Műsorújság
HU
EN
RO
#olimpia #EU soros elnökség #Amerikai elnökválasztás 2024 #Ukrán válság #illegális migráció

Aktuális

Hamász: Megöltek egy izraeli túszt, további kettőt pedig megsebesítettek őreik

A „munkásállam” halálra ítéli a fölkelt novocserkasszki munkásokat – terrorperek 62 éve, 1962-ben

lead_image
Szerző: Udvardy Zoltán
2024.08.13. 05:47

Főoldal / Történelem

| Szerző: Udvardy Zoltán
Éppen 62 esztendeje, 1962. augusztus 13-án a Don-torkolat közelében, Rosztov mellett fekvő Novocserkasszkban megkezdődött a városban kitört munkásfelkelés résztevőinek pere. De mi lett a júniusi zavargások nyomtalanul eltűnt sebesültjeivel és azok családtagjaival? És milyen sors várt 1990-ben a történteket feltárni igyekvő, a perben elítélt aktivistára?

Darázsfészekbe nyúlt a szovjet minisztertanács, amikor 1962. május 17-én kiadta a 456. számú rendeletet, amely meghirdette a különböző élelmiszercikkek árának megemelését június 1-jével. Ráadásul a Nyikita Szergejevics Hruscsov neve által fémjelzett kormányzat, mint arról Kun Miklós történész is megemlékezett,

drasztikusan felemelte a hús, vaj és a tojás árát, emellett számos szovjet régióban úgymond rendezték a normákat.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a munkások kevesebb bért kaptak kézhez.

Tüntetések a Baltikumtól Donyeckig

Az áremelésekre Hruscsov egyik rögeszméje okán kényszerült a szovjet vezetés: 1961-ben a mezőgazdasági termelés súlyos csődjéhez vezetett a szovjet vezető által kezdeményezett hibrid kukorica-kampány. Több tízmillió hektárt vetettek be kukoricával a rosszul termő északi vidékeken, és kudarcba fúlt a „szűzföldek fejlesztése” is; emellett a kolhozos gazdálkodóknak még csirkét sem volt szabad nevelni, ami oda vezetett, hogy a hús csak megemelt áron vált elérhetővé a kollektivizált piacokon.

Kapcsolódó tartalom

Az egyensúlytalanságok felszámolása érdekében döntés született arról, hogy a források egy részét egyszerűen elvonják a városi lakosságtól, és azt a mezőgazdasági szükségletekre irányítják át.

Az élelmiszer-áremelések bejelentés után a KGB Kun Miklós által idézett jelentései szerint több városban, így Rigában, Kijevben és Cseljabinszkben a munkások kisebb-nagyobb csoportokban az utcára vonultak, sztrájkfelhívások hangzottak el az ivanovói, magnyitogorszki, tambovi, cseljabinszki, donyecki és leningrádi dolgozók körében. Több szovjet városban

hosszú szünet után megjelentek a rendszert bíráló röplapok és plakátok.

Június 1.: az utolsó csepp a pohárban

„1962. január 1-jén 30-35 százalékkal csökkentették a béreket a legnagyobb novocserkasszki villanymozdonygyártó üzemben (NEVZ)” – emlékezett vissza 1988-ban az Obscsina című illegális orosz lapban („szamizdatban”) Pjotr Szjuda. A rosztovi születésű, tragikus sorsú aktivista, a szovjet diktatúra egyik rettenthetetlen ellenzékije, élő lelkiismerete a novocserkasszki mozdonygyárban dolgozott, így

szemtanúja, sőt résztvevője volt az eseményeknek.

Novocserkasszk, a doni kozákok fővárosa a Don egyik ága, a Tuszlov folyó félszigetén fekszik; a most közel 170 ezer fős település a doni kozákok székhelye, az orosz polgárháborúban a szovjethatalommal szemben álló kozákok erőssége volt.

