Összesen 56 magyar törvényhozó ült össze ezen a több szempontból is rendhagyó országgyűlési ülésen. Az eredetileg kétkamarás magyar parlament két házának közös ülésére 76 évvel ezelőtt egy népszerű bajoroszági zarándokhelyen került sor. Az ülést az altöttingi Guttenburg-kastélyban tartották meg.

Negyedmillió elszakadt magyar

Éppen ebben az időszakban, 1947 augusztusának derekán jelentős létszámban zarándokolt el ide az emigráns magyarság: mintegy tízezren vettek részt Altöttingben az augusztus 20-i körmentben, amelyet Kótai Zoltán németországi vatikáni delegátus vezetett.

Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc (Forrás: Wikipédia)

Az osztrák határhoz közel eső Altötting már a 17-18. században az itáliai Loretóhoz, vagy a francia Lourdes-hoz hasonló jelentőségű búcsújáró helynek számított. A legalább 1200 éves múltra visszatekintő városka egy 1489-ben történő eset óta (egy hároméves kisfiú vízbe fulladt itt, és miután a régi kápolnában az oltárra fektették, feléledt) lett zarándokhely.

A zarándoklat egyik kiemelt pontja hagyományosan az isteni kegyelem kápolnája, a Gnadenkapelle. A Kegyelem-kápolnát napjainkban is hívők tömegei keresik fel a nyári hónapokban.

„A második világháború végére körülbelül egymillió magyar állampolgár – katonák, leventék, kitelepítettek, menekültek, koncentrációs táborokból szabadulók – tartózkodott az ország határain kívül,

döntően a széteső levő Harmadik Birodalom, azon belül is Ausztria és Bajorország területén” – emlékezik vissza a Nyári Gábor a Honismeret című folyóirat 2015. évi 4. számában. (Nyári írt egy, a témában hiánypótló, s az altöttingi országgyűlés munkáját szintén érintő doktori disszertációt is.)

Bár többségük rövid időn belül hazatért Magyarországra, körülbelül 250 ezren inkább az emigrációt választották. Voltak köztük olyanok, akik egy jobb élet reményében vállalták a menekültélet kezdeti viszontagságait, a többség azonban

nem mert vagy nem akart visszatérni a szovjet megszállás alatt álló Magyarországra

– írja Nyári.

Külföldön is összehívható

Az altöttingi országgyűlés jogi alapja – mint azt a Magyarország a második világháborúban című lexikon vonatkozó szócikke is megállapítja – az országgyűlést összehívó képviselők szerint az 1945. március 26-án becikkelyezett 1944:VII.tc. volt, amely az országgyűlés mandátumát a békekötés ratifikálásától számított hat hónappal meghosszabbította, s lehetővé tette annak külföldön történő összehívását.

Magyarországi és erdélyi magyar menekült családok gyermekei 1945-ben, valahol Németországban (Fotó: Grisel/RDB/Getty Images)

Nyári hozzáteszi:

„az országgyűlés résztvevői az 1938. évi XIX. törvénycikk alapján választott, 1939-ben megalakult parlamentet tekintették alkotmányosnak. Ez az álláspont részükről védhető, valamint tény, hogy ezt az országgyűlést senki sem oszlatta fel.

Azonban rosszul hivatkoztak az 1944. évi VIII. törvénycikkre, amelyet vezetőjük, Farkas Ferenc VII. cikkelyként idéz, s amely valóban az országgyűlés mandátumának meghosszabbításáról szól. A törvény az 1944. június 9-én lejáró mandátumot egy évvel hosszabbította meg, s egy olyan békeszerződés megkötéséhez igazították az országgyűlés mandátumát, amelyet sem az MSZM (Magyar Szabadság Mozgalom, emigráns magyar szervezet – a szerk.), sem a vele kapcsolatban álló képviselők nem fogadtak el.

Nyári viszont kijelenti azt is, hogy „az altöttingi országgyűlés létrejöttének körülményei nem tették lehetővé az elsődleges jogi források vizsgálatát, így a fentiek véletlen tévedések is lehetnek”. Megjegyzi viszont, hogy a hazánk német megszállása után elfogadott törvény meghivatkozása már erkölcsi felelősséget is von maga után.

A hajnali országgyűlés

Viszonylag gyorsan megszerveződtek a háborús összeomlást és exodust követően a magyar országgyűlés szétszóródott, emigrációba szorult tagjai: már 1946 őszén 20 fős intéző bizottságot hoztak létre egy „exilországgyűlés” összehívására.

Nyári Gábor doktori dolgozatában kifejti: „Az országgyűlés előkészítői

felkeresték az amerikai közigazgatási szerveket és a követséget, ahol hallgatólagosan tudomásul vették a készülő eseményt.

A hatóságok kérték a képviselők listáját, a tervezett programot és kilátásba helyezték a biztosítást. Az engedélyt valószínűleg D. S. Root őrnagy, az amerikai katonai közigazgatás altöttingi parancsnoka adta ki.”

Hosszabb előkészítés előzte meg tehát az 1947-ben, Szent István napjára összehívott, rendhagyó országgyűlési ülést, amelynek mind körülményeit, mind a történtek hátterét illetően, az elmúlt háromnegyed évszázad ellenére (a már említett forráson kívül) szinte teljes feldolgozatlanság jellemzi. A hiányzó történeti munkák, szakcikkek okán pedig szinte hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések.

Nem tudjuk például, miért egy látszólag teljesen lehetetlen időpontban, hajnali 3 órakor kezