le Figaro tudósítója, James de Coquet és Robert Guillain, az AFP munkatársa a bomba hatásait, ők ugyanis egy amerikai újságírókból álló küldöttséggel együtt járták végig 1945 decemberében a bombázások helyszíneit.
„Ez a hatalmas hőmérséklet-emelkedés egy adott helyen olyan légköri jelenséget vált ki, amelynek mechanizmusa megegyezik a monszunéval, de annál jóval hevesebb. A környező levegő »mozgásba lendül« vagyis 1500 km/órás sebességgel a hidegebb régiók felé sodródik, míg a természetben a legerősebb hurrikánok sebessége nem haladja meg az 500 km/órát. Az »atomtérben« mindent elsöpör ez a tornádó. A robbanás epicentrumától több mint három kilométerre is jelentős károkat okoz” – számolnak be a francia újságírók.
Az első atombombát, a Little Boy-t hordozó Enola Gay Boeing B-29-es bombázó (Fotó: Photo12/Universal Images Group/Getty Images)„Ismeretlen hatású” sugárzás
„Van még egy harmadik hatás is, az atomsugárzás, amely ellen még egy méter vastag kőfal sem véd meg. Az általa a szervezetben okozott zavarok még nem ismertek. Annyit tudunk, hogy hatással van a vérkeringésre és elpusztítja a fehérvérsejteket. A vér nem alvad meg, és az áldozatok hemofília tüneteit mutatják. Hirosima lakói közül, akik nem szenvedtek égési sérüléseket vagy zúzódásokat, több százan haltak meg a robbanást követő hónapban”– olvasható a Le Figaro 1946 januárjában megjelenő cikkében. (A cikk megírásának időpontjában még nem volt ismert a nukleáris sugárzás emberi szervezetre gyakorolt hatásmechanizmusa – a szerk.)
A BBC egy összeállításában a Japán elleni nukleáris támadások kapcsán szintén kiemelte: az atomtámadásnak volt egy olyan öröksége, amely megkülönböztette a második világháború egyéb borzalmaitól. Hetekkel a bombázás után egyébiránt egészséges embereken furcsa, új betegség tünetei jelentkeztek. Elveszítették étvágyukat, magas lázuk lett, vörös foltok jelentek meg bőrükön. Akkor még senki sem tudta, hogy a sugárzásfertőzés érezteti káros hatását, ami a számadatok alapján mintegy 100 ezer ember lassú, fájdalmas halálát követelte. (Japánban a legtöbb túlélő haláláig titokban tartotta múltját, attól félvén, hogy családjukat kiközösítik a sugárzástól való félelem miatt, ez még inkább megnehezíti az áldozatok számának precíz becslését.)
A „Little Boy” 1945-ben (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group/Getty Images)Ma sem ismerjük pontosan, hány halálos áldozattal járt az első atombomba robbanása: japán források 1970-ben 140 ezerre tették a hirosimai bombatámadás áldozatainak számát. Közülük mintegy 70–80 ezer ember azonnal életét veszítette.
A hirosimai emlékművön 61 ezer 443 halálos áldozat neve szerepel, ám az élelmiszerjegyét 78 150 ember nem váltotta be soha többé, míg az amerikai felderítés 139 ezerre tette az elhunytak számát. Az áldozatok többségének halálát nem maga a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, épületomlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közt vesztették életüket.
Szilárd Leó tiltakozása
Mivel a felkelő nap országában nem fejlesztettek nukleáris fegyvereket, a tudóstársadalom értelmetlen pusztításnak tartotta az atombomba bevetését.
Szilárd Leó (az első fizikus, aki felismerte, hogy a nukleáris láncreakció – és ezzel az atombomba – létrehozható) már 1945 márciusában egy memorandumot postázott – Einstein ajánló soraival – Roosevelt elnöknek. A két tudós a nukleáris fegyverek nemzetközi ellenőrzését sürgette.
Szilárd Leó 1960-ban. Szenvedélyesen küzdött az atombomba bevetése ellen (Forrás: Wikipédia)Csakhogy Roosevelt április 12-én elhunyt. Székébe Harry S. Truman került. Katonai körök megakadályozták, hogy az új elnök megismerje a Nobel-díjas James Franck vezetésével összeült bizottság dokumentumát, az úgynevezett Franck-jelentést, amely határozottan az atombomba bevetése ellen foglalt állást: javaslatuk szerint már a fegyver hatásának bemutatása is elegendő lett volna Japán elrettentésére.
