Ma azokra a bátor nőkre, anyákra, leányokra emlékezünk, akik úgy gondolták: „…te kicsi ország, / el ne felejtse, aki él, / hogy úgy született a szabadság, / hogy a pesti utcán hullt a vér.” (Tamási Lajos: Piros vér a pesti utcán)
Amikor úgy tűnt, már minden elveszett, már minden összedőlt, amikor a szovjet tankok már semmi reményt sem hagytak arra, hogy hazánk valaha is szabad és független legyen, a nők, az anyák, a leányok és asszonyok advent első hetében, – a forradalmat leverő, november 4-i szovjet invázió után egy hónappal – ki mertek menni a budapesti Hősök terére, hogy ott némán, méltósággal, de megtörhetetlen elszántsággal egy-egy szál virágot tegyenek le az Árpád vezér szobra előtti ismeretlen hős emlékművének talapzatához.
Magyar nők koszorúkat és virágcsokrokat helyeznek el Budapesten a névtelen katona sírjánál a forradalom és szabadságharc során elesett hősök emlékére 1956. december 4-én (MTI Fotó: Horling Róbert, Petrovits László).Advent első hete a hithez kapcsolódik. Hatvannyolc évvel ezelőtt, december 4-én a magyar nők virággal vették át a pesti srácok stafétáját, mert hittek abban, hogy még valamit meg lehet menteni a forradalom nemes eszméi közül.
Több ezren voltak, de az egész ország mögöttük állt. Egy határok által szétszabdalt nemzet egységes óhaját fejezték ki.
Kapcsolódó tartalom
Minden a Péterfy kórház alagsorában illegális nyomdát üzemeltető három bátor férfi által kiadott Élünk című újságban megjelent cikkel kezdődött.
Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula a kádári hatóság által tiltott és üldözött, stencilen sokszorosított és illegálisan terjesztett, de Budapest lakossága körében rendkívül népszerű újság december elsejei számában a következő szöveget jelentette meg:
„Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog bennetek! A Ti néma, tiszteletre méltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít, és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!”
Szovjet harckocsi a Nemzeti Múzeum előtt (Fotó: Nemzeti Fotótár)Budapest népe pedig hallgatott a felhívásra.
Az asszonyok délelőtt fél tizenegy körül érkeztek, szinte minden irányból, hogy eljussanak a Hősök terére.
Szovjet páncélautók és katonák vették körbe a teret. A vörös csillagos fegyveresek leginkább a mai Andrássy, akkori nevén Magyar Ifjúság útja felől zárták a teret, hiszen ott volt a földalatti megállója, a buszmegállók is leginkább arrafelé voltak, így hát abból az irányból számítottak az érkezőkre – de a mind nagyobbra terebélyesedő asszonyi tömeg láttán végül is engedtek.
A katonák a Hősök terén senkire sem lőttek. Nem így két nappal később, az akkor Marx térnek, ma Nyugati térnek nevezett tüntetésen, ahol is eldördültek a fegyverek. Hat ember halt meg. A fegyverek vidéken sem hallgattak: december 8-án Salgótarjánban dördültek el a gyilkos lövések.
Magyar nők koszorúkat és virágcsokrokat helyeznek el Budapesten a névtelen katona sírjánál a forradalom és szabadságharc során elesett hősök emlékére 1956. december 4-én (MTI Fotó: Horling Róbert, Petrovits László).Az asszonyok először a Műcsarnokot hátulról kerülték meg, s a leeresztett városligeti tó medrén keresztül jutottak az emlékműhöz. Délben két szovjet tábornok társaságában a helyszínre érkezett Münnich Ferenc honvédelmi miniszter, és hátrább rendelték a katonaságot.
A hatalom visszavonult a nők, az anyák s lányok tömegeit látván. Megnyílt az út, órákon keresztül özönlött a nép.
A virágok végül teljesen befedték az emlékművet.
„Hőseinknek” – ez volt az egyik koszorú szalagjára írva, s a hősök emlékműve néma virághalomba borult.
Sinka István az Üdv néked, Ifjúság című versében e napra is értelmezhető módon ezt írta: „Melyik nép írta fel mostanában nevét / így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja? / S mely nép beszélt így az önmaga nevében, / mint angyal, mikor a harsonáját fújja?”