Ki gondolta volna 1913. november 7-én, hogy az algériai Mondoviban, egy isten háta mögötti, a 19. században még francia telepesek által alapított faluban megszülető Albert Camus az 1950-es évek derekán nemcsak a 20. század világirodalmának egyik kiemelkedő alakja lesz, de
az egyetlen nagy hatást gyakorló, tiszta hang is, amely Nyugat-Európában megszólal a vérbe fojtott magyar szabadságharc mellett?
Az idegen
Az algériai franciaként született, anyai ágon spanyol származású író nélkülözők, elnyomottak melletti kiállása tán ifjúkorából eredeztethető: koldusszegény családja miatt kiemelkedését, továbbtanulását egyik tanárának köszönhette. A fiatal tehetség az Algíri Egyetemen, az akkor még Franciaország részét képező, milliós lélekszámú francia által lakott észak-afrikai, „tengeren túli megye” fővárosában tanult filozófiát.
A kor meghatározó szellemi-politikai áramlataihoz csatlakozva Camus is részt vállalt az 1930-as években a kommunista mozgalomban. Később a párt hol ide, hol oda forduló utasítgatásaira ráunva (először azt a feladatot adta neki, hogy Algír muzulmán-arab lakossága körében gyarmatellenes és kommunista propagandát terjesszen és tagokat toborozzon, később viszont, hogy szüntesse be gyarmatellenes tevékenységet),
szembekerült a friss direktívákkal, hiszen ő továbbra is szívén viselte az arabok szociális és politikai egyenjogúságát.
Miután nyíltan konfrontálódott Sztálinék helyi korifeusaival, 1937-ben kizárták a kommunista pártból.
A tehetséges, jó íráskészséggel megáldott Camus újságíróként dolgozott algériai francia lapoknál. Első, nagy hatású regénye, az 1942-ben megjelent L’Étranger egy arab férfi ellen elkövetett gyilkosságról szól.
(A regény címe magyarul: Az idegen. Magyar nyelven a berendezkedő kommunista diktatúra idején, 1948-ban ezt a művet a méltatlanul bárgyú, hiszen a regény eredeti címétől önkényesen eltérő Közöny címmel adták ki, és később is így jelentették meg, majd az elmúlt esztendőkben jelenhetett meg először, megírása után háromnegyed évszázaddal Camus regénye az író által adott, eredeti címmel. A regény ihlette a Cure együttes Killing an Arab című slágerét is, melyet a PC-őrület miatt később csak átírva, megmásítva adhattak elő – a szerk.)
A különutas
Annak ellenére, hogy Camus már a háborús években kapcsolatba került az őt ekkor még támogató Jean-Paul Sartre-tal, a második világháború utáni években a két alkotó – mindketten az új szellemi áramlat, az egzisztencializmus meghatározó alakjai – életútja erőteljesen elvált egymástól. A sztálinista Sartre fanatikus szovjetpárti propagandaszemlélete összeegyeztethetetlen volt az egyre inkább a polgári-konzervatív értékrend felé tartó, következetesen antikommunista (szellemi fejlődésében így a mi Márainkhoz hasonló utat bejáró) Camus világával.
A háborús évek idején kezdte el írni az abszurd felé forduló Camus azokat az 1950-es években sorra megjelenő, eszmetörténeti jelentőségű esszéket, amelyekben
szakított és végleg szembefordult a (szélső)baloldallal,
amely már ebben az időszakban már véglegesen behálózta, jakobinus természetű, máig ható szellemi terrorjával valósággal leuralta a francia értelmiséget.
A Sziszüphosz mítosza (1942) és A lázadó ember (1951) klasszikus példákat felhasználva számolnak le a kor igaztalanságaival. A Sziszüphosz mítoszában az abszurd felé, A lázadó emberben a társadalmi méltánytalanságokkal történő szembe fordulás irányában keres Camus kiutakat korának társadalmi-politikai csapdáiból.
Moby Dicktől Sziszüphoszig
Kevesen figyeltek fel egy fontos párhuzamra: Camus, akinek kedvenc írói közé tartozott Herman Melville, elragadtatottan emlegette a Moby Dicket, a fehér bálnáról szóló regényt. A műről ezt írta egy 1952-es esszéjében: „(…) úgy is felfogható, mint
az embernek a gonosz ellen folytatott harcáról szóló egyik legnyomasztóbb mítosz,
amelyet valaha is kitaláltak.”