Szilárd Leó, aki aláírta a jelentést, most Truman elnökkel próbálta felvenni a kapcsolatot. Az elnök egy segédje találkozót szervezett meg a számára James F. Byrnes-szel, aki Truman későbbi külügyminisztere lett. A találkozó nem sikerült jól, és Szilard kibontakozó elképzelései a nemzetközi ellenőrzésről süket fülekre találtak.
A magyar tudós ekkor újabb memorandummal próbálta felébreszteni a tudóstársadalom és Amerika lelkiismeretét:
„Annak a nemzetnek, amely precedenst teremt azzal, hogy pusztításra alkalmazza a természet ezen most felszabadított erőit, viselnie kell a felelősséget, amiért egy elképzelhetetlen mértékű pusztítás előtt megnyitotta az ajtót”
– írta a híres magyar atomtudós.
Az úgynevezett Manhattan-terv keretében dolgozó Szilárd Leó ellen egyébként valóságos hadjáratot folytatott Leslie Groves tábornok, akinek vezetésével az atombomba-projekt katonai felügyelet alá került 1942-ben.
Bár 1942. december 2-án Enrico Fermi olasz fizikus és Szilárd Leó mutatták be munkatársaikkal az első nukleáris láncreakciót a Chicagói Egyetemen, a Stagg Fieldi amerikaifutball-stadion egyik lelátója alatt épült grafit reaktorblokkban, az új fegyver előállításához – amelyre egy szigorúan őrzött új-mexikói katonai területen, Los Alamosban került sor – Szilárd Leót már nem hívták meg. Befolyása csökkenni kezdett, háttérbe szorult, sőt kívülállóvá vált. Ebben nem kis szerepe volt Groves tábornoknak.
Szilárdot bosszantotta, hogy ezt a tudományos kísérletsorozatot Groves egyfajta hadműveletnek tekinti. Többször megkérdőjelezte a tábornok alkalmasságát a Manhattan-terv vezetésére. Groves viszont
felkérte Henry Stimson hadügyminisztert, hogy internáltassa Szilárdot, mint veszélyes és ellenséges, idegen állampolgárságú személyt.
Stimson ezt elutasította. Groves ekkor a Szövetségi Nyomozóirodát uszította Szilárdra azzal a váddal, hogy fontos titkokat ad át a németeknek. Szilárdot megfigyelés alá helyezték, titkos jelentések tömege készült róla.
A magyar fizikus tisztában volt helyzetével, de nem tehetett ellene semmit. 1943-ban Szilárd Leó megkapta az amerikai állampolgárságot.
„Ruhájuk nagy része teljesen leégett, a húsuk pedig elolvadt”
A BBC tavaly összeállítást készített a Hirosima elleni atomtámadás még élő szemtanúinka megszólaltatásával.
Egy Micsiko nevű asszony, aki hét esztendős volt 1945-ben, így emlékszik a kisiskolásként megélt tragédiára:
Yōsuke Yamahata fényképezte ezt a Nagaszakiban elégetett gyermeket. Az amerikai hadsereg 1952-ig cenzúrázta az ilyen képeket Japánban – az Egyesült Államokban pedig évtizedekkel később is tiltották közzétételüket (Forrás: Wikipédia)„Az osztályterem ablakain keresztül egy erős fény száguldott felénk. Sárga, narancssárga és ezüstös volt.” Leírja, hogy az ablakok összetörtek és szétszóródtak az osztályteremben; a törmelék mindenfelé szétfröccsent, „felnyársalta a falakat, az íróasztalt, a székeket. A mennyezet lezuhant”. Ő egy íróasztal alá rejtőzött, majd a robbanás után körülnézett a feldúlt teremben. Minden irányból látta, hogy kezek és lábak rekedtek a romok alatt.
„Kimásztam az osztályteremből a folyosóra, és a barátaim ezt kiáltották: »Segítsetek!«.
