Az első világégést lezáró trianoni békediktátum a pillanatnyi nagyhatalmi érdekek mentén marcangolta szét hazánkat. Az 1920. június 4-én aláírt diktátum verdiktje értelmében az első Csehszlovák Köztársaságnak juttatott Felső-Magyarország, vagyis a Felvidékkel együtt közel 1,1 millió magyar anyanyelvű ember is idegenbe szakadt.
Ezzel vette kezdetét az előbb csehszlovákiainak, utóbb szlovákiainak mondott magyarság kálváriája.
Az északi szomszédunkként világra jött utódállamban ugyanis két szláv népet, vagyis a csehet és a szlovákot tekintették államalkotónak, Csehszlovákiára pedig úgy tekintettek, mint e két nép frigyeként létrejött ország. Csehország tekintetében ebbe a kategóriába nem csak a Szudétákban élő hárommilliós németség nem fért bele, de az amúgy szintén szláv ajkú morvák sem, akik az önálló identitásuk feledéséért cserébe azt kapták, hogy ők is csehek lehetnek. Nem jártak jobban az ország keleti végein élő rutének sem, akik szintén kimaradtak a csehszlovákiai szláv népek egyenrangú barátságából. Ruténföldet – vagy ahogy akkortájt hívták: Ruténszkót – vagyis a mai Kárpátalját az odatelepített cseh tisztviselők irányították. Munkácson és Ungváron mind a mai napig nagy megbecsültséget élveznek azok a lakóházak, amelyeket Prága az oda vezényelt cseh közigazgatási szakembereinek épített.
A békediktátum aláírásának helyszínére, a Trianon-palotába érkezik a magyar delegáció (Forrás: Wikipédia)Mi, magyarok sem jártunk jobban.
Az új állam új urai a magyar vonatkozású emlékműveket lerombolták, iskoláink jelentős részét a magyar kultúra szerves részét képező épületekkel együtt elvették, a földreformnak csúfolt államosítás csak a magyarokat érintette, mégpedig oly módon, hogy a konfiskált birtokaikra szlovák „kolonistákat” telepítettek, megbontva ezzel az egységes tömbmagyar régiókat, az országból pedig kiutasítottak több tízezer magyar ajkú embert. Főleg értelmiségit: közigazgatási szakembereket, tanárokat, rendőröket, katonákat és igazságügyi szakembereket, vagyis bírókat és ügyvédeket. Akik maradhattak, azoknak az új államalakulatra hűségesküt kellett tenniük.
A nemzetiségekkel szembeni bánásmód enyhébb volt ugyan, mint némely európai ország gyakorlata, mégis megágyazott az első Csehszlovák Köztársaság bukásának.
Persze az ország széteséséhez a belső konfliktusokon kívül külső segítség is kellett. Ezt tette a hitleri Németország, amely az első perctől kezdve vágyott a fejlett cseh ipari kapacitásra. Ürügye is volt, hiszen az első világháborút lezáró béke Csehországnak adta a hárommillió német által lakott Szudétákat.
A müncheni egyezmény aláíróiA „négy európai nagy”, vagyis Németország, Olaszország, Anglia és Franciaország 1938. szeptember 29-én Münchenben a hitleri követelések alapján megállapodott abban, hogy a Szudéta-vidék német impérium alá kerül. A megállapodás záradéka pedig elrendelte, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és a Magyar Királysággal is rendeznie kell a területi vitáját. Ennek megfelelően 1938. október 9-e és 13-a között Magyarország és Csehszlovákia képviselői Komáromban tárgyaltak a két ország új határvonaláról. Érdekességként meg kell említeni, hogy a nemzetközi gyakorlattól eltérő módon a komáromi megbeszélések magyarul folytak, hiszen mindkét delegáció anyanyelvi szinten beszélte e nyelvet, lévén, hogy mindannyian Magyarországon nőttek fel és jártak iskolába – no, persze még Trianon előtt.
