Vannak olyan dolgok, amiket sosem szabad elfelejteni. Még a Biblia is erre int, Mózes ötödik könyvében ugyanis ez olvasható: „Vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is” (5 Móz. 4,9).
Ilyen a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharc, de ilyen az is, ami utána következett. Azt sem feledhetjük.
A forradalom leverése utáni kádári megtorlás először még csak tétova, bizonytalan lépésekkel, de azonnal megkezdődött, szinte együtt jött az orosz tankokkal, ott sunnyogott mögöttük, hogy aztán amikor már a rendszer biztosnak érezte a hatalmát, akkor mutassa ki foga fehérjét, belendüljön, és véres tobzódása közepette még báró Haynau táborszernagy egykor volt terrorját is túlszárnyalja.
Kapcsolódó tartalom
A „bresciai hiéna” csöppet sem hízelgő gúnynévvel felruházott Haynau ugyanis 1849. július elsejétől kapta meg a császártól a statáriális hatalmat, hogy aztán egy esztendővel később, 1850. július 8-án az uralkodó már vissza is vonja azt. A táborszernagy féktelen tobzódása tehát mindössze egy évig tartott.
Haynau táborszernagy, Josef Kriehuber litográfiája, 1849 (Fotó: Wikipedia)A kádári terror azonban sokkal tovább: utolsó áldozatán, Nickelsburg Lászlón öt évvel a forradalom leverése után, 1961. augusztus 26-án hajtották végre a halálos ítéletet. A forradalomban betöltött szerepe miatt több mint 35 000 ember ellen indult nyomozati vizsgálat,
a bíróság 26 000 ember ellen hozott különböző erejű elmarasztaló ítéletet, 13 000 embert internáltak, 228 forradalmárt pedig felakasztottak.
Haynau „csak” 150 magyart öletett meg.
Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) elnöke (Fotó: MTI/Manek Attila)Mégis: kevés gyűlöltebb ember van Magyarhonban, mint a „bresciai hiéna”. Nála csak a kommunista diktatúra néhány vezéralakja vívott ki nagyobb ellenszenvet. Rákosi Mátyás vagy Gerő Ernő, és 1956 után hosszú ideig Kádár János is, aki akkortájt szinte mindenkit becsapott. Hazudott – így is említhetnénk a pálfordulásait, hiszen 1956. október 30-a és november 4-e között még a Nagy Imre-kormány tagja volt államminiszteri beosztással, és lelkesedett a forradalomért.
Kapcsolódó tartalom
November elsején például a Kossuth Rádióban elhangzott beszédében még népünk dicsőséges felkelésének nevezte. Két nappal később azonban, immár Moszkvában – a későbbi pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev csempészte a Kreml falai közé – Hruscsovnak már azt mondta, hogy Budapesten „az ellenforradalmárok kommunistákat gyilkolnak, Nagy Imre pedig fedezi őket”.
Miután pedig Moszkvában eldöntötték, hogy Kádár kapja meg a magyarországi főhatalmat, és hazaküldték, a munkástanácsok küldöttjeinek azt mondta, hogy a forradalom résztvevőin nem áll bosszút.
Nagy Imre 1956. október 23-án, a forradalom első estjén, beszédet mond a Parlament erkélyéről. Másnap a politikust a felkelők nyomására ismét miniszterelnökké nevezték ki (Fotó: MTI/Hollós Tibor; Petrovits László)November 21-én Kádár János például levelet írt Edvard Kardelj jugoszláv miniszterelnök-helyettesnek, amelyben azt ígérte, hogy a déli szomszédunk nagykövetségére menekült Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni: „Az ügy lezárása érdekében a magyar kormány (…) ezúton írásban is megismétli a szóban több ízben tett kijelentését, hogy Nagy Imrével és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják, és szabadon távoznak saját lakásukra.”
Másnap Nagy Imréék kijöttek a nagykövetségről, és „természetesen” letartóztatták őket.
