A komáromi várat a 19. század elején kezdték megerősíteni, s bár a munkálatokat a szabadságharc kezdetére még nem fejezték be teljesen, a kor legnagyobb és szinte bevehetetlen erősségének számított. Amikor 1848 decemberében megindult az osztrák támadás Magyarország ellen, a komáromi várat is megpróbálták elfoglalni.
Kapcsolódó tartalom
A későbbi aradi vértanú, Török Ignác vezette védők hónapokon át kitartottak, mígnem áprilisban a tavaszi hadjárat során a honvédsereg szétzúzta az ostromgyűrűt.
A tovább erősített vár térségében nyáron, az orosz intervenció után két csata is lezajlott. Július 11-én a szabadságharc legvéresebb ütközetében a honvédsereg sikertelenül próbálta az osztrák ostromzárat áttörni. A kudarc után a Görgei Artúr vezette hadtest kénytelen volt a Duna bal partján elvonulni, hogy egyesüljön a délen összpontosított honvédsereg többi részével.
A várban ezután Klapka György tábornok parancsnoksága alatt a mintegy 18 ezer főt számláló II. és VIII. hadtest maradt, s bevezették az ostromállapotot. Július végén, miután a magyar sereget üldöző osztrák erők nagy része is távozott, az ostromlók gyengébbek lettek, mint a várőrség.
Klapka ezt felismerve két kitöréssel szétzúzta az ostromzárat, majd felszabadította a Dunántúl északi részét,
de a déli főhadszíntéren elszenvedett vereségekről érkező hírek nyomán augusztus 12-én visszarendelte csapatait az elsáncolt táborba.
Az ostromgyűrű augusztus 20-ra ismét teljessé vált, a császáriak a világosi fegyverletételre hivatkozva kapitulációra szólították fel Klapkát. A haditanács ezt elutasította, de a helyszínen tartózkodó Gyulai Ferenc altábornaggyal, az osztrák hadügyminiszterrel 14 napos fegyverszünetben állapodtak meg.
Az egyezmény értelmében a várőrség követeket küldött Nagyváradra és Aradra, hogy megbizonyosodjanak arról, valóban minden magyar egység letette a fegyvert.
A követek visszatérte után, 1849. szeptember 1-jén a haditanács megfogalmazta a vár feladásának feltételeit. Ebben a tervezetben még szerepelt az egész országra kiterjedő általános amnesztia igénye, ami Bécs számára elfogadhatatlan volt.
Másnap, a fegyverszünet lejárta után kiújultak a harcok, az ostromlók száma hamarosan 54 ezer főre duzzadt és 200 ágyúval kezdték lőni a várat.
Szeptember 11-én Haynau feltétel nélküli kapitulációt követelt arra hivatkozva, hogy szeptember 7-én az addig kitartó Pétervárad is megadta magát, de a várvédők ismét elutasító választ adtak.
Klapka szeptember 14-én kibővített haditanácsot hívott össze, itt született javaslat a megadás politikai feltételeinek elhagyásáról. Közben az osztrák csapatok több támadást intéztek a vár ellen, de ezek sorra kudarcot vallottak,
a szabadságharc utolsó katonai összecsapására szeptember 25-én Ószőnynél került sor.
Az osztrák hadvezetés az elhúzódó és sikertelen ostrom láttán arra a következtetésre jutott, hogy a várat csak hatalmas anyagi és emberáldozatok árán tudná elfoglalni, a patthelyzet feloldására újból tárgyalások kezdődtek.
A vár átadásának feltételeit tartalmazó „hódolati szerződést” szeptember 27-én Harkálypusztán, Haynau hadiszállásán írták alá. Az egyezményből kimaradt az általános amnesztia, viszont a várőrség, illetve az erődben tartózkodó személyek – így a politikusok – számára is biztosította a közkegyelmet.
A Klapka által a város valamennyi polgári tisztviselőjének is kialkudott menlevelek a megtorlás idején sok ember életét mentették meg, többek között Jókai Mórét is.
A katonaság a fegyver letétele után szabadon elvonulhatott, a tisztek megtarthatták kardjaikat, s aki úgy kívánta, külföldre távozhatott. A vár átadása, Klapka utolsó seregszemléje után, a fegyverletétel 1849. október 2-án kezdődött meg, és október 4-én az utolsó egység is letette a fegyvert.
Kiemelt kép: Drónnal készült felvételen a komáromi Csillagerőd 2023. július 22-én (Fotó: MTI/Máthé Zoltán).