– A délvidéki népirtásról írtál könyvet, miközben a kommunista állambiztonság máig hadonászó csápjainak felkutatásáról vagy ismert. Csak nem érintett vagy családilag a szomorú történetben? Vagy miért választottál egy nem a profilodba illő témát?

– Nincs családi érintettségem, de érdekes, hogy ezt kérdezed: Cseresnyés Magdolna – aki a téma szakértője, illetve a számtalan kötetet megjelentető Keskenyúton Alapítványt vezeti – is azt mondta, azért különleges, hogy erről írok könyvet, mert általában azokat foglalkoztatja ilyen szinten a délvidéki népirtás, akik érintettek.

– Akkor hogyan jött az ötlet. Olvastál valamit erről és annyira felbosszantott, hogy beleástad magad a témába?

– Tulajdonképpen közvetetten ez a történet is profilomba illik, az ötlet ugyanis úgy jött, hogy

régebben elolvastam egy nyolcvanas évekbeli jelentést. Egy „Albert” fedőnevű ügynök ment a vonaton és kihallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélgettek arról, hogy a bezdáni vérengzésnek közeleg az évfordulója, és szeretnének Jugoszláviában megemlékezést tartani. Sohasem hallottam ilyesmiről. Ennek aztán utánajártam és arcul csapott:

hogy lehet, hogy addig nem hallottam ezeket a nagyon durva történeteket. Például összeterelték a férfiakat. Férfiakat?! Tizenhat éves gyerekeket is. Az egyik magyar apával ment magától a fia, ugye azt hitték, dolgozni viszik őket.

A gyerek még tizenhat éves sem volt, őt nem vitték volna el a partizánok, csak nagyon apás volt, ment utána. Az egyik partizán megszánta, haza akarta zavarni, de nem sikerült neki. A fiú az apjával akart maradni. Végül belelőtték őt is az árokba.

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

– Borzasztó és egyben sajnos jellemző története a századnak.

– Igen, az, de erről a konkrét történetről és a délvidéki népirtásról nagyon keveset hallani. Nem vagyok rá büszke, mert ez valamennyire az én felelősségem is, de körülbelül harminchárom éves koromig semmit sem tudtam erről. Pedig már akkor is jól ismertem a huszadik századi történelmet. Ez is azt jelzi, mennyire kibeszéletlen témáról van szó. De nevezhetném tabunak is.

– Biztos, hogy még mindig tabu téma? Emberemlékezet óta nem voltunk ilyen jóban a szerbekkel. És különös módon a helyi magyar kisebbségnek ma – legalábbis papíron – több kollektív joga van, mint a legtöbb szomszédunknál. Pedig nem is EU-tag országról beszélünk…

– Igen, ez valóban különös helyzet. Én is örülök a jó viszonynak, sohasem gondoltam ellenségesen a szerbekre. De azért a történtekkel való szembenézés mégis hagy maga után kívánnivalót.

– Eltitkolják?

– Igen is, meg nem is. Volt hivatalos bocsánatkérés. De felemás bocsánatkérés volt. Úgy kezelik, mintha az áldozatok háborús bűnösök lettek volna, mintha túlkapások történtek volna a rendteremtés közben. Pedig ez tudatos népirtás volt. Meg – tegyük hozzá – közben bosszú a hideg napokért, amikor a magyar hatóságok végeztek többezer szerbbel és zsidóval. Köztük sok teljesen ártatlan emberrel. De

nagyon fontos, hogy kimondjuk: népirtás volt, nem csupán bosszú és főleg nem túlkapás.

