Petőfi Sándor 1848. októberének közepén, vagyis nem sokkal a honvédsereg dicsőséges pákozdi győzelme után megírt versében az édesapját úgy mutatja be, mint egy vén zászlótartó, kit cselekvésre ösztökélt a hír, hogy vészben a hon, ezért „zászlót vett kezébe” (A vén zászlótartó).
Milyen zászlót adott nemzeti nagy költőnk versbéli édesapja kezébe? Hogyan nézett ki akkor, Petőfi korában hazánk lobogója?
Díszőrség Magyarország nemzeti lobogójával (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)Néhány hónappal a vers megírása előtt, vagyis 1848. március 16-án, tehát pontosan 177 évvel ezelőtt, az akkori fővárosunkban, Pozsonyban ülésező országgyűlés elfogadta a „nemzeti színről és az ország czimeréről” szóló XXI. törvényt.
A mindössze két pontból álló jogszabály szerint „a nemzeti szín és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik”, valamint „ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák”.
Kossuth Lajos (Fotó: Wikipedia.org)Annak ellenére, hogy nemzeti lobogónk nemcsak népünket (annak gazdag múltjával, kultúrájával és szenvedésével együtt) jelképezi, de az ezeréves államiságunk szimbóluma is; a piros, fehér és zöld színek trikolórja mégis hosszas fejlődés eredményeként alakult ki. Legkorábbi eleme a piros és fehérként említhető színösszetétel, amit a heraldika, vagyis címertan szabályai szerint helyesebb lenne inkább vörös és ezüst színként említeni.
Ez a kezdet, az Árpád-házi királyaink zászlaja és címere.
Ha ugyanis a vörös-ezüst csíkot pajzs hordozza s nem vászon, s ez a két szín hétszer vágja keresztbe a mezőt, akkor megkapjuk az úgynevezett árpádsávos címert, amely uralkodói pecséteken először a 13. században jelent meg. A Nagy Lajos királyunk parancsára ékes latin nyelven, 1360 körül íródott Képes krónika miniatúrái a régi királyainkat rendre így ábrázolta.
Nagy Lajos király (Fotó: Wikipedia.org)Címerünkben ettől külön jelent meg a mai kettős kereszt, melyről a katolikus hagyomány azt tartja, hogy Szent István király apostoli királyságára utal. Történetét nagyon szépen leírja az úgynevezett Hartvik-legenda.
A Könyves Kálmán királyunk idejében élt győri püspök írására III. Ince pápa 1201-es rendelkezése óta Szent István hivatalos életrajzaként tekinthetünk. Adjuk is át a szót rögvest a győri püspöknek, aki 1112 körül egybegyúrta a Szent István életét korábban feldolgozó, úgynevezett kis és nagy legendát: a „következő nap megszabott órájában Astrik püspök a pápához ért, a rárótt feladatot bölcsen ellátva, a szent fejedelem viselt dolgait rendben előadva kérte az apostoli széktől az említett kitüntetéseket. Kimutatta, hogy méltó ilyen tisztességre és méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített. Ezek hallatára nagyon megörült a római főpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azonfelül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa.”
A Hartvik-legendában tehát már felbukkan az apostoli királyi cím, amit egyes egyedül csakis a magyarok királya kapott meg, más evilági uralkodó nem.
Szilveszter pápa apostoli keresztje azt jelezte, hogy a Magyar Királyság a Német-római Birodalomtól, mint a korszak világi hatalmától is, és Rómától mint a kor lelki hatalmától is független, szuverén ország. Ezt a kivételes helyzetet erősíti István karácsonyi megkoronázása is, hiszen rajta kívül ezen a napon „Isten kegyelméből” csak Nagy Károly és Nagy Ottó, vagyis a nyugati kereszténység két legnagyobb császára kapta meg a koronát.