Amikor az apja érte jött, a hátán vitte haza. Micsiko szerint fekete eső esett az égből, „mint a sár”. Ez a radioaktív anyag és a robbanás maradványainak keveréke volt. Ezt a hazautat azóta sem tudta elfelejteni. „Pokoli volt” – mondja Micsiko. „Az embereknek, akik felénk menekültek, a ruhájuk nagy része teljesen leégett, a húsuk pedig elolvadt”.
Emlékszik, hogy látott egy – teljesen egyedül maradt –
vele egykorú lányt, aki csúnyán megégett. „De a szemei tágra nyíltak” – mondja Michiko.
„Annak a lánynak a szemei még mindig átjárnak. Nem tudom elfelejteni őt. Bár 78 év telt el, ő mégis beleégett az elmémbe és a lelkembe.”
Benes „atombombája” is a napokban robbant
A totális szovjet megszállás alatt levő Magyar Királyságban – hazánk hivatalosan 1946 februárjáig ezt az államnevet viselte –, ahonnan még ekkor is folyt az utcákon összefogdosott áldozatok Szovjetunióbeli munkatáborokba történő deportálása (1945 decemberében zárták be magyar területen az utolsó gyűjtőlágereket), csak valamiféle virtuális, szigorú ellenőrzés alatt álló sajtó reagálhatott az eseményekre.
Jellemző egyébként a világ- és a magyar történelem egymásra vetítődésének pillanatira, hogy a Hirosima elleni atomtámadásról beszámoló Debreczen a hír alatt ez olvasható: „Illetékes helyről közlik, hogy a magyar hatóságok hétfőn reggel lezárták az Esztergomból Párkányba, illetve a Komáromból Újkomáromba vezető közúti hidakat, mert
a túloldalról nagy tömegeket akartak a szlovák hatóságok a határt képező hidakon áttenni magyar oldalra.”
Éppen az atombomba ledobásának napjaiban tehát megindult a Felvidéken élő magyarok tömeges, embertelen deportálása őseik földjéről az augusztus 2-án kihirdetett benesi dekrétumok szellemében. (A cikkben emlegetett párkányi híd a felrobbantott Mária Valéria-hidat helyettesítő ideiglenes pontonhíd volt, amelyet a szovjet katonai egységek lebontottak 1945 októberében – a szerk.)
Churchill feltárná
A Magyar Nemzet a Debreczenhez képest csak egy nappal később, augusztus 8-án számol be a történtekről, akkor azonban bőven adatolva. A lap idézi Sir Winston Churchillt, a választást éppen elveszített volt brit miniszterelnököt, aki állítólag már a kormányváltás előtt elkészítette az atombomba bevetéséről szóló nyilatkozatát.
Áldozat Nagaszakiban az 1945-ös atombombatámadás után (Fotó: Prisma Bildagentur/Universal Images Group/Getty Image)A dokumentumban „Churchill a továbbiakban leszögezi, hogy a találmány műszaki tökéletesítése az Egyesült Államok egyik legnagyobb sikere. Japán most saját bőrén tapasztalhatja a szörnyű fegyver hatását.
A természet oly soká ismeretlenül maradt titkainak feltárása kell, hogy komoly visszahatást váltson ki a japán nép lelkében.
Imádkozzunk, hogy ez a szörnyű tevékenység a nemzetek közötti igazi békéhez vezessen, és hogy a mérhetetlen pusztulás helyett világ boldogulásának örök forrásává váljon”.
A világ boldogulása helyett viszont Japán semmiről nem tehető polgárai „boldogultak meg” a kegyetlen bombázások következtében, méghozzá tízezer-számra, hiszen rövidesen egy újabb nukleáris támadás követte az előzőt.
Winston Churchill (1874–1965) a győzelem híres v-jelét adja, amikor megnyitja a Királyi Légierő RAAF (Royal Auxiliary Air Force) 615 (County of Surrey) századának új parancsnokságát a nagy-britaniai Croydonban 1948-ban. Valakinek győznie is kell (A Central Press/Hulton Archive/Getty Images fotója)Tokió nem hátrál
Az első bomba után ugyanis az amerikaiak – akik egy darabig várták a Tokió kapitulációról szóló üzenetét, amely a Szovjetunió augusztus 8-i, Japán elleni hadba lépésével már az egyetlen kiútnak tűnt a szigetország végzetes helyzetéből – úgy döntöttek, hogy egy újabb atombombát vetnek be a béke kikényszerítésére.
