Pedig az ostromot akár el is kerülhettük volna. A nyilas vezetés a Vörös Hadsereg folyamatos előnyomulása miatt 1944. november elején megkezdte ugyan a kormányszervek kitelepítését a nyugat-magyarországi úgynevezett gyepűszállásokra, Szálasi Ferenc nemzetvezető azonban ekkor még azt mondta: „Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni.”

A megbilincselt Szálasi Ferenc 1946 február 6-án, levett kalappal állt a budai Duna-parton, a felrobbantott Lánchíd közelében. A volt nyilas nemzetvezetőt népbírósági büntetőpere előtt szembesítették a magyar fővárosban a II. világháborús ostrom során történt pusztítással (Forrás: Nemzeti Archívum)

A nyílt várossá nyilvánítást a katolikus és a református egyház vezetői kifejezetten szorgalmazták. Ennek érdekében Serédi Jusztinián hercegprímás és Ravasz László református püspök 1944. október 30-án közös levelet írt Szálasinak, Mindszenty József veszprémi, báró Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, illetve Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát pedig egy másik, közösen jegyzett levélben felszólította a nyilas kormányt, hogy ne csak Budapestet, de az egész Dunántúlt is harc nélkül adja fel.

Mindszenty József veszprémi püspökké szentelése alkalmából készült portréja (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Adolf Hitler azonban másként döntött és a Duna királynőjét erőddé nyilvánította.

Edmund Veesenmayer német nagykövet a Führer szavait tolmácsolva ezt mondta: „Nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.” Szálasi mindebbe belenyugodott. December 10-én Friessner vezérezredesnek kijelentette: „a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt várossá való kinyilvánításától elállni”, és az erőddé való felhasználását többé nem ellenzi.

De nem csak erről volt szó.

A román átállás után ugyanis már csak a zalai kőolajmező maradt a németek kezén, hadvezéreik pedig tisztában voltak azzal, hogy ha a magyar olajat is elveszítik, akkor a teljes hadigépezetük megbénul, s ez egyet jelent a háború azonnali elvesztésével.

Annak ellenére tehát, hogy a főhadszíntér a Varsó–Berlin-tengely mentén haladt nyugat felé, német szempontból majdnem ugyanilyen fontos volt a Dunántúl megtartása is. Ezért fektettek rendkívüli energiát Budapest védelmére.

A kocka tehát el volt vetve.

Pedig Sztálin eleinte nem gondolt ostromra. A kiugrási kísérlet kudarcáig semmi esetre sem. Október 24-én döntött úgy, hogy Budapestet erővel veszi be és ebből az irányból nyomul Bécs felé. Malinovszkij marsallnak október 28-án adta ki a támadási parancsot, a győzelem dátumát pedig úgy határozta meg, hogy november 7-én már díszszemlét lehessen tartani a magyar fővárosban. A vörös csillagos katonák másnap, október 29-én lendültek támadásba, a szovjet hadtörténészek ezért ezt a napot tartják a budapesti csata nyitányának.

A Margit híd pesti része máig tisztázatlan körülmények között 1944 novemberében felrobbant, budai szakaszát pedig a német csapatok robbantották fel 1945. január 18-án (Forrás: Nemzeti Archívum)

Így vette kezdetét a 105 napos ostrom, amely a szovjet haderő magyarországi veszteségének nem kevesebb, mint a felét okozta. Összehasonlításképpen: a sztálingrádi csata augusztustól februárig tartott, Berlin azonban két hét alatt elesett. A magyar fővárosban és a környékbeli településeken zajló küzdelem szörnyűségeit jól mutatja Wilhelm Schöningnek, a 66. német páncélgránátos ezred parancsnokának a visszaemlékezése, aki az ostrom során átélteket tekintette a háború legszörnyűbb „élményének”, noha ő 1939-től kezdve egészen a német fegyverletételig végigharcolta az egész világháborút. Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr későbbi tábornoka pedig nem sokkal a halála előtt ezt mondta: „míg élek, vad álmokat okoz” Budapest ostroma.