Szent István király ábrázolása a Képes krónikában. Címereként a kettős kereszt (crux gemina) lett feltüntetve, amely III. Béla címere voltA Szilveszter pápa által küldött kereszt ábrázolása idővel változott. Már a nagyon korai időkben, vagyis a 12. század közepén a magyar királyi hatalom jelképe lett, a ma ismert kettős kereszt formájában azonban III. Béla korában jelent meg. Ez már csak azért is érdekes, mert a kettős kereszt az egyházi heraldikában a pátriárkákat, érsekeket illette. Nálunk viszont idővel – első, apostoli királyunk révén – hazánk egyik jelképévé vált, amely nemzeti címerünkbe is beépült.
Ha tovább vizsgáljuk a nemzeti lobogónk történetét, azt látjuk: annak ellenére, hogy már II. Endre királyunk egyik, 1222-ben kelt pecsétje piros-fehér-zöld színű selyemzsinóron függött, és a vegyesházi és Habsburg-királyaink alatt is számos okmány hasonló szalagot hordozott, e három szín mégis csak lassan vált Magyarország trikolorjává.
Történelmi zászlókat visznek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen Beregszász központjában 2017. március 15-én (Fotó: MTI/Nemes János)A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább csak rendkívüli alkalmakkor lépett színre.
Akkortájt ugyanis a Habsburg-dinasztia fekete-sárga színű lobogója volt az egész birodalom egyedüli hivatalos zászlaja.
Trikolórunk első ízben 1608-ban II. Mátyás pozsonyi trónra emelésén bukkant fel, mikor is a Szent Márton-templom és a ferencesek temploma közötti utat befedték, a tetőt pedig piros, fehér és zöld színű posztóval vonták be. Fennmaradt az is, hogy I. Lipót király harmadik feleségének, Pfalz-Neuburgi Eleonórának 1681-es koronázásakor a soproni templom lépcsőjét „Pannonicus tricolor”-ral takarták le. Meg kell említeni, hogy II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nem ezt a hagyományt vitte tovább, hiszen zászlaja zöld színű volt, amin arany felirat hirdette: Cum Deo pro patria et libertate, vagyis Istennel a hazáért és szabadságért.
A piros-fehér-zöld legközelebb Mária Terézia királynő uralkodása alatt bukkant fel, mégpedig 1743-ban, amikor is a királynő rendelkezése szerint ebből a három színből állították össze a magyar verbuválású katonai alakulatok törzszászlaját.
Mindezen előzmények után, a magyarság mai értelemben vett trikolorja a francia forradalom hatására született meg, amit az 1848-as áprilisi törvények kodifikáltak. Csakhogy a szabadságharc lobogója mégsem ez volt, hiszen a piros-fehér-zöld a zászló szegélyén, farkasfogként jelent meg, középütt pedig kiscímerünket vagy Szűz Máriát ábrázolták.
Az 1848-ban kodifikált trikolór a kiegyezés után, 1867-től lett hazánk hivatalos lobogója.
Azóta becses örökségünk, s az együvé tartozás láthatatlan selyemzsinórjával köt össze bennünket, magyarokat, éljünk bármely szegletében is a világnak. Arany János 1848-ban megfogalmazott szavaival (Az örökség):
„E becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi ősapáink! – de el nem ereszték.
Igy a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
Az Országgyűlés ez előtt fejet hajtva hozta meg 2014. december 16-án azt a határozatát, mely szerint március 16-át, vagyis az 1848-as első kodifikáció napját, a magyar zászló és címer emléknapjává szenteli. Eszerint „a magyar nemzet összetartozását, a magyar nemzeti függetlenséget kifejező piros-fehér-zöld színű zászló, valamint az alaptörvényben meghatározott címer a nemzeti kulturális örökség része, tiszteletük az intézmények, a szervezetek és a magyar nemzet polgárainak közös felelőssége”.
Kiemelt kép: Katonai tiszteletadással felvonják a nemzeti lobogót az Országház előtti Kossuth Lajos téren (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)