Négy nappal később, november 26-án elmondott rádióbeszédében Kádár János büntetlenséget ígért a tömegmegmozdulások résztvevőinek, igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. Egy hónappal később az elnöki tanács azonban kiadta a 28-as számú törvényerejű rendeletét a rögtönbíráskodás elrendeléséről, és a
Kádár által elnökölt Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottsága pedig ellenforradalommá nyilvánította az 1956-os eseményeket,
azt, amit Kádár két hónappal korábban még népünk dicsőséges felkelésének nevezett. A statáriális bíráskodás alapján négy nappal később Miskolcon már akasztottak is.
Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja (Fotó: MTI/Járai Rudolf)Ebben a helyzetben indították meg a fiatal orvostanhallgató, Tóth Ilona perét, amellyel a hatalom egyértelműen azt akarta bizonyítani, hogy milyen kegyetlenek voltak az ellenforradalmárok, hiszen még a közibük állt orvos is, az esküjét megszegve ölt.
Ezért tették az ötvenhatos megtorló perek közül szinte egyedüliként a bírósági tárgyalást sajtónyilvánossá, a hallgatóság soraiban pedig a baloldali elkötelezettségüket nyíltan vállaló nyugati újságírók is jelen lehettek.
Kapcsolódó tartalom
A nyugati újságíróknak amúgy – akaratukon kívül – „komoly szerepük” volt a megtorlás mechanizmusában, hiszen 1956 október–november csöndesebb napjaiban nagyon sok fényképet készítettek a fegyvert ragadó budapesti munkásokról. A fotók megjelentek a nyugati lapokban, a belügyi szervek meg begyűjtötték, s a képek alapján beazonosították az érintetteket. A kádári vérbírák pedig a rendszerellenes fegyveres felkelés tárgyi bizonyítékaként értelmezték a nyugati lapokban megjelent képeket, ami sok forradalmár felakasztásához, illetve hosszú börtönévekhez vezetett.
Az egyetemi tanulmányai végén járó, utolsó szigorlataira készülő Tóth Ilonával a megtorlás nyitányában példát akartak statuálni.
A 24 éves fiatal lány október 25-én jelentkezett ápolónőnek a Péterfy utcai kórházba, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja, november 1-jétől pedig a kórház kisegítő részlegének vezetője lett. November 11-e után röpcédulákat készített, és részt vett az Élünk című folyóirat szerkesztésében.
A karhatalmisták röplapterjesztés vádjával tartóztatták le november 19-én, a Domonkos utcai kisegítő kórházban tartott razzia során. Ez volt az eredeti vád ellene.
Csakhogy december 4-én önmagára terhelő, beismerő vallomást tett, s ezzel minden a feje tetejére állt.
Tóth Ilona orvostanhallgató vallomást tesz a Fővárosi Bíróságon (Fotó: MTI/Vigovszki Ferenc)A vád pedig váltott: eszerint 1956. november 18-án Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével, az ávósnak vélt Kollár István rakodómunkás vénájába benzint fecskendezett, majd szívszúrással megölte.
Tóth Ilona az egész per során minden felmerülő vádpontot magára vállalt, ha ellentmondás merült is fel, azt saját bűneit súlyosbítva oldotta fel. Tárgyalása 1957. január 29-étől már a nemzetközi nyilvánosság előtt zajlott.
Halálra ítélték.
A kegyelmi tanácskozáson Tóth Ilona esetében B. Tóth Matild bírónő is a halálos ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást, illetve Molnár György ügyész is csak súlyos, de nem a legsúlyosabb büntetést kérte. A két politikai delegált ülnök, Kolláthi Ferenc és Kócs Sándor azonban ragaszkodott az akasztáshoz. A Legfelső Bíróság népbírósági tanácsa Gyöngyösi Miklóssal, Gönczi Ferenccel és Kovács Ferenccel együtt juttatta az akasztófára, és 1957. június 28-án, két nappal a többiek után, Tóth Ilonát is kivégezték.
