Enzo Ferrari egész életében azért dolgozott, hogy felépítse a világ legsikeresebb autómárkáját, és megtartsa a versenycsapata függetlenségét. Autóinak rajongói, a tifosók (tifosi) azóta szinte vallási közösséget alkotnak.
Az olasz sajtóban csak Il Commendatore-ként (Parancsnok) vagy – sötét napszemüvege miatt – „Drake”-ként emlegetett öregúr halálának évében, 1988-ban minden Forma–1-es futamot a rivális McLaren nyert, egyet kivéve: a monzai Olasz Nagydíjon, három héttel a legendás csapatvezető halála után a Ferrari aratott kettős diadalt.
Enzo Ferrari – what a legend. pic.twitter.com/itSftzteom
— Paul McGinnes 🏁 (@PaulMcG92) November 12, 2013
Amikor Enzo Anselmo Ferrari 1898 telén világra jött, derékig érő hó borította Modena környékét. Apja, Alfredo a mostoha idő miatt csak két nappal később ért be a városi hivatalba, ezért Enzo anyakönyvi kivonatában február 20. szerepel – noha valójában február 18-án született. Élete korai éveiben azonban nem sok napfényt látott: 20 éves korára az édesapját és az öccsét is elvitte a spanyolnátha, őt pedig gyenge fizikuma miatt leszerelték az olasz hadseregtől, ahol hegyivadászként szolgált.
Sikerek és szakítás az Alfa Romeóval
Ez azonban nem akadályozta meg Ferrarit abban, hogy a háború után autóversenyzőnek álljon. Az Alfa Romeóhoz szegődött. Csapattárs barátai, Giuseppe Campari és Antonio Ascari halálos balesetei megtörték Ferrari harci kedvét, és a tragédiák után felhagyott a versenyzéssel.
Ehelyett a saját útjára lépett, és 1929-ben megalapította a Scuderia Ferrarit, amely a második világháború előtti években Alfa Romeókat készített fel a legjobb olasz pilóták számára.
Egy 1935-ben gyártott és Tazio Nuvolari által vezetett Alfa Romeo Tipo B Bimotore modell a modenai Enzo Ferrari Múzeumban. Nuvolari egy ilyen Tipo B-vel megyerte az 1935-ös Német Nagydíjat a Nürburgringen, megelőzve a motorikusan erősebb német Auto Unionokat és Mercedeseket (Fotó: MTI/EPA/Elisabetta Baracchi)A Scuderia Ferrari (szó szerint Ferrari-istálló) sikerei ellenére az Alfa Romeo 1937-ben úgy döntött, nem adott több autót Ferrari csapatának. Enzo Ferrari úgy érezte, becsapták, ezt szóvá tette Ugo Gobbato igazgatónak, aki gorombán visszautasította. Ferrari ekkor bosszút esküdött: ha addig él is, legyőzi az Alfa Romeót!
A világháború miatt Enzo Ferrarinak 1947-ig várnia kellett, hogy megvalósíthassa tervét, ekkor az olasz állam (és a szövetségesek) támogatásával felépítette a saját autógyárát Modenában. Itt készültek az első Ferrari sportkocsik, illetve a Tipo 125 versenyautó, amelynek orrán először jelent meg a híres Ferrari-csikó.
Ennek a nyomatát Enzo még Francesco Baraccától, a legendás olasz vadászpilótától kapta az első világháború végén.
Francesco Baracca, az olasz légierő egyik legsikeresebb vadászpilótája, kétfedeles repülőgépén az ágaskodó ló emblémával. A Cavallino rampante később a Ferrari autók emblémája lett (Forrás: Museo Enzo Ferrari)Két évvel később elkészült a Tipo 375, amellyel a Ferrari 1950-ben benevezett az akkor induló Forma–1 világbajnokságba. Nem kellett sokat várni az áttörésre: a Ferrari 1951-ben Silverstone-ban aratta első GP-győzelmét, az első világbajnoki címet pedig Alberto Ascari szerezte meg 1952-ben, majd a következő évben duplázott.
125 years from Enzo Ferrari’s birth in 125 seconds.