A már említett esszé a sziszifuszi küzdelemről, a klasszikus írásmód szerint Sziszüphosz örök és reménytelen erőfeszítéséről ezt a példázatot viszi, görgeti tovább, megjelenítve egyben Camus gigászi, magányos küzdelmét is a kor irtózatos erői, diktatúráknak lelkesen bokázó értelmeségi árulásai ellen.
Tükörkép pestis idején
Ezekben az esztendőkben keletkeznek azok a nagy művek, amelyek közül többet azóta is a világirodalom remekei között emlegetnek: például A pestis (1947), amely mesterien ábrázolja a háborús pszichózist és eleveníti fel az ellenállás, illetve „a száműzetés” éveit.
Az 1950-es években írja meg Camus A bukás című regényét is (1956), melynek főhőse Az idegen (hamisan lefordított címén, mint már említettük, a Közöny) „Meursault-jának kifordított figurája”.
Albert Camus a kiadója által adott fogadáson az irodalmi Nobel-díj átvétele után Párizsban, 1957. október 17-én. Napokkal később a magyarok érdekében is felszólalt (Fotó: KEYSTONE-FRANCE/Getty Images)Érdemes felidézni, miképpen szólaltatja meg az 1956-ban irodalmi Nobel-díjat kapó, korának értelmiségétől mégis végképp elszigetelődő Camus főhősét ebben a regényben, kimondatva vele azt a képmutató szemforgatást, mely az egykori gyarmattartókat a mai napig jellemzi:
„Elragadó ház ugye? A két fej a homlokzatán, néger rabszolgák feje. Cégtábla. A ház egy rabszolga-kereskedőé volt. Ó, abban az időben még nyílt kártyákkal játszottak! Az ember ült a pénzesládáján és azt mondta: »Lám, saját házam van, négerekkel kereskedem, fekete húst árulok.« El tudná-e képzelni, hogy manapság valaki nyíltan elismerné, hogy ez a mestersége? Micsoda botrány! Szinte hallom párizsi kartársaimat. Mert ebben a kérdésben ők igazán kérlelhetetlenek, s akár két-három kiáltványt is közzétennének, talán még többet! Sőt, hogyha jól meggondolom, én is odaírnám a nevem az övék mellé. Rabszolgaságról szó sem lehet, még a gondolatát is elvetjük! Hogy aztán otthonainkban és üzemeinkben szükség van rá, az már a természet rendje, de dicsekedni vele, mégiscsak sok!”
A lázadó ember
A Sztálint istenítő, a tízmilliók meggyilkolásáért felelős szovjet vezér mellett annak haláláig, sőt azután is kitartó Jean-Paul Sartre ugyanebben az időszakban dühödten támadta világnézete okán az egykori barátot, esszéistát.
A kenyértörésre Camus 1951-ben megjelent L’Homme révolté (A lázadó ember) című esszéje adott okot, Sartre ezt az írást is megtámadta.
E támadás körülményeiről és a konzervatív író elszigetelődéséről P. Farkas Ilona emlékezik meg A lázadó ember című esszéjében:
„A lázadó ember azonnal a francia baloldal támadásainak kereszttüzébe került. A könyv 16 800 példányban jelent meg, napokon belül sok utánnyomás követte. Camus kemény kritikát kapott, heves bírálatokat kellett kiállnia, és nemcsak Franciaországban, hanem Magyarországon is. A francia baloldal Camus-t valóságos „szellemi karanténba” zárta. A karanténból az 1957-ben kapott Nobel-díj sem tudta kiemelni. Jean-Paul Sartre, aki először nem vállalta a nyílt vitát Camus-vel,
egyik munkatársát kérte fel recenzió írására,
aki elmarasztaló kritikát írt a könyvről, és ami a Les Temps Modernes című folyóiratban jelent meg. A személyeskedő hangvételű cikk már a címében is sértő: A lázadó lélek ironikus utalás a hegeli széplélekre, a cselekvésre képtelen emberre, aki etikai álláspontjának foglya.
Ez a kritika »erkölcsileg kivégezte« Camus-t,
legalábbis a baloldal szemében. Majd Sartre is ringbe szállt, nyílt levélben sértegette egykori barátját.”
Ne feledjük: ugyanebben az időszakban „a magyar egzisztencialistát”, Hamvas Bélát, kora Európájának egyik legműveltebb, öt nyelven, görögül és latinul is tudó, éppen a hébert és a szanszkritot megismerni kezdő íróját és filozófusát kényszerrel, egy erőmű-építkezéseken dolgoztatták raktárosként, többek között Tiszapalkonyán.