Június 1-jén délelőtt a kormányrádió bejelentette, hogy a hús- és tejtermékek átmenetileg 35 százalékkal drágulnak. Ez váratlan és súlyos támadás volt a Szovjetunió összes dolgozójának életszínvonala ellen, és általános elégedetlenséget váltott ki. De más körülmények is hozzájárultak a NEVZ sztrájkjához – írta Szjuda.

„Reggel két műhely (a kovácsműhely és az öntöde) dolgozói, minden engedelmességük, beidomítottságuk, megszokásuk ellenére képtelenek voltak rávenni magukat, hogy felvegyék a munkát – annyira megszorították őket mindkét oldalról! Hangos háborgásuk és nyugtalanságuk spontán gyűlésbe torkollott (…)” – veszi át a szót Alekszandr I. Szolzsenyicin A Gulag-szigetvilág című, 1973-ban megjelent könyvében.

„Odajött az üzem igazgatója, Kurocskin. A munkások kérdésére, hogy »Most miből fogunk megélni?« – ez a kihízott disznó azt felelte:

»Eddig húsos pirogot zabáltatok, most majd lekvárosat fogtok!«

Alig tudott elmenekülni, kis híján meglincselték a kíséretével együtt. Ha másképpen válaszol, az emberek talán le is csillapodtak volna” – írja Szolzsenyicin.

„Kolbászt Hruscsovból!”

„A munkások felháborodtak az igazgató érzéketlensége miatt. Csoportokba verődtek és kiabálni kezdtek: »A mocskos disznók még gúnyolódnak is rajtunk!« Az egyik csoportjuk bement az üzem kompresszorműhelyébe, és bekapcsolta az üzem sípját” – olvashatjuk Szjudánál.

A Gazeta.ru cikke szerint Viktor Vlasenko munkás volt az, aki

bekapcsolta a gyári sípot, s ez a jel riadóztatta a szomszédos lakónegyedeket.

(A „munkáshatalom” tíz évre ítélte a találékony melóst ezért az ötletéért.) Az orosz lap arról is beszámol, hogy az üzemből kiáramló munkások órákra leállították a közelben futó Szaratov–Rosztov vasútvonal forgalmát is.

A sztrájkolók tömege lavinaszerűen nőtt. Abban az időben körülbelül 14 ezer dolgozó volt az üzemben. A munkások kivonultak az üzem területére, és megtöltötték az üzemigazgatóság irodája melletti teret, ám ez a tér nem tudta befogadni az összes sztrájkolót.

Szolzsenyicin kiemeli, hogy az üzem épületein transzparensek jelentek meg: „Le Hruscsovval!” „Kolbászt Hruscsovból!”

Hol az ellenség?

A szovjethatalom szokásos agresszivitásával, azonnal reagált. A Tuzlov folyón túl, ugyanezen órákban katonai és rendőri alakulatokat kezdtek összevonni. A Tuzlov hídjára felvonult pár harckocsi. Az üzem és a hozzá tartozó lakótelep ugyanis a történelmi városmagtól távolabb, a folyó túlpartján terült el.

A tüntetők rövidesen megkezdték az átvonulást a városközpont felé a folyó hídján. Ekkor az észak-kaukázusi katonai körzet csapatainak parancsnokhelyettese, Matvej Saposnyikov azt a parancsot kapta a harckocsizó erők altábornagyától, az

1945-ben a hortobágyi páncéloscsatában részt vevő, oszét Issza Plijev parancsnoktól,

hogy szükség esetén a harckocsikkal akadályozza meg a tüntetők áthaladását.

Kapcsolódó tartalom

Saposnyikov viszont megtiltotta, hogy lőszert osszanak ki a hídon felálló harckocsik számára, majd azt a jelentést küldte, miután tankjával „felderítette” a helyszínt, hogy „Nem látok magam előtt ellenséget, akit a tankjainknak meg kellene támadniuk”.

Később arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha a hídon álló tankok megtámadják a tüntetőket, így válaszolt:

„Ezrek haltak volna meg!”