A magyarokat ki akarták irtani arról a földről, legalábbis a számukra „megfelelő mértékre” visszaszorítani. A másik ok, amiért felemásnak tartom a bocsánatkérést, hogy a szerb történészek által elfogadott álláspont szerint a valóságosnál jóval kevesebb magyar áldozat volt. Ez nem apró tévedés. Eddig a komolyan vehető kutatók inkább húsz-harmincezerre becsülték a kivégzett, gyakran lemészárolt magyarok számát, de az utóbbi évek eredményei alapján az látszik, hogy ez még jócskán mehet felfelé. Ez nem számháború, de valószínűleg közelebb járunk a negyvenezer megölt, meggyilkolt magyarhoz. De egyébként sem lehet mindezt így összefoglalni, hogy Robert Merle „nácijához” hasonlóan számolgatunk, mint a Mesterségem a halálban. Ennyi és ennyi halott, aztán kész… Aki ezt túlélte, azt is megnyomorították egy életre lelkileg. És még csak nem is beszélhetett róla a kommunista diktatúrában, miközben másodrendű állampolgárként élt a saját szülőföldjén.

És hogy ez az etnikai tisztogatás mennyire „sikeres” volt, azt az is mutatja, hogy például az áldozatok leszármazottainak jelentős része már magyarul se tud. Tito terve végül is félig-meddig sikeresen bevált…

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

– Elnézést a bugyuta hasonlatért, de nem olyanok vagyunk mi ma a szerbekkel, mint egy házaspár két tagja, akik úgy döntenek, inkább nem hozzák elő többet a régi sérelmeket, hiába kibeszéletlenek, hanem inkább a jelenre koncentrálnak? Mintha ez működne.

– Jó hasonlat. Most működik. De jól tudjuk, hogy

a régi sérelmeket nem lehet örökké a szőnyeg alá söpörni. Ha valakit megcsaltál, az előbb-utóbb újra és újra elő fog jönni. És itt nem megcsaltad, hanem lebaltáztad az édesapját.

Furcsának tartom azt a megjegyzést, amikor valaki azt mondja, most olyan jóban vagyunk, minek ezt bolygatni. Mikor beszéljük meg, ha nem most, amikor jóban vagyunk? Most kell őszintének lenni, most kérhetünk is, hiszen a szerbek is érzik, hogy szükségünk van egymásra. Én a magánéletemben is hiszek a kibeszélésben, a kimondott szó erejében, nyilván ezerszeresen ebben az értelemben.

– Ez az egymásra utaltság is lehetne egy alapélmény közöttünk. Hiszen legkésőbb a törökellenes háborúkban rájöttünk, mekkora szükségünk van a másikra.

– Ez akár egész Közép-Európára igaz lehet, de valóban, a szerbekkel kapcsolatban fokozottan az, mivel végvárterületről beszélünk. Közös dicsőségeink is vannak, a nándorfehérvári vagy másként, belgrádi diadal. Nem véletlen, hogy néhány éve a mi Hunyadi Jánosunknak szobrot állítottak Szerbiában.

– Mennyire vagyunk időben, hogy ennyi évtized után helyre tegyük a népirtás emlékezetét?

– Abból a szempontból elkéstünk, hogy az áldozatok közvetlen leszármazottainak nagy része már elhunyt. Esetleg nagyon idős. Ők még átélték ezt az egészet, és úgy élték le az életüket, hogy nem tudták, hol vannak a rokonaik földi maradványai. Nem gyászolhatták meg őket rendesen, el sem temethették őket. Ha már itt tartunk,

utálom azt a kifejezést, hogy „újratemetés”.

A kommunisták áldozataival kapcsolatban szokás ezt használni.

Már elnézést, ezeket a magyarokat nem újratemetni kell, hanem eltemetni!

Nem eltemették, hanem legfeljebb elhantolták őket, a végtisztességet sem kapták meg. Éppen mint az ötvenhatosok. Egyébként hátborzongató, hogy a kommunista diktatúra mindig mindenhol ugyanazt az arcát mutatja:

Jugoszláviában az elhantolt áldozatok fölé volt, hogy lakótelepet építettek. Ki fogja azokat lerombolni?

És azokat, amelyeket a lerombolt magyar templomok helyére építettek?

Nyilván senki, hiszen családok élnek ott. Ezek jóvátehetetlen dolgok.

Azt viszont elérhetnénk, hogy az áldozatok méltó emlékhelyeket kapjanak, amiket utána nem rongálnak meg állandóan. Talán ebben is javult már a helyzet.