Sartre még Sztálin halála után is rendületlenül folytatta Moszkva politikájának gátlástalan dicsőítését: miután 1954-ben részt vett egy propagandisták által nyugati szimpatizánsok számára szervezett utazáson, az író a szélsőbaloldali (s a mai napig szélsőségesen baloldali-libertariánus) Libérationban hatrészes cikksorozatban ájuldozott a Szovjetunióról.
1956: az eszmélés
A kommunista cenzúra és történelemhamisítás szellemét máig őrző világsajtó és a nyugati történetírás nem átallja napjainkban egy sorban emlegetni azt, hogy
Sartre nyögvenyelősen, ideig-óráig elítélgette az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc elleni szovjet inváziót
(Sartre kedvenc lapja, a Libération ugyanakkor „budapesti fasiszta felkelésről írt”), majd igen gyorsan visszatáncolt, mégis csak jobbnak ítélve a kommunizmust a szabad világ berendezkedésénél – ezt az attitűdöt ma már egy lapon emlegetik Camus fellépésével, aki lángoló szavakkal, két beszédében is kiállt forradalmunk és szabadságharcunk mellett.
E két nagy hatású beszédet, melyek több elemükben is egymásra épülnek (e beszédeknek a magyar nyelvű sajtóban megjelenő, egyre ritkább idézésekor, hibásan) „újságcikként” is emlegetik. Bár –természetesen – a sajtóban is megjelent ez a két beszéd, itt az író fontos, személyes szerepvállalásáról, nem újságcikkeiről, hanem személyesen előadott, két különböző helyszínen elmondott beszédéről van szó.
P. Farkas így ír erről:
„Camus elsőként reagált a szovjet csapatok november 4-ei bevonulására.
Kelet-Berlin, Poznan, Budapest után egy gigantikus mítosz omlott össze benne. A világ szeme láttára került nyilvánosságra egy bizonyos, hosszú ideig elrejtett igazság. A szovjet katonai agresszió minden képzeletet felülmúló embertelen brutalitása egy csapásra eloszlatott minden a kommunizmus »emberarcúságához« fűződő keleti és nyugati illúziót. Camus
tehetetlenséget érez, szégyent, mert nem tud tenni semmit a mészárlás megszüntetéséért, csak aláírásra tudja felszólítani az európai írókat.”
Két nagy beszéd
Mint az a fenti írásból is kiderül, Camus 1957. március 15-én Párizsban, a Wagram Teremben mondta el az összegyűlt, emigrációra kényszerült magyarok és a velük szimpatizáló franciák előtt beszédét az 1956-os forradalomról és a Kádár-rezsimről.
A teljes beszédet a Le Franc-Tireur című lap közölte 1957. március 18-án, és – mint azt P. Farkas is leírja – a beszéd egyik mondatát emelte ki címként: Kadar a eu son jour de peur (Kádár megélte rettegésének napját).
„Camus szerint március 15-e minden magyar számára az igazság és a legyőzhetetlen szabadság ünnepét jelentette, Kádár számára a félelem napját. Camus hitet tesz amellett, hogy jóllehet a nyugati világnak számtalan fogyatékossága van, mégis egyedüli letéteményese a fejlődés és egyenjogúvá válás lehetőségének” – olvashatjuk P. Farkas esszéjében.
Ugyanebben az esztendőben, 1957 őszén hangzott el Camus egy másik legendás beszéde. Pontosan egy évvel a magyar forradalom kirobbanása után, 1957. október 23-án Párizsban olvasta fel az író
A magyarok vére (Le sang des Hongrois) címmel ezt a beszédet,
amely a márciusi szónoklat lerövidített és pár mondattal kiegészített, ám azzal egyébiránt szóról szóra megegyező változata.
Marosán, avagy a véres fosztogatás
Camus így indította 1957. március 15-i beszédét: „Marosán államminiszter úr, akinek a neve úgy hangzik, mint egy politikai program, néhány nappal ezelőtt kijelentette, hogy Magyarországon nem lesz többé ellenforradalom. Most az egyszer Kádár egyik minisztere igazat mondott. Hogy történhetne ez meg, amikor az ellenforradalom már átvette a hatalmat?
Magyarországon már csak egy forradalom lehetséges.”
Kapcsolódó tartalom
Ózd, 1957. május 19. Marosán György államminiszter beszél az ózdi „bányásznagygyűlésen”. Az előtérben a rendszer félkatonai szervezete, az úgynevezett munkásőrök sorfala áll. Hetente akasztottak munkásokat, közöttük bányászokat is (Fotó: MTI/Kovács Lajos)A beszéd Marosán (francia ember számára e szó, kiolvasva így hangzik: „Mároszán”) nevére utaló része egy több rétegű, szellemes szójátékra épül. A „maraud” (kiejtve: „máró”) franciául gazembert, a „maraude” zabrálást, fosztogatást jelent. A sang (kiejtve: szán) vért jelent. Marosán neve tehát így is „lefordítható”: véres zabrálás, fosztogatás – de értelmezhető úgy is, hogy „egy gazember által elkövetett vérengzés”. Ez tehát, ironizált Camus, Kádárék politikai programja.