A novocserkasszki események után Saposnyikovot, aki sikertelenül küldött leveleket szovjet íróknak és a Komszomol egyetemi bizottságainak a történtekről, szovjetellenes propagandával vádolták, tartalékba helyezték, és kizárták a pártból.

Az első halálos áldozat

Június 1-jén délben Hruscsov politikai vezetőket küldött a térségbe azzal a megbízással, hogy a lehető leggyorsabban számolják fel a tiltakozást. Két magas rangú vezető, Anasztaz Mikojan és Frol Kozlov érkezett a helyszínre. Kozlovot a munkások lecsillapítására kőzáporral fogadták, Mikojannal csak a gyár vezetésének irodáiban találtak menedéket a munkások haragja elől.

Szjuda szerint június elsején este a munkások behatoltak az üzem pártirodáiba is. „(…) levették Hruscsov portréját az üzemvezetői iroda homlokzatáról. Aztán végigjárták az összes szobát, leszedték az összes portrét, egy kupacba dobták a téren, és nagy füstöt okádó tüzet raktak.” A hadsereg közben bekeményített: estére páncélosokkal vették körül a lázadás központjának számító gyárat. Két fiatal munkást megállásra szólítottak fel, de ők futni kezdtek. Üldözésük során lövések dördültek el.

A 24 éves Viktor Szolovjov kórházba szállítása közben belehalt az őt ért sérülésekbe. Az éjszaka folyamán letartóztattak és beszállítottak a városi rendőrség épületébe vagy harminc munkást, akiket főkolomposnak tartottak – tudjuk meg Szolzsenyicintől.

Kun Miklós történész szerint a nap folyamán Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB főnöke is le akart utazni Novocserkasszkban, azonban Hruscsov nem engedte, szükség lehet rá a fővárosban, „ha ide, Moszkvára is átterjed ez a ramazuri”.

Június 2.: a sortüzek napja

Másnap, 1962. június 2-án, szombat reggelre Hruscsov hermetikusan lezáratta a város környékét. A pártvezető beszédet mondott a szovjet és a kubai ifjúság ünnepélyes találkozója alkalmából. Többek között arról beszélt, hogy

„Az ellenség már puskával a kezében áll, az is lehet, hogy ugyanolyan munkászubbonyt visel, mint bárki más.”

Hruscsov beszédét közvetítette az országos rádió. A beszéd után felhívta Kozlovot és megkérdezte tőle, hogy tetszett neki, de választ nem várt, hiszen utasította: „Ebben a szellemben cselekedjen!”

Eközben a munkások reggel szokás szerint a gyárba indultak. Csakhogy sokan közülük ünneplőt öltöttek és nem vették fel a munkát. A reggeli órákban sztrájkba lépett a város több üzeme. Elhatározták, a városközpontba vonulnak és követelik az éjszaka letartóztatott munkások szabadon bocsátását – közli Szolzsenyicin.

A menet vagy 3000 főre duzzadt, sok asszony és gyerek is velük tartott. (Gyermekként

szemtanúja volt a történteknek a később „orosz Bonaparte”-ként is emlegetett legendás tábornok,

a csecsen háborúkat lezáró Alexander Lebegy is.) Házi készítésű transzparenseket és vörös zászlókat lengetve, Lenin-képekkel, énekelve vonultak a város központja felé. Az első úttorlaszt a Tuzlov folyón átívelő hídon lévő harckocsizár jelentette.

Kolbász és vodka az elvtársaknál

A menet néhány percre torpant csak meg, mert néhány munkás felugrott a tankokra és lefogták a fegyverüket nem használó páncélos katonákat. A tömeg így felbátorodva, örömittasan tovább menetelt. Kozlov tombolt dühében, mikor értesült erről.

„A városban a tömeg többszörösére duzzadt. A városi pártbizottság épülete teljesen üres volt, így oda ellenállás nélkül behatoltak a munkások” – emlékezik vissza Szjuda.