Egy szétlőtt budapesti ház a sok ezer közül (Forrás: Nemzeti Archívum)

Az október 29-én megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött.

Kecskemétet csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Malinovszkij katonáinak, akik addigra az eredeti tervekhez képest már késésben voltak. A 23. magyar tartalékhadosztály azonban aznap kettészakadt. Az Alpár–Kiskunfélegyháza közötti áttörés megállítása érdekében hiába vetette be a honvédség a második, másnap hajnalban pedig a negyedik gépesített hadtestet, a magyar királyi harmadik honvéd hadsereg arcvonala a nap folyamán gyakorlatilag összeomlott. November 2-án a szovjet csapatok Monor térségében elérték az Attila-vonal külső védőövét. A jól megerősített magyar és német állások azonban megállították a támadást.

Érdemes megemlíteni, hogy a honvédség először az ország keleti határain létesített védelmi vonalat. A Kárpátok hegygerincén több száz kilométer hosszúságban végigfutó Árpád-vonal jól vizsgázott, hiszen hosszabb ideig kibírta a Vörös Hadsereg támadását. Az ország belsejében három védvonal létesült: az Északi-Középhegység déli lábánál a Karola-vonal, a Velencei-tótól a Balaton érintésével a Dráváig húzódó Margit-vonal, e kettő között pedig a Budapest védelmét szolgáló Attila-vonal. Ez utóbbi mindjárt három, egymás mögötti vonal volt, s patkó alakban a Dunától a Dunáig terjedő ívvel ölelte körbe Pestet. Külső öve Alsógödnél vált el a Dunától, majd Csomád, Veresegyház, Isaszeg, Maglód, Vecsés és Gyál érintésével Dunaharasztinál jutott ki újra a folyóhoz. A középső védőöv Dunakeszi, Mogyoród, Kerepes, Pécel, Ferihegy, Pestszentimre, Soroksár térségében húzódott. A belsőt Újpest, Kőbánya és Kispest peremén építették ki.

Sztálin eredeti elképzelése, hogy Budapestet a Kecskemét irányából végrehajtott frontális támadással, úgymond „menetből” foglalja el, kudarcot vallott, hiszen serege fennakadt az Attila-vonalon. November 4-én ezért új parancsot adott.

Eszerint a magyar fővárost északról és délről be kell keríteni, majd a katlanba rekedt védőket a minden irányból megindított támadással kell legyőzni.

A II. világháború során súlyosan megsérült Margit fürdő romjai a Margitszigeten (Forrás: Nemzeti Archívum)

Sztálin a seregeit az új elképzelésnek megfelelően átrendezte.

Gigászi haderőt, két hadseregcsoportot, vagyis a második és harmadik Ukrán Frontot vetette hadba, amit az első román hadsereg egészített ki.

Ez utóbbi a Pécel és Isaszeg közötti területet szállta meg, s onnan tört előre, egészen a Keleti pályaudvarig.

Az Attila-vonalon a harcok a november eleji támadást követően sosem szüneteltek, de erről a területről a védők szívós ellenállása miatt hadműveleti mélységű offenzíva december végéig nem érte Budapestet. Malinovszkij marsall november 18-án parancsba adta, hogy Pestet legkésőbb november 23-áig el kell foglalni. Másodszor is csalatkoznia kellett. Az Attila-vonal erejét mutatja, hogy Pestet csak 1945. január 18-án tudták a Vörös Hadsereg katonái elfoglalni. Pedig volt olyan nap, mint például a december 30-ai, hogy a szovjetek tíz órán keresztül ezer ágyúval lőtték.

Buda később esett el, a harcok ott február 13-áig elhúzódtak.

A német hadvezetés három felmentési kísérletet tett. Az úgynevezett Konrád-hadműveletek közül az első Komárom–Tata irányából, a második Székesfehérvár térségéből indulva Buda északi részét célozta, de csak Pilisszentkeresztig jutott, a harmadik kísérlet tervei szerint a német csapatok a várostól egy kicsit délre érték volna el a Dunát, hogy onnan forduljanak Budapest felé.

Egyik felmentési kísérlet sem sikerült.

A fővárosi lakosságot meglepetésként érte az ostrom, mert arra a végső győzelemről papoló nyilas uralom senkit sem készített fel. Ennek megfelelően a raktárakat sem töltötték meg. Az élelem hamar elfogyott. A lakosság is, és a katonaság is egy idő után már csak lóhúson élt, hiszen az igavonó állatból több tízezret „soroztak be” honvédségi szolgálatra.

A Szovjet Hadsereg 17. gárda nehéz tüzérdandárjának harca a Ferenciek terén (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Az emberek egyébként paradox módon még örültek is a front közelségének, mivel az angolszász légierő a szovjet csapatokra való tekintettel abbahagyta a bombázást.

December 24-én délelőtt, amikor a főváros körüli ostromgyűrű már majdnem bezárult, a budapestiek még a karácsonyi bevásárlásaikat intézték. A város élte az életét. A nagykörúti kávéházak vagy a boltok emberekkel teltek meg, a villamosok pedig épp úgy csilingelve vitték utasaikat, mint bármikor is korábban. A fővárosiak az óvóhelyekre csak 1945 januárjában húzódtak le, mikor is az Attila-vonalat a Vörös Hadsereg áttörte, és a harcok Pest lakóházai között dúltak. Véres csata tombolt: jellemző az ütközet hevességére, hogy a védők az utcai harcokban több mint kétszáz szovjet páncélost lőttek ki. Minden utcáért, minden házért, lakásért és szobáért külön meg kellett küzdeni.

A lakosság szenvedését csak külön fokozta a szovjet katonák kegyetlensége, akik most először ostromoltak meg egy nyugati értelemben vett világvárost. Sztálin katonái körében mindennapos volt a „zabrálásnak” nevezett rablás, a frontharcosok a budapesti lányokat és asszonyokat tízezrével erőszakolták meg. De akkor sem javult a helyzet, amikor tovább vonult a front, mert akkor meg a szovjet belbiztonsági alakulat, az NKVD kékparolis katonái lepték el az utcákat, a lakosságot pedig a pincékből, óvóhelyekből először lőszerhordásra vagy ágyúk mozgatására terelték ki, később pedig a málenkij robotként elhíresült kényszermunkára. Nem lehet tudni, hogy a világháború során hány magyart hurcoltak keletre, számuk a hétszázezer és az egymillió közöttire tehető. Az azonban biztos, hogy az életük maga volt a pokol.

Budapest három és fél hónapos ostroma gyehenna tüzét hozta a magyar fővárosra.

„Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben” – küldte Berlinbe Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer a rádióüzenetét. A német erők parancsnoka február 11-én arról tájékoztatta Hitlert, hogy maradék embereivel kitör a Budai Várból. Nem várta meg Hitler válaszát: az üzenet elküldése után géppisztolyával szétlőtte a készüléket.

A védők a Széll Kálmán tér irányába egy nagyarányú, koncentrált támadást intéztek, hogy a Vörös Hadsereg ezredein áttörve jussanak ki a hegyekbe, és elérjék a német vonalakat. Nagyjából harmincezren indultak, de csak néhány százan érkeztek. Két nappal később elcsendesedett minden. Véget értek a csaták. Holtak borították Budapest romos utcáit, a Dunán jégbe fagyott a halál sikolya.

Kiemelt kép: Az 1945. január 18-án lerombolt Lánchíd. 1944. december 26-án Budapest körül bezárult a szovjet ostromgyűrű és megkezdődött a fõváros másfél hónapos ostroma a német és a szovjet hadsereg között. A harcok a pesti oldalon 1945. január 18-ig, a budai részen pedig február 13-ig tartottak (1944 áprilisától az angol és az amerikai légierő bombázta az országot.) (Fotó: MTI)