Japán még annak ellenére visszautasította a szövetségesek által követelt, lényegében feltétel nélküli kapitulációt, hogy hónapokkal korábban az amerikai légierő bombái valósággal felperzselték Tokiót.
1945. március 9-én kezdődött meg az Operation Meetinghouse hadművelet, vagy ahogyan a japánok emlegették, a „Fekete hó éjszakája”. A támadás első hulláma alig két óra alatt sikeresen megsemmisítette Tokió tűzoltási infrastruktúráját, így a B-29-esek napalmmal, gázolajjal és fehér foszforral töltött gyújtóbombáinak pusztítását szinte lehetetlenné vált megfékezni. Az első bombák által keltett, elszigetelt tüzek fokozatosan egy lángerdővé álltak össze, amelyet a szél csak tovább terjesztett a városban. Az összes levegőbe emelkedő bombázó közül 282 repülő találta el sikeresen a célpontját, amelynek következtében Tokió közel 42 négyzetkilométernyi területe vált a földdel egyenlővé. Becslések szerint több mint egymillió ember otthona semmisült meg ezen az éjszakán, a civil áldozatok száma pedig elérte a 100 ezret.
Kantaro Szuzuki tengernagy, japán miniszterelnök most a hirosimai atomtámadást követően sem adta fel: egy olyan információ birtokában, hogy az amerikaiak legfeljebb két atombombával rendelkeznek, a háború folytatásáról döntött. Az amerikai kódfejtők jóvoltából Washington is hamarosan értesült a háború folytatásának szándékáról.
Az elnökválasztás felé tartó Egyesült Államok pedig minél gyorsabban véget akart vetni a rendkívül elszántan, szívósan védekező japánokkal folytatott háborúnak, márpedig egyértelmű volt, hogy a partraszállás és a japán szigetek bevétele akár százezres, újabb vérveszteséget okozna.
Így került sor az újabb atombomba ledobására Nagaszaki városára augusztus 9-én. Az amerikaiak itt már a látszatra sem adtak, hiszen amíg Hirosimában – ahol az áldozatok abszolút többségét a civil lakosság adta – egy komolyabb katonai erő is állomásozott, az akkor 260 ezres Nagaszakiban (bár csak másodlagos célpontként volt kijelölve) kevesebb mint 10 ezer japán katona tartózkodott.
Augusztus 9-én, délelőtt 11 órakor az esetben is kötelékben repülő hat gép közül a Bockscar ledobta a Fat Man fedőnevű bombát, amely körülbelül 5 kg plutóniummagot tartalmazott.
Újabb csapás
A bomba Nagaszaki ipari negyede fölött robbant fel, furcsa véletlen szinte közvetlenül a Pearl Harbor elleni japán támadásban használt torpedókat gyártó gyár felett. A robbanás az úgynevezett Urakami-völgyre korlátozódott, és a város nagy részét a közbeeső dombok védték.
A detonáció mintegy 21 kilotonna energiát szabadított fel. (Egy kilotonna egyenlő 1000 tonna trotil robbanóerejével – a szerk.). A Mitsubishi Lőszergyárban dolgozó 7500 japán alkalmazott közül 6200-an meghaltak; szintén az életét veszítette körülbelül 17–22 ezer alkalmazott egy másik hadiüzemeiben. Az 1946-os Manhattan Projekt jelentése 39 ezer halottat és 25 ezer sérültet becsült, az 1970-es években japán részről 70 ezerre becsülték a Nagaszakiban a bombatámadás következtében az év végéig elhunytak számát.
Egy újabb becslés szerint (Radiation Effects Research Foundation)
60–80 ezren veszíthették életüket az 1945-ös nagaszaki atomtámadás következtében az 1945-ös esztendő végéig.
A második atomtámadást követően – bár a legkevésbé sem biztos, hogy a hadsereg kapitulált volna – Hirohito japán császár közbelépett, és utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy fogadják el a potsdami nyilatkozat szövetségesek által lefektetett feltételeit, és kössenek békét.