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

– A délvidéki népirtásról szóló könyv szerzőjeként milyen érzés átmenni Szerbiába? Félelmetes?

– Azt azért nem mondanám, de ha egy bizonyos helyre, vagy inkább történetre gondolok mindig beleborzongok.

Van egy kis falu odaát, ahol áll egy kút. Abba dobtak bele egy fiatal magyar asszonyt a népirtás idején, miután megerőszakolták és szétkaszabolták. Megszentelt kútba, egy szerb szentről kapta még a nevét is.

A történtek óta már volt arról szó, hogy újraszentelik, ebben részt vettek volna a katolikusok a reformátusok és az ortodoxok is, de ez még mindig nem történt meg tudtommal. Tervben volt, hogy kimegyünk oda egy stábbal dokumentumfilmet forgatni, de aztán jött a járvány.

Mindig eluralkodik rajtam a félelem, ha arra a helyre gondolok, hogy mi fog történni, majd ha egyszer ott leszek. Bele merek-e nézni a kútba?

Nem úgy értem, hogy odamegyünk és a szerbek megvernek minket, nem ettől tartok. Hanem attól, hogy nem tudom, hogyan fog hatni rám, ha a valóságban is látom azt, amiről eddig csak olvastam.

– Mindig ez a kút jut eszedbe Szerbiáról?

– Egyáltalán nem. Nagyon szeretem a kosárlabdát, és ebben a sportágban még mindig az amerikai liga a csúcs, az egyik nagy kedvencem is ott játszik, de nem amerikai, hanem szerb gyerek.

Ő Nikola Jokics. Egy magasra nőtt center, óriási figura, de átvitt értelemben is.

A világ legjobb játékosa, aki magasról tesz rá, hogy a világ legjobb játékosa. Még a közösségi oldalakon sincs fenn, viszont szeret hazajárni Szerbiába mulatozni rendes délszláv zenére.

Na, ő például Zomborban született, a népirtás egyik helyszínén.

Rólam is sokat elárul, hogy Jokicsról mostanság sokszor ez jut eszembe…

Néha elgondolkodom rajta, milyen lehetne leülni vele beszélgetni erről.

Egyáltalán tud-e bármit arról, hogy a szülőföldjén magyarokat irtottak módszeresen, vagy hogy miként reagálna a témára? El tudom képzelni róla, hogy intelligensen, vagy nem lenne ellenséges legalábbis.

– Érdekes, az utóbbi években egyre természetesebb, hogy szomszédokkal szimpatizálunk sporteseményeken.

– Én gyerekként már ’94-ben is a bolgároknak, meg a románoknak drukkoltam a nagy csapatok ellen.

A szerbeknek általában szurkolok, ha nem ellenünk játszanak, mert tetszik, hogy minden sportot nagy szívvel űznek.

Mindig magabiztosak, odateszik magukat, óriási küzdők.

Ha Délvidéken születtem volna, valószínűleg más lenne a helyzet. De lehet mit tanulni tőlük,

például a kisugárzást, a megtörhetetlenséget, azt amelyik mondjuk a férfi vízilabdázóink vagy kéziseink sajátja is.

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

– Még a végén kiderül, ha nem tettünk volna ennyi rosszat egymással a múltban, még egész rokonszenvesnek is ítélhetnénk meg egymás habitusát, temperamentumát a szerbekkel.

– Ahhoz, hogy begyógyuljanak a sebek, először fel kell vágni a tályogot. Először műteni kell. Meg kell nyugtatnunk a halottainkat azzal, hogy emlékszünk rájuk, és kikényszerítjük, hogy a szerbek is emlékezzenek.

Hiszem, hogy minden egyes filmmel, könyvvel, cikkel egy kicsit megkönnyebbülnek az ottani magyarok. Óriási tett, hogy megmaradtak, emberek, magyarok maradtak, túlélték a titói, majd a polgárháborús korszakot.

Ez talán egy pozitív üzenet. A megmaradás. Jöhet a traumák kibeszélése, majd a párbeszéd.

Kiemelt kép: Mező Gábor (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)