A magyar delegációt Kánya Kálmán külügyminiszter vezette, tagja volt gróf Teleki Pál kultuszminiszter, Pataki Tibor miniszterelnökségi államtitkár, gróf Péchy Tibor földművelésügyi államtitkár, Wettstein János prágai magyar követ és vitéz Andorka Rudolf vezérkari ezredes. A csehszlovák delegációt a Trencsén vármegyei Nagybiccsén Tisza Józsefként született Jozef Tiso vezette, akinek Trianon előtti papi karrierjét még Batthyány Vilmos nyitrai püspök egyengette.
A tárgyalások megkezdése előtt az összes felvidéki, magyar többségű településen tüntetés robbant ki, és a demonstrálók rendre elénekelték az akkor már húsz éve börtönbüntetés terhe mellett betiltott magyar himnuszt. A szónokok pedig azt követelték, hogy városukat a népek önrendelkezési joga alapján csatolják vissza Magyarországhoz.
A komáromi tárgyaláson a magyar delegáció az 1910-es népszámlálás szerinti etnikai határért küzdött. Csakhogy egy ponton elakadtak a tárgyalások, a téma pedig visszaszállt a müncheni megbeszélést aláíró négy politikusra: Adolf Hitlerre, az angol Neville Chamberlainre, a francia Édouard Daladierre és az olasz Benito Mussolinire. Mivel Anglia és Franciaország ezt követően jelezte az érdektelenségét, 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában Hitler és Mussolini döntött.
Horthy Miklós kormányzó fehér lovon vonul be Kassára a felvidék visszacsatolására rendezett ünnepség bevezető részeként Kassa főutcáján. Éljenzők az utca szélén, fákra mászva, teraszokon, ablakokon kihajolva. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz a felvidék egy része, köztük Kassa is (Fotó: MTI/Németh Tamás és Kovács Sándor)Az első bécsi döntésként emlegetett határozat értelmében
Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc és Fülek tért haza, 869 ezer emberrel és 12 012 négyzetkilométer területtel. Az új határokon túl 67 000 magyar maradt.
Edvard Benes cseh politikus (Forrás: Wikipédia)Nagyot változott a világ a második világháború elmúltával. A győztes nagyhatalmak ugyanis úgy döntöttek, hogy az etnikai határok helyett Csehszlovákia 1937-es határait állítják vissza. Nem törődtek azzal, hogy így magyarok százezreit újra idegenbe kényszerítik.
Nyugaton még dörögtek a fegyverek, amikor a szövetségesek által feltámasztott második Csehszlovákia első elnöke, Eduard Benes a moszkvai kommunista emigráció tagjaival együtt 1945. április 3-án megérkezett Kassára, ahol rögvest megalakította az új csehszlovák kormányt. A szovjet vezetés által jóváhagyott kormányprogramról a városháza erkélyén elmondott és a rádió által is közvetített beszédében kijelentette: „Elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz.”
Ezzel vette kezdetét a csehszlovákiai magyarság üldöztetésének második korszaka, a kollektív bűnösség kora.
Csehszlovákia tervszerű, sok halálos áldozattal járó etnikai tisztogatás keretében szabadult meg a Szudéta-vidéken élő hárommilliós németségtől. Ezt a potsdami szerződés értelmében a győztes nagyhatalmak jóváhagyásával tehette. A szlovákiai magyarok esetében azonban ez az angol és amerikai fél tiltakozása miatt nem történhetett meg, pedig Benes velünk szemben is hasonlóan kegyetlen módon lépett volna fel. Ráadásul Moszkvából azt üzenték, hogy a magyarkérdés vagonkérdés.
Az államelnök módszert váltott és a magyaroktól megvonta az állampolgári jogot.
Eszerint nem kaphattak nyugdíjt és szociális támogatást, állami munkahelyen nem dolgozhattak, elkobozták a földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar sajtót és kulturális intézményeket, a magyar közvagyont kárpótlás nélkül elvették, legvégül pedig nyilvános helyen, mint például az utca vagy az iskola, betiltották a magyar szót.
