Ikonikus mondat volt, pláne a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egyik vezető politikusának szájából, hiszen a nyakunkra küldött Vörös Hadsereg mellett ez a Kádár János által alapított és irányított politikai erő volt az 1956-os forradalom és szabadságharc legfőbb sárba tiprója. A megtorlás időszakától kezdve – amikor is háromszáz forradalmárt öltek meg, sok tízezer embert pedig bebörtönöztek – egészen a Kádár-rendszer végnapjaiig 1956-ról csakis úgy lehetett beszélni, mint ellenforradalomról. Amelyet „ ezt hangoztatták úton-útfélen – a nyugati imperialisták és azok horthysta ügynökei, valamint a velük együttműködő Mindszenty és Nagy Imre körei azért robbantottak ki, hogy hazánkat, a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot eltérítsék a békés fejlődést hordozó lenini útról.
Ebbe a fagyos világba robbant bele Pozsgay Imre mondata: 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés.
Hosszú utat tett meg Pozsgay odáig, hogy mindezt kimondja, hiszen a rábaközi Kónyban 1933-ban született politikus az érettségije után a budapesti Lenin Intézetben diplomázott, azt követően pedig rögvest, mint a párt ifjú és hithű kádere, az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemének lett az igazgatója. Amikor jó sorsa felvitte a fővárosba, karrierje egészen a minisztériumig repítette, hiszen 1975-ben kulturális miniszterhelyettes lett, két évvel később pedig ő lett a tárca első embere. A Hazafias Népfront élére 1982-ben került, hat évvel később, 1988-ban pedig visszatért a kormányba, előbb Grósz Károly, majd Németh Miklós államminisztereként.
Kommunista karrierje 1957-ben azzal a kádári világnak tett „hűségesküvel” is felérő kijelentésével lódult meg, melyet a forradalom leverése után, a dühöngő terror közepette a Petőfi Népe című megyei lapnak tett az általa „színtiszta, steril ellenforradalomként” említett eseményekről. Eszerint „az ellenforradalmi porhintést elősegítették a párton belüli árulók és revizionisták is. A ’Nemzeti Forradalom’ olyan nevezetes renegátot sorolhatott vezetői közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban. Legérdekesebb a dologban, hogy végig azt hitte, ő a vezető, pedig csak úgy táncolt, ahogy Mindszenty és a hozzá hasonló ’forradalmárok’ fújták”.
Egy nemzedéknyi idővel, vagyis harminckét évvel később viszont ő volt az első kommunista politikus, aki 1956-ot már nem „ellenforradalomnak”, hanem „népfelkelésnek” nevezte. Pozsgay 1989 január 28-án ravaszul kihasználta, hogy főnöke, Grósz Károly éppen külföldön van, s a Kossuth Rádiónak adott interjújában a beszélgetésbe ágyazva, mintegy „mellékesen” mondta azt, hogy 1956-ban idehaza népfelkelés volt. Kijelentése annál is inkább figyelemre méltó, mert Grósz Károly néhány hónappal korábban egyértelművé tette, hogy Nagy Imrét a családja újratemetheti, de a mártír miniszterelnök és az 1956-os ellenforradalom rehabilitációjáról szó sem lehet.
Az újratemetést sürgető amerikai szenátoroknak ezt írta 1988. július 18-án: „Tudatában vagyok annak a lelki és érzelmi tehernek, amit a kivégzettek hozzátartozói hordoznak. Kormányomnak szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövőben rendezni, lehetővé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövőben leróhassák kegyeletüket a síroknál. Hangsúlyozni kívánom, hogy egy ilyenfajta humanitárius gesztus független az akkori események értékelésétől.”
Kapcsolódó tartalom
Ha folyamatában nézzük az eseményeket, kiviláglik a rendszer haláltusája. Kádár János világa sosem tudott megszabadulni a fizikai létében elpusztított miniszterelnöktől, Nagy Imrétől, aki halálában nemcsak mártírrá vált, de jelképpé is nemesült.
Ezt a jelképet igyekezett az egyre romló egészségű Kádár János a végsőkig tagadni. Eljött azonban az a pont, amikor már ő sem bújhatott ki az 1956-ot követő megtorlás felelősségének súlya alól. Noha 1988-ban idős korára és romló egészségi állapotára hivatkozva felmentették az általa alapított MSZMP főtitkári tisztségéből, s a semmilyen hatalommal sem bíró, korabeli szóhasználattal élve „sportállást” jelentő pártelnöki posztot kapta a pártja legfőbb döntéshozó fórumát jelentő kongresszuson, 1989. április 12-én mégis felszólalt a Központi Bizottság zárt ülésén. A zavaros, összefüggéstelen, egyórás beszédből úgy világlott ki Kádárnak az 1956-ot követő megtorlás, valamint Nagy Imre kivégzése miatti lelkiismeret-furdalása, hogy valójában egyetlenegyszer sem említette név szerint a mártírsorsú miniszterelnököt, mindvégig úgy beszélt róla, hogy az az ember. A Központi Bizottság tagjai mégis tudták, hogy miközben a saját felelősségét mentegeti, mindvégig Nagy Imréről beszél. Felszólalása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy májusban még a pártelnöki posztból is felmentették.
Kádár János két hónappal később, július 6-án meghalt.
Pontosan akkor távozott az élők sorából, amikor a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették, hogy Nagy Imrét és társait ártatlanul ölték meg.
Az elkövetkező napokat, heteket két temetés tematizálta. Az egyikről a múlt, a másikról a jövő jelképeként is beszélhetünk, hiszen Kádár János hamvainak földbe helyezésével a nevével fémjelzett szocializmust is Khárón ladikjára tették, Nagy Imre és mártírtársainak végtisztességével pedig megnyílt az új világ kapuja.
Kiemelt kép: Kádár János (b), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkára beszélget az újonnan kinevezett kormánytagokkal, Horváth István (j2) belügyminiszterrel és Pozsgay Imre művelődési miniszterrel (j) a hivatali esküt követően a Parlament Munkácsy-teremében 1980. június 27-én (Fotó: MTI, Németh Ferenc)