Az egyik üres irodában találtak egy rúd kolbászt és egy üveg vodkát, melyet a nélkülöző munkásoknak megmutattak az erkélyről. A tömeg hangos nemtetszését nyilvánította ki emiatt. Az erkélyen ekkor egy újabb felszólaló, akit előző este rövid időre őrizetbe vettek, kiabálni kezdett. Azt állította, hogy

a rendőrségen több, előző este elfogott munkást tartanak fogva és verik őket.

A tömeg erre megindult a rendőrség felé és 11.45-kor már a rendőrség épülete előtt csoportosultak, hogy kiszabadítsák társaikat.

A százados öngyilkossága

A rendőrség zárt ajtaját feltörték és az első szemben álló felfegyverzett rendőrtől megpróbálták megszerezni a fegyverét, de ekkor bentről tűz alá vették a behatolókat. Közülük többen megsérültek, öten halálos sérülést szenvedtek – tudtuk meg Szjudától. Ezután a tömeg ismét a helyi pártbizottság elé vonult.

„Valamennyi utca zsúfolásig megtelt emberekkel, a legnagyobb tömeg a pártbizottság épülete előtti téren verődött össze.

Sok gyerkőc felkapaszkodott a park fáira, hogy jobban lásson.

Vagy két tucat munkás a palota termein át kiment az erkélyre és meglehetősen összevissza beszédeket intézett a tömeghez” – írja Szolzsenyicin aki szerint a pokol nem sokkal azután szabadult el, hogy a katonák megszállták a pártbizottság épületét.

Nem lehet tudni, ki adta ki adta ki a tűzparancsot, mert több egybefüggő feljegyzés szerint a százados, aki vette a kiadott parancsot, nem vezényelt tüzet a katonáinak. Ehelyett a katonák sorfala előtt főbe lőtte magát – írja Szolzsenyicin. Az esetet később összefoglaló író mellett valamennyi szemtanú is megerősíti a tiszt öngyilkosságát.

Hullani kezdtek a gyerekek

Emléktábla a novocserkasszki Palota téren, ahol az 1962-es felkelés és tömegmészárlás fő eseményei bontakoztak ki (Forrás: Wikipédia)

A katonák először a tömeg feje fölé lőttek, ám a lövedékek a kis park fáit érték, ahová a gyerekek felmásztak, s most sorra potyogtak lefelé. A tömeg felüvöltött, s ekkor a katonák, a vértől megittasultan vagy talán ijedtükben újra tüzelni kezdtek, most már bele a tömegbe – derül ki a visszaemlékezésekből.

A téren 13.10-kor újabb sortűz dördült el: ekkor a tetőkön rejtőzködő orvlövészek távcsöves fegyverei és géppuskái célzottan a tömegbe lőttek. Pár perc alatt 16 halott és mintegy negyven sebesült hevert a köveken. Az áldozatok közül többen nem is tüntettek, csak éppen arra jártak.

„A téren a pártbizottság előtt vagy nyolc különböző harckocsi áll. Előttük katonák sorfala.

A tér szinte teljesen néptelen. Az aszfalt horpadásaiban tócsákban áll a vér.

(…) A park padjai vérmaszatosak, vérfoltok a park sövényein, a fák fehérre meszelt törzsén. Az egész teret összevissza szántották a lánctalpak” – írja egy szemtanú.

Krokodilkönnyek

Délután öt-hat óra felé újra megtelt a tér. Az emberek követelték, hogy jöjjenek oda Hruscsov küldöttei. Mikojan és Kozlov viszont

az egykori kadétiskolát választották ki maguknak erőd gyanánt,

hogy ott fogadják a munkások küldöttségét – derül ki a visszaemlékezésekből. „A küldöttek tudatják a tömeggel, hogy jártak a Központi Bizottság tagjainál, beszámoltak nekik (…), és amikor arról beszéltek, hogyan potyogtak az első sortűz után a gyerekek, Kozlov sírt. (…) A KB-tagok megígérték, hogy kivizsgálják az eseményeket és szigorúan megbüntetik a vétkeseket, (…) de most menjen mindenki haza, hogy ne legyen a városban rendzavarás.”