Nagyon sok helyen még az is megtörtént, hogy ha az utcán valaki magyarul mert beszélni, büntetésként a nők haját kopaszra nyírták, ha férfi volt, akkor pedig a kabátjára olajfestékkel hatalmas M betűt festettek.
A magyar politikusokat bebörtönözték, kezdve mindjárt a sort gróf Esterházy Jánossal. Közben pedig tombolt gyűlölet, a kirekesztés és a szlovák nacionalizmus, melynek egyik akkortájt igencsak gyakran emlegetett mondata: „Maďari za Dunaj a na Dunaj”, vagyis magyarokat a Duna mögé vagy a Dunába.
Ráadásul a magyar kormányt nemcsak Prága, de Moszkva is arra presszionálta, hogy egyezzen bele a szlovákiai magyarság kitelepítésébe. Mivel a világháború két győztes állama keveredett diplomáciai vitába az egyik vesztes állammal, csak idő kérdése volt, hogy Budapest mikor törik meg és adja be a derekát. Ez 1946. február 27-én, vagyis egy évvel a párizsi békeszerződés aláírása előtt történt. Ekkor köttetett meg a lakosságcsere-szerződés, amelynek értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart toloncolhattak át Magyarországra, mint amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett áttelepülésre Szlovákiába.
Végrehajtása 1947. április 12-én, vagyis 78 évvel ezelőtt kezdődött meg. A több mint két évig tartó akció során a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 59 774 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Közben a csehszlovák kormányzat a szlovákiai magyarok csehországi deportálását, vagyis kényszermunkára hurcolását is elrendelte. Ez mintegy ötvenezer magyart érintett, kiknek a Szudétákból elűzött németek helyét kellett átvenni.
A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam természetesen elvette, vagy ahogyan akkor említették, konfiskálta, s szlovák betelepülőknek, az úgynevezett kolonistáknak adta.
A helyzetet a csehszlovákiai népbírósági perek csak tovább súlyosbították. Ez ugyanis a győztes nagyhatalmak által engedélyezett etnikai tisztogatás „kiskapuja” volt, hiszen a bíróságok legálisan mondhatták ki, hogy náci vagy háborús bűnös, akit perbe fogtak, ezért ki kell telepíteni az országból.
A helyzetet jól jellemzi, hogy a világháború után Európában arányaiban a csehszlovákiai magyarság ellen hozták meg a legtöbb népbírósági ítéletet.
1946. november 30. A kényszerkitelepítés elől elmenekült csallóközi magyar nők és gyermekek várakoznak a rajkai nagyvendéglő üres termében (Fotó: Nemzeti Fotótár/MAFIRT felvétel)A deportálások, a népbírósági tobzódás, az áttelepítések és a jogfosztás ezernyi formája miatt védtelenné és megrémültté vált magyarokat a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni.
Eszerint azok a magyarok, akik megtagadták magyarságukat, és kijelentették, hogy ők valójában szlovákok, azonnal visszakapták az állampolgárságukat és az elrabolt vagyonukat, valamint törölték őket a deportálásra és áttelepítésre jelöltek listájáról. Az eredmény: 423 264-en adták be reszlovakizációs igényüket, s a hajdan milliós magyarság az 1950-es népszámlálásra 350 ezerre olvadt.
Benes elnök dekrétumai mind a mai napig hatályban vannak.
Az Országgyűlés az áldozatok és a magyarságukat megőrző maradék iránti tisztelgés gyanánt 2012-ben úgy döntött, hogy a felvidéki magyarság kitelepítésének kezdetét, vagyis április 12-ét országos emléknappá nyilvánítja.
Kiemelt kép: Dunacsún, 1946. november, áttelepített magyarok egy csoportja (Fotó: MTI)