Hiába volt oly fényes a múlt, Hunyadi János és fia, Mátyás király vitézsége, hiába nyerte meg az összes csatáját Kinizsi Pál, mégis megkopott a régi fény, elszállt a hajdanvolt dicsőség. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” Nándorfehérvár 1521-es eleste óta sorra bukott le a magyar hadi zászló.

Azonban 1552-ben egy maroknyi hős mégis megmutatta: meg lehet állítani I. Szulejmán szultán világhódító hadait, és igenis le lehet győzni a törököt.

Gárdonyi Géza Egri csillagok című klasszikusában ezt mondta Dobó István, Eger főkapitánya az általa védett erősségről: „Ez a vár most az ország! … Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”

Hosszú út vezet Eger várának 1552-es ostromáig és odáig, hogy az eseményekről a kortárs Tinódi Lantos Sebestyén ezt írhassa: „Szégyönvallását császár hadának // nagy vígaszságát az magyar királynak.”

Ha az előzményeket számbavesszük, akkor rögvest vissza kell nyúlni az 1521-ben kirobbant török–magyar háború legnagyobb ütközetéig, az 1526-os mohácsi csatavesztésig, amely során nemcsak a középkori Magyar Királyság, de maga a király, II. Lajos is elesett.

II. Lajos – Tiziano Vecellio festménye (Fotó: Wikipedia.org)

Nem sokkal később Szapolyai János erdélyi vajda fejére került a korona, kire az utolsó nemzeti királyunkként tekint az emlékezet.

Csakhogy abban az esztendőben királyunk mindjárt kettő is lett, mert az 1506-ban Bécsújhelyen megkötött Jagelló–Habsburg házassági szerződés értelmében I. Ferdinánd osztrák főherceg is bejelentkezett II. Lajos magyar király örökségére.

II. Lajos holttestének megtalálása, Székely Bertalan festménye (Fotó: Wikipedia.org)

Mivel mindkét királyt törvényesen és a szokásjognak megfelelő módon, tehát érvényesen koronázták meg, pillanatok alatt háború robbant ki közöttük annak érdekében, hogy a fegyverek ereje döntse el, ki ülhet a magyarok trónján. A belháború pedig felemésztette az ország maradék erejét is.

Ferdinánd erősebbnek bizonyult.

A belháborút egy időre lezárta az 1538-ban titokban megkötött váradi béke, amely szerint János halála után Ferdinánd koronája alatt egyesül a kettészakadt ország. Csakhogy az addigra már csak Erdélyt és néhány tiszántúli megyét birtokló keleti Magyar Királyság fejének, I. János királynak tíz nappal a halála előtt, 1540. július 7-én fia született, és ez mindent megváltoztatott. Halálos ágyán ugyanis az uralkodó megeskette tanácsadóját és legfőbb hívét, az 1534-ben váradi püspökké kinevezett György barátot, hogy a fiából királyt csinál.

I. Ferdinánd – Id. Lucas Cranach német festő portréja 1548 körül (Fotó: Wikipedia.org)

György barát pedig tartotta a szavát és felrúgta a Habsburg királlyal kötött megállapodást. Arra törekedett, hogy a kis János Zsigmond számára egyesítse az országot. Ehhez azonban az ellenség, vagyis a török segítségét is igénybe kívánta venni. Csakhogy Szulejmán szultánnak nem állt érdekében, hogy a Magyar Királyság újra egységesüljön, hiszen attól tartott, hogy ebben az esetben a magyarok országa újra megerősödik, ezt pedig okvetlenül el akarta kerülni. Ezért amikor a csecsemő János Zsigmond mellett beavatkozott a királyság nyugati és keleti fele között kiújuló küzdelembe, és 1541-ben már pusztán csak a közeledtének hírével is elkergette a Ferdinánd király Budát vívó hadait, akkor úgy döntött, hogy nem vonul vissza. Elfoglalta az ország szívét.

Augusztus 29-ét Szulejmán szultán a haláláig úgy emlegette, mint a szerencse napja, hiszen élete három legnagyobb győzelme ehhez a naphoz köthető. 1521-ben ugyanis ezen a napon foglalta el a Magyarország déli kapujaként is említhető Nándorfehérvárt, 1526-ban ezen a napon győzött Mohácsnál II. Lajos király seregei felett, 1541-ben pedig e napon foglalta el Budát.