Every journey begins with a dream. But a dream doesn’t become reality without vision, determination, and persistence. And these are the same principles that keep inspiring us at #Ferrari every day. #RememberingEnzo pic.twitter.com/ppwAvNvCoU— Ferrari (@Ferrari) February 18, 2023
Intrikák és tragédiák korszaka
A csapatalapító különleges viszonyban állt a versenyzőivel. Egy sor tehetség, így Luigi Musso, Alfonso de Portago, Peter Collins, Wolfgang von Trips, Lorenzo Bandini és Gilles Villeneuve az ő autóiban lelte halálát, és Niki Lauda 1976-os tűzesetekor – amelyet a 2013-as Hajsza a győzelemért (Rush!) című filmben kiválóan bemutattak – is hajszálon múlt, hogy az osztrák nem hagyta ott a fogát a Nürburgringen.
„Nem szeretem az olasz pilótákat. Az olasz fiúkat ugyanis olasz anyák szülték, és én nem tudok egy olasz anya szemébe nézni, amikor a fia halálhírét kell közölnöm vele”
– mondogatta Enzo Ferrari.
Kritikusai szerint maga Ferrari kergette a halálba fiatal pilótáit, a csapatvezető ugyanis imádta az intrikát: egymás ellen hangolta az alkalmazottait, így próbálva kihozni belőlük a legjobb teljesítményt. A versenyzők azonban ezért nem érezték biztonságban az ülésüket, egyre tovább feszegették a határaikat, ami időről időre tragédiákhoz vezetett.
Enzo Ferrari a Ferrari Forma–1-es tesztelésén a modenai tesztpályán, 1964. április 30-án (Fotó: Bernard Cahier/Getty Images)Az argentin világklasszis, Juan-Manuel Fangio világbajnoki címet szerzett 1956-ban a Ferrarinak, de az év végén távozott. Elege lett az állandó viszályokból, abból, hogy „hirtelen ketten, hárman gondolták magukról azt, hogy a főnökeim, Ferrari pedig nem tett ez ellen semmit”. Hasonló okból hagyta ott az akkor már Maranellóban székelő gárdát 1964 F1-es világbajnoka, John Surtees is, aki a Ferrari „szürke eminenciásával”, Eugenio Dragonival találta szemben magát. Dragoni mindent elkövetett, hogy Ferrari lapátra tegye Surteest, az angol azonban ezt nem várta meg, 1966-ban a szezon kellős közepén otthagyta az „olasz bagázst”, és a Hondának szerzett további győzelmeket.
Enzo Ferrari ekkor már családos ember volt, látszólag boldog házasságban élt feleségével, Laurával. Gyermekük, a rajongásig szeretett Alfredino (Dino) pedig egyre gyakrabban tévedt be a modenai gyárba, az olajos kezű szerelők közé. Dinónál azonban izomsorvadást diagnosztizáltak az orvosok, és 24 éves korában, 1956 nyarán elhunyt. Enzo Ferrari soha életében nem tudta feldolgozni ezt a tragédiát.
Az addig nagyvilági életet élő, a fiatalabb nők társaságát sem megvető Commendatore visszavonult a dolgozószobája sötétjébe, ott gyászolta gyermekét.
Rajta, a szeretőjén, Lina Lardin és Enzo hű sofőrjén, Peppinón kívül senki sem tudta, hogy nem sokkal később született egy másik, házasságon kívüli fia is.
(Enzo Ferrari házasságába és azon kívüli életébe Michael Mann 2023-as filmje, a Ferrari enged betekintést.) Ferrari nem vállalhatta fel a fiát, ám valójában nagyon büszke volt Pieróra, aki az apja délceg tartását és arcvonásait örökölte. Piero Ferrari napjainkban Enzo egyetlen örököseként a Ferrari-birodalom 15 százalékának a tulajdonosa.
Piero Lardi Ferrari (jobbra), a Ferrari alelnöke és John Elkann, a Ferrari jelenlegi elnöke beszélget a modenai Enzo Ferrari múzeumban, 2017. február 28-án (Fotó: MTI/EPA/Ferrari)Büszkeségből kikosarazta a Fordot
A globalizáció szele a hatvanas évek közepén elérte Maranellót is, amikor a Ford amerikai igazgatója ajánlatot tett a Ferrari megvásárlására. Enzo arcátlanul magas árat szabott és közölte, hogy a sportrészleget továbbra is ő fogja irányítani, különben nincs üzlet, amibe az amerikaiak bele is mentek. Ferrari azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, visszalépett.