1945 novembere körül: Takasi Nagai japán radiológus (1908-1951) Nagaszaki Matsuyama városrészének romjai között (Fotó: Galerie Bilderwelt/Getty Images)A befejezetlen háború
Több nappal a titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után Hirohito augusztus 15-én, rádión bejelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.
A japán kapitulációt nem csak az atomtámadások siettették: a hadba lépett Szovjetunió egyre nagyobb japán területeket szállt meg és sajátított ki önkényesen, az orosz érdekszférához csatolva Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket. Moszkva és Tokió a mai napig nem tudott megállapodni a Kuril-szigetek legdélebbi részén található négy sziget, Iturup, Kunasir, Sikotan, és Habomai birtoklásáról. A második világháborút lezáró orosz–japán békeszerződés aláírása így a mai napig várat magára.
Fél évszázadra betiltott felvételek
Augusztus 10-én hajnali 3 órakor, egy nappal azután, hogy Nagaszakira lezuhant az atombomba, Yamahata Joszuke katonai fotós megérkezett a lerombolt városba. A következő 12 órában körülbelül 119 felvételt készített, amelyeket még aznap előhívott és kinyomtatott.
A japán sajtó közölt néhányat ezek közül, de a megszálló hatóságok hamarosan betiltották az összes atomfotót. Végül 1952-ben Japánban jelentek meg,
Nyugaton csak 1995-ben váltak széles körben ismertté,
amikor az Egyesült Államokban Nagasaki Journey címmel kiállították és kiadták őket .
A kimonó emberi húsba égett mintázata (Forrás: Wikipédia)Az amerikai hadsereg kilométereken át színes filmet forgatott, amelyeken dokumentálta az atombombák Hirosima és Nagaszaki lakosaira gyakorolt hatását, majd titkosnak minősítette a felvételeket, és az 1980-as évekig elzárva tartotta. A bomba ledobásának 60. évfordulóján, 2005-ben a Sundance Channel sugározta az Eredeti gyermekbomba című, 2004-es dokumentumfilmet, amely akkor először mutatott be számos, a nyilvánosság elől sokáig eltitkolt felvételt.
A hirosimai és nagaszaki atombombázásokat követően az amerikai katonai kormányzat Douglas MacArthur tábornok vezetésével cenzúrát vezetett be Japánban. Ez a cenzúra, amelyet egy sajtókódex révén érvényesítettek, elnyomta a bombázások pusztító hatásairól készült képek és információk közzétételét és terjesztését. A cél a bombázásokat övező narratíva ellenőrzése és a sugárterhelés emberi költségeivel és hosszú távú hatásaival kapcsolatos köztudat minimalizálása volt, különösen a kibontakozó hidegháború kontextusában.
Erkölcstelen tömeggyilkosság?
A mai napig vita tárgyát képezi az amerikai atomfegyverek bevetése Japán ellen: a döntés kritikusai szerint az atomfegyverek alkalmazása alapvetően erkölcstelen cselekedet, s az atomtámadások háborús bűncselekmények voltak, és állami terrorizmust valósítottak meg.
Megemlékezők imádkoznak a hiropsimai Motojaszu folyó partján a Hirisimai Atombomba-dóm (Genbaku-dóm) előtt a bombatámadás 62. évfordulóján, a Béke Emlékparkban 2007. augusztus 6-án. Ez volt az egyetlen szerkezet, ami állva maradt azon a területen, ahol 1945. augusztus 6-án az első atombomba felrobbant (Fotó: Junko Kimura/Getty Images)Vannak, akik szerint a japánok talán bombázások nélkül is megadták volna magukat, de csak a feltétel nélküli megadás elégítette ki a szövetségeseket. Hasegawa Cujosi történész pedig azzal érvelt, hogy a Szovjetunió belépése a Japán elleni háborúba „sokkal nagyobb szerepet játszott Japán megadására való késztetésében, mint az atombombák, mert szertefoszlatta a reményt, hogy Japán Moszkva közvetítésével befejezheti a háborút”.
Kiemelt kép: Hirosima prefektúra iparcsarnokának kupolás romja, a később mementóként meghagyott Atombomba-kupola 1945-ben, miután augusztus 6-án, a II. világháború végén egy amerikai nehézbombázó ledobta a történelem első atombombáját Hirosimára – MTI/EPA/Béke Emlékmúzeum