Csakhogy a novocserkasszkiak nem tágítottak. A Politikai Bizottság Moszkvában állítólag arról tárgyalt, hogy

az egész várost kitelepíttetik.

Helyet a raboknak!

A zavargások késő estig tartottak. Most már az addig a tanintézményeikbe zárt főiskolás diákok is kiszabadultak és csatlakoztak a tüntetőkhöz, akiket az újra kiküldött harckocsik sem ijesztettek meg. Éjfél körül egy kirendelt géppisztolyos osztag nyomjelző lövedékekkel lövéseket adott le a levegőbe. A tüntetők csak ezután, lassan kezdtek feloszlani.

„A június 2-áról 3-ára, azaz vasárnapra virradó éjszakán a helyi börtönt jószerével kiürítették a majdan érkezők számára, több száz rabot átszállítottak Rosztovba” – olvashatjuk Domonkos László író egy korábbi cikkében. „És elkezdődött a kegyetlen megtorlás.

Az embereket az utcán, gyermekeik mellől ragadták el,

és tuszkolták be a kocsikba, de éjszaka is jártak szorgalmasan…”

Június 3.: kemény kiállás

„Másnap reggel, június 3-án a városi rádió közvetítette Mikojan és Kozlov beszédét.

Kozlov nem sírt.

Már azt sem ígérték, hogy megkeresik (a legfelsőbb szintű) vétkeseket. Arról volt szó, hogy az eseményeket az ellenség provokálta, és az ellenség szigorú büntetésben fog részesülni” – írja Szolzsenyicin. Csakhogy a zavargások a városban egyáltalán nem szűntek meg: a tüntetők kövekkel dobálták az elhaladó katonákat, megpróbálták elzárni a forgalmat az utcákon. Egyesek nemcsak a helyi vezetők, hanem

„minden kommunista” és minden „szemüveges ember” (szovjet pártaparátcsik) megölésére szólítottak fel.

Sokan folytatták a sztrájkot, és a városi bizottság épülete előtt a gyülekezők száma elérte az 500-at. A tömeg a már megkezdett letartóztatások következtében őrizetbe vett személyek szabadon bocsátását követelte.

Vajjal és korbáccsal

Dél körül a hatóságok aktív agitációba kezdtek a hatalomhoz lojális munkások, polgárőrök és pártaktivisták segítségével, mind a tömegben, mind a gyárakban. Ezt követte F. R. Kozlov rádióbeszéde. A történtekért minden felelősséget a „huligán elemekre” és a „pogromok lövöldözőire” hárított. Emellett megígérte a korábbi intézkedések néhány enyhítését is.


A meghozott intézkedések, valamint

a megkezdett, tömeges letartóztatások

(június 3-4-e éjjelén 240 embert vettek őrizetbe) eredményeként a helyzet fokozatosan „normalizálódott”.

A magyar ’56-hoz hasonlóan a hatalom kétféleképpen reagált a történtekre: az üzletek megteltek áruval, miközben azonnali hatállyal – „természetesen” mindenféle jogszerűséget nélkülözve – eljárásokat indítottak a vélt vagy valós résztvevők ellen.

„Az üzletek mintegy varázsütésre megteltek vajjal, kolbászáruval és a sok egyéb olyasmivel, aminek itt réges-rég színét sem látták” – írja Szolzsenyicin. Mindeközben másfél hét alatt háromszáznál is több embert hallgattak ki. Később, az

1962. augusztus 13. és 20. között Novocserkasszkban tartott tárgyaláson hét „felbujtót” halálra ítéltek.

Az év végéig húzódó eljárások során 103 embert ítéltek 2-től 15 évig terjedő börtönbüntetésre.

Mi lett a hetven sebesülttel?

A jelenleg hozzáférhető hivatalos adatok szerint 26 halálos áldozata és 70 sebesültje is volt a zavargásoknak.