Az író mindemellett – ezt márciusi és októberi beszédeiben is kiemelte – óvott attól, hogy újabb harcokra, felkelésre buzdítsa nemzetünket:
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe –
a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne és felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók
a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét” – hangoztatta az író.
Kommunista pornó
Köpeczi Béla, Rákosi egyik vezető cenzora (1953-ban a hazai könyvkiadást koordináló, előzetes cenzúrázást és engedélyezést végző Kiadói Főigazgatóság elnökhelyettese, majd 1955-ben elnöke) és a Kádár-rezsim meghatározó kultúrpolitikusa (művelődési miniszter volt 1982 júniusiától 1988 júniusáig), Camus legzavarosabb és legkártékonyabb könyvének nevezte A lázadó embert. A kor szemforgató, hazug természetére mi sem jellemzőbb, mint hogy
Camus esszéjét a pártközpont lefordíttatta és zárt kiadványként terjesztette, összesen 150 példányban.
Mintha valamilyen, csak a bennfentesek számára hozzáférhető pornókiadvány lenne.
„A teljes mű 1992-ben jelent meg magyarul könyv formájában, s akkor is halotti csend fogadta. Csak egy-két elismerő kritika olvasható a műről. Ennek oka: Camus szerint a nemzetiszocializmus és a kommunizmus egy tőről fakad” – írja P. Farkas.
Ez az agyonhallgatás azóta is jellemző Magyarországon: az író neve kapcsán
igen ritkán idézték a rendszerváltás óta eltelt harminc évben Camus nagy hatású, a magyar forradalom mellett kiálló beszédeit.
Hirtelen halál
Bár a mai napig, bizonyítékok híján, legfeljebb a gyanúperrel élhetünk, de nem zárható ki, hogy a nemzetközi szélsőbaloldal, s különösen
Moszkva nem elégedett meg Camus puszta elszigetelésével, amely Nobel-díja ellenére egyre jegesebb közönnyel vette körül az alkotót.
24 kilométer – aznapi, utolsó ebédje után összesen ekkora távolságon át élvezhette a 150 kilométeres sebességet 1960. január 4-én az író, ha élvezte egyáltalán: nem nagyon szeretett autózni; ha lehet, a vonatot választotta. Most is vonaton utazott volna vissza Párizsba, ám könyveinek kiadója, Michel Gallimard rábeszélte, hogy inkább vele és családjával tartson. A Facel Vega FV3 típusú sportkocsi egyik kereke durrant szét váratlanul Petit-Villeblevinnél, s az autó egy fának rohant. A borzalmas becsapódás kettészelte a járművet – s vele a még mindig fiatalnak számító Nobel-díjas író életútját is.
Az autó, amiben Albert Camus és Michel Gallimard utazott. A KGB támogatásával? (Fotó: RDB/Getty Images)Camus halálát követően sokakban felmerült a gyanú, hogy a nyílegyenes úton, rutinos sofőrrel bekövetkezett balesetet a KGB ügynökei rendezhették meg.
A legkiterjedtebb kutatásokat ez ügyben Giovanni Catelli olasz akadémikus végezte: először 2011-ben, a Corriere della Sera című napilapban, majd 2019-es, Camus halála című könyvében is kifejtette, hogy szerinte Dmitrij Sepilov szovjet külügyminiszter adta ki a parancsot Albert Camus meggyilkolására.
Catelli szerint az a tény, hogy Camus elítélte az 1956-os magyar felkelés szovjet vérbe fojtását, illetve hogy Camus támogatta Borisz Paszternak ellenzéki orosz író Nobel-díjra történő jelölését, elég volt ahhoz, hogy Camus-t
„zavaró tényezőként” fogják fel Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1960 márciusára tervezett párizsi látogatása előtt.
Akárhogy is következett be a hatalmas életpályát megszakító, tragikus haláleset, tény, hogy Camus volt a nyugati értelmiség szinte egyetlen kiemelkedő alakja, aki kiállt forradalmunk és a magyar ügy mellett.
Kiemelt kép: Albert Camus Londonban nyilatkozik. Dátum nélküli felvétel, 1952 (Fotó: Kurt Hutton/Getty Images)