Helyette az olasz autóipari óriásnak, a Fiatnak adta el a Ferrari többségi tulajdonát 1969-ben, megtartva magának a sportrészleg irányítását.
Jó barátságba került a Fiat akkori elnökével, Gianni Agnellivel, és neki köszönhette, hogy megismerte az Agnelli-családba éppen beházasodni készülő fiatal ügyvédet, Luca di Montezemolót. Montezemolo 1974-től több éven át irányította a Forma–1-es csapatot, ez alatt a Ferrari dominált: az osztrák Niki Lauda két, a dél-afrikai Jody Scheckter pedig egy vb-címet nyert, és az olasz istálló 1975 és 1979 között négyszer győzött a konstruktőrök világbajnokságában.
Enzo Ferrari, Luca Cordero di Montezemolo and Niki Lauda. pic.twitter.com/mmP0IDptGK
— Classic Formula 1 (@ClassicFormula1) October 6, 2014
Enzo Ferrari utolsó kedvenc pilótája mégis a kanadai Gilles Villeneuve volt. Fiaként szerette a bátor „kis kanadait”, aki azonban 1982-ben egy időmérő edzésen súlyos balesetet szenvedett, Ferrarija kettétört és a vakmerő kanadai szörnyethalt.
Sikerei és az ezzel járó anyagi jólét ellenére Enzo Ferrari visszafogott életet élt. Alfredino halála és felesége betegsége miatt depresszióba esett, az 1960-as évek közepétől csak ritkán mozdult ki Modenából.
Még Monzába, az Olasz Nagydíjra is csak az edzésnapokon látogatott ki, a versenyt már otthonról, a televízión keresztül követte.
Remek stratégaként viszont olyan kiváló csapatfőnököket állított az F1-es gárda élére, mint Marco Piccinini vagy Luca di Montezemolo, akinek második irányítása alatt (1992–2014) a Ferrari – Michael Schumacher vezérletével – közel egy évtizedig ismét dominált a száguldó cirkuszban.
Bernie Ecclestone is adott a véleményére
A Commendatore még mindig vasmarokkal irányította birodalmát az 1970-es évek végén, amikor egy Bernie Ecclestone nevű angol üzletember egyre nagyobb befolyásra tett szert a Forma–1-ben. Ecclestone a FOCA (F1-es Konstruktőrök Szövetsége) vezetőjeként rávette a többi csapatfőnököt, hogy bízzák rá a startdíjak megtárgyalását a versenyrendezőkkel. Ecclestone felmarkolta a pénzt, kifizette a kollégáit, ám a legtöbbet ő szakította az üzleten. Azt is tudta, hogy Ferrarit nem hagyhatja ki a „buliból”: szüksége volt ugyanis a Commendatore támogatására a FISA ellen vívott hatalmi harcok során.
Ecclestone akkori ügyvédje, Max Mosley így emlékezett az első találkozásukra Ferrarival a 2015-ben megjelent életrajzi könyvében: „Amikor Maranellóba értünk, egyenesen Enzo Ferrari elé vezettek minket. Nyolcvanéves volt és rendkívül impresszív, ahogy idős korában is a munkájának élt.
Bernie útközben megjegyezte, hogy »Az öreg fiú több üzleti fogást felejtett el, mint amennyit mi ketten ki tudnánk eszelni egy hónap alatt«.
Bernie azt is mondta, hogy életében csak két emberrel találkozott, akikhez hasonlítani akart, az egyikük Ferrari volt. De én mindig is gyanítottam, hogy a másik ember nem létezik.”
Ahhoz képest, hogy milyen kalandos és fordulatos élete volt, Enzo Ferrari életét nagyon sokáig nem dolgozták fel filmen.
Az amerikai John Frankenheimer által rendezett, 1966-ban bemutatott Grand Prix című filmben Adolfo Celi olasz színész formálta meg Enzo, a csapatvezető alakját, azonban egészen 2023-ig kellett várni az első igazi életrajzi jellegű alkotásra, Michael Mann Ferrari című filmjére, amely a közönségtől és a szakmától egyaránt jó kritikákat kapott.
Kiemelt kép: Enzo Ferrari egy Forma–1-es tesztelésen a modenai tesztpályán 1964. április 30-án (Fotó: Bernard Cahier/Getty Images)