A főváros és az ország középső részének elvesztése döbbentette rá Fráter Györgyöt arra, hogy a török mennyire csalfa szövetséges. A barát ezt követően megváltoztatta a politikáját, és miközben a színfalak előtt arra törekedett, hogy János Zsigmondnak megtartsa a szultán vazallusává kényszerült Erdélyt, valójában az egész országrészt Ferdinándnak próbálta átjátszani.

Az 1549-ben megkötött nyírbátori szerződés értelmében a következő évben előbb a Tiszántúlt, aztán Erdély egészét is átadta a Ferdinánd hadait vezérlő Gianbattista Castaldónak. Amikor minderről Szulejmán értesült, azonnal megindította a csapatait, hogy torolják meg a barát árulását, de Temesvár mellett az erdélyi katonák legyőzték a törököket.

Ferdinánd király hadvezére, a kormányzónak kinevezett Castaldo ennek ellenére sem bízott a barátban, és 1551 decemberében meggyilkoltatta.

I. Szulejmán – Tiziano Vecellio festménye, 1530 körül (Fotó: Wikipedia.org)

Szulejmán szultán kényszerhelyzetbe került. Az sem állt érdekében, hogy a Magyar Királyság újra egyesüljön, azt azonban mindenképpen el akarta kerülni, hogy mindez a Habsburg Birodalom égisze alatt következzen be. A szultán valójában Bécset is meg akarta hódoltatni. Ezt 1529-ben és 1532-ben is megkísérelte, de a császárvárost nem sikerült bevennie.

1552 tavaszán teljes európai hadseregét Magyarország ellen küldte.

A haditerv értelmében az Isztambulból induló csapatoknak Kara Ahmed pasa vezetésével az Erdély kapujaként is említhető Temes-vidéket kellett elfoglalniuk, ily módon köszörülvén ki azt a csorbát, ami a temesvári vereséggel érte a portát, Hadim Ali budai pasának pedig Hont és Nógrád vármegye erősségeit kellett birtokba vennie, hogy aztán a két sereg Szolnok menti egyesülése után a roppant gazdag felvidéki bányavárosok felé vezető utat lezáró Egerre rontson.

Szulejmán ettől a hadjárattól dupla hasznot remélt, hiszen egyrészt azt várta, hogy a Nándorfehérvárat Budával összekötő Duna menti hódításait újabb földekkel tudja kibővíteni, másrészt pedig azt is remélte, hogy örökre éket ver Erdély és a királyi Magyarország közé.

A lendületesen meginduló hadjárat révén Karánsebes, Lippa, Temesvár, Veszprém, Szécsény, Drégelypalánk, Hollókő, Buják, legvégül pedig Szolnok új földsáncokkal megerősített várát is elfoglalták a törökök.

Ahmed és Ali pasa mintegy 70 ezer harcosból álló egyesített serege szeptember 9-én érte el az Egertől egynapi járásra lévő Abonyt. Dobó István egri várkapitány könnyűlovas alakulata itt rajtaütött a törökön és súlyos veszteségeket okozott az érkezőknek.

Ezzel az összecsapással vette kezdetét az egri vár ostroma.

Az erőviszonyok csöppet sem voltak kedvezőek a védők szempontjából, még akkor sem, ha az 1548 óta az egri vár kapitányaként, Dobó István mindent megtett annak megerősítéséért. A Tisza-menti nemesek, valamint Oláh Miklós egri püspök pénzadományainak köszönhetően nemcsak a belső vár, de a külső vár védelmi rendszerét is megerősítette. Ekkor épült meg a Dobó-, a Tömlöc-, a Föld- és a Sándor-bástya. A vár közepét ékesítő ősi székesegyház szentélyét lebontatta, hogy Isten házának köveiből a templom mögötti Szentély-bástyát megépíttesse. Ide telepítette a legerősebb ágyúit.

Janicsár tisztek (Fotó: Wikipedia.org)

Az ostrom kezdetén nagyjából kétezer katona várta a 70 000-es török sereg ostromát. Komolyabb ágyúból mindössze négy állt rendelkezésére, amit 17 tarack egészített ki. A fegyverszobában volt még 93 elavultnak számító kanócos puska, 194 kovaköves német puska és 343 szakállas puska, amelyet támasztani kellett. A török ezzel szemben csak ágyúból közel kétszázat tudott a szolgálatába állítani.