Mind Szolzsenyicin, mind más források megjegyzik, hogy a sebesültek, sőt azok családtagjai is nyomtalanul eltűntek a városból a felkelés után. „A sebesültek nyomtalanul eltűntek, senki nem jött vissza közülük. Ellenben

a sebesültek és a halottak családtagjait (akik persze keresték hozzátartozóikat) száműzték Szibériába.”

Novocserkasszkban a vérengzés helyszínén állított emlékkő. A felirat a vérengzés dátuma: 1962. június 2. (Forrás: Wikipédia)

Ugyanez történt sokakkal, akik részt vettek az eseményeken, akiket észrevettek, lefényképeztek a megmozdulásokon – írja Szolzsenyicin.

Az áldozatok holttesteit a szovjet rezsim „szokásos” módszereivel tüntették el. A tetemeket – írja Domonkos László – a város szélén, egy előre megásott gödörben azonosították, mindegyik tetemet lefényképezték, majd négy, egymástól távol eső megyei körzetbe indították útnak azzal az utasítással, hogy régi temetőkben hantolják el őket. A tetemeket

vitorlavászonba göngyölve, négyesével-ötösével temették el.

A halotti jelentéseket csak jó egy év múltán adták ki. A halál oka: „sebesülés” – írták.

Harcban a rezsimmel

Pjotr Szjudát, aki nemcsak krónikása, de a róla szóló, igen kis számú újságcikk szerint vezéralakja is volt az 1962-es novocserkasszki felkelésnek, először halálbüntetésre ítélték. Később ezt 12 évnyi börtönre módosította a bíróság.

Az orosz anarcho-szindikalista mozgalom tagjaként Szjuda hiába származott egy régi bolsevik családból: apját letartóztatták és a börtönben halálra kínozták 1937-ben, s

baloldalisága ellenére ő is örök ellenzéki maradt

a Szovjetunió széthullásáig. Így például 1979-ben levelet küldött a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP Központi Bizottságának, tiltakozva az

afganisztáni szovjet invázió ellen.

Emiatt elvesztette állását és többször súlyosan bántalmazták.

A bőrönd titka

Szjuda egész életében lelkiismeretesen gyűjtötte a novocserkasszki felkelésről szóló anyagokat. Ezeket a dokumentumokat a gorbacsovi „peresztrojka” idején számos helyre elküldte. Az aktivista meg volt győződve arról, hogy a hatóságok 1962-ben emberiesség elleni bűncselekményt követtek el:

együtt temették el a sebesülteket a halottakkal.

Ez egybevághat Szolzsenyicin információival: az író 70-80 halálos áldozatról számolt be.

1990. május elején Szjuda titkos tömegsírok nyomait találta meg, és egy tanút is: egy kotrógépkezelőt, aki részt vett a sebesültek eltemetésében.


Miután ezt Szjuda hivatalosan is bejelentette, május 5-én súlyos sérülésekkel, zúzódásokkal találtak rá otthona közelében. Szjuda kórházba szállítás közben meghalt. Az aktivista dokumentumokat tartalmazó bőröndje a halálesetet követően nyomtalanul eltűnt.

A városban a történteket felidéző emlékmúzeumot rövidesen bezáratták.

„Lehetséges volna, hogy a fél évszázados

kéreg ilyen vékony csupán, és alatta lappang ez az egészen más nép,

ez az egészen más levegő?” – teszi fel a kérdést Szolzsenyicin.

Az író szerint „a legújabb kori orosz történelem egyik fontos csomópontja alakult itt ki. (…) Negyvenegy esztendő alatt (Kronstadt és Tambov óta) ez volt az első népi lázadás, amelyet nem készített elő senki, amelyet nem gondolt át előre senki –

a lélek sikolya volt, hogy így élni nem lehet!”

Kiemelt kép forrása: hirado.hu

évfordulókommunizmusSzovjetuniótörténelem Oroszország

Ajánljuk még