Mivel lehet magyarázni, hogy Tóth Ilona mindent bevallott, a tárgyaláson végig önmaga ellen vallott, s a kádári rendszer már előre olyan biztos volt a bűnösségében és abban, hogy példáján keresztül be tudja mutatni az ellenforradalom rémtetteit, hogy még néhány nyugati, kiválasztott újságírót is meg mert hívni a tárgyalására?
Már az is unikum a kádári megtorlás perei között, hogy a per nyilvános keretek között zajlott. Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke korábban, egy lapinterjúban arról beszélt, hogy a szovjet hatóságok is foglalkoztak az üggyel.
Fennmaradt egy 1956. december 12-én kelt, erről szóló KGB-jelentés, a harmadrendű vádlott, Gönczi Ferenc pedig a tárgyaláson arról beszélt, hogy a szovjetek súlyosan megverték. Az ő KGB-s kihallgatásáról maradt is fenn jegyzőkönyv, Tóth Ilonáéról viszont nem, noha a medika maga is utalt arra, hogy a szovjetek is kihallgatták. A nyilvános tárgyaláson azt mondta: „amikor engem az oroszok kihallgattak”.
Kapcsolódó tartalom
Jobbágyi Gábor jogászprofesszor úgy tartja, hogy Tóth Ilonát az ügy nyomozati szakaszában súlyosan megverhették.
Mindezt arra alapozza, hogy amikor a medikát már a büntetőeljárás során az igazságügyi orvosszakértők megvizsgálták, megállapították, hogy nincs talpreflexe. Mivel Tóth Ilona aktívan sportolt, a sportorvosi vizsgálaton ezt észre kellett volna venni. Egyetlen logikus magyarázat van: a gumibot, ami bevett kínzóeszköz volt. A börtönök brutális vallatói rendszeresen verték gumibottal a szerencsétlen forradalmárok talpát. Az akarat megtörésére ezernyi, további eszközt is bevetettek kádárék pribékjei: magánzárka, alvásmegvonás, rettenetes higiénés viszonyok, folyamatos megalázások, aduásznak pedig ott volt a gyógyszeres kezelés.
Tóth Ilona a pere során több ízben is utalt arra, hogy Evipan nevű, tudatmódosító hatással bíró gyógyszert szedettek vele, sőt, még azt is elmondta, hogy emiatt börtönkórházba vitték.
A fennmaradt dokumentációban minderre természetesen nincs adat.
Kapcsolódó tartalom
Mindenesetre a gumibotozásról és a tudatmódosító gyógyszerekről Mindszenty József is említést tesz Emlékirataim című önéletrajzában. A perét megelőző vizsgálati fogsága alatt alkalmazott kínzást így írta le Magyarország utolsó hercegprímása: „most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb (…) A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott, ahol abbamaradt. Újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet. Megtagadom s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom. Décsi erre dühödten kiadja a rendelkezést: – Vissza vele! A gumibotozás újra kezdődik. (…) Az orvosok – mindig hárman – ott tartózkodásom alatt mindennap megjelentek az étkezés idején vagy közvetlenül utána; voltak azonban napok, amikor az étkezési időn kívül is vizsgáltak. Hozzám egyetlen egy szót sem szóltak: nem kérdeztek és nem közöltek semmit.
Jelenlétükből és viselkedésükből arra következtettem, hogy a drogok hatása mellett azt is vizsgálták, bírom-e jól az ütlegeket, s hogy szívem elég erős-e a fizikai kínzásokhoz.
A kábítószerek adagolását a fizikai és lelki tortúrák különböző fokaival orvosi felügyelet és ellenőrzés mellett kellett összeegyeztetni, állandóan ügyelve arra, hogy testi és szellemi erőmből megmaradjon annyi, amennyivel még felléptethetnek a bírósági színjátszásban, a kirakatperben.”
(Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)