Kara Ahmed pasa az Eger-patak mellett vert tábort, Szokoli Mehmed pasa csapatai pedig a pataktól keletre építették ki az állásaikat.

Mihelyst befejezte Kara Ahmed pasa a táborverést, rögvest levelet küldött Dobónak, amelyben felszólította a vár átadására. Azt ígérte, ebben az esetben kegyesen megengedi, hogy „a régi királyok idejében élvezett szabadsággal és javaitok birtoklásával éljetek. Ha azonban makacsul és hajthatatlanul kitartotok a vár védelmében, nemcsak vagyonotokat, hanem azokkal együtt gyermekeiteket, végül saját életeteket is el fogjátok veszíteni”.

Dobó nem ijedt meg, börtönbe vettette a levél kézbesítőjét, a vár népét pedig megeskette, hogy ha kell, akkor az életük árán is megvédik a várat.

Egerben a Dobó téren áll a híres várvédő Dobó Istvánnak emléket állító szoborcsoport (Fotó: MTVA/Bizományosi: Lehotka László)

Dobó esküjét a vár történelmét még az isztambuli levéltárakban is kutató Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyvéből tudjuk: „Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!”

A török szeptember 17-én kezdte meg a falak lövését. Az ágyútűz a leggyengébbnek vélt Ókapu és Bebek-bástya közötti falszakaszra koncentrálódott. Eger vára ugyanis egy hegy szélén, a meredély mellé épült. A város a meredély alatt terült el, a hegy azonban a vár túlsó oldalán folytatódott, felfelé. Nem véletlen, hogy oda telepítette a török az ágyúkat.

Az első általános ostrom tizenkét napig tartó szakadatlan ágyúzás után, szeptember 29-én indult, Dobó vitézei azonban az addigra már szétlőtt várfalak tetején állva visszaverték a sokszoros túlerejű támadók hadát.

Mindenki, aki csak mozogni tudott, a falakon volt, még az asszonyok is, akik nemegyszer még a férfiakat is megszégyenítő vitézséggel harcoltak, ami páni félelemmel töltötte el a török szívét.

Egri nők (1867) – Székely Bertalan festménye (Fotó: Wikipedia.org)

A roham estére hamvába dőlt, Ahmed pasa pedig a falak további rontására utasította a tüzéreket. A védők is komoly veszteségeket szenvedtek. Hegedűs hadnagy ekkor döntött úgy, hogy elárulja bajtársait és az életéért cserébe a várat átjátssza a töröknek. Cselszövése azonban kiderült, és Dobó az árulót nyilvánosan felakasztatta, társainak pedig levágatta a fülét.

A hosszú napokon át tartó, folyamatos ágyúzás a külső vár falát szinte teljesen lerombolta, a védők azonban a réseket éjjel rendre betömködték földdel, rőzseköteggel, meg amúgy mindennel, amivel csak tudták.

Október 4-én felrobbant a székesegyházban tárolt lőpor. A hatalmas robbanást követő pánikot Ahmed pasa a saját javára kívánta kihasználni, és a Föld-, a Bolyki- és a Tömlöc-bástya által határolt falszakasz ellen általános rohamra vezényelte katonáit. A sokszoros túlerő betörte az Ókaput, ám Dobó ekkor ágyúval az egész épületet szétlőtte, így az ostromlók az összeomló torony alatt lelték a halálukat.

Estére a török hatalmas veszteségeket szenvedve visszavonult. A következő általános roham október 13-án volt, ekkorra azonban a török harci morálja már olyan alacsony volt, hogy a tisztek csak kardlappal verve tudták a katonáikat a falak alá kergetni. Négy nappal később, 1552. október 17-én Kara Ahmed pasa elvonult, Hamid Ali budai pasa másnap követte példáját.

A bazilika romjai között még aznap Dobó és az életben maradt hősök ünnepi szentmise keretében adtak hálát Istennek, hogy győzelemre segítette a vár védőit. Dobó diadala reménységgel töltötte el az egész országot, hogy a török nem legyőzhetetlen, csupán csak össze kell fogni és harcos elszántsággal és vasakarattal kell küzdeni.

Szulejmán szultán közel ötven évig nem támadott újra a Magyar Királyság ellen.

Dobó István síremléke a Hősök termében, az egri várban (Fotó: MTI/Komka Péter)

Kiemelt kép: Eger ostroma – Vízkelety Béla rajza Franz Kollarz litográfiája alapján (Fotó: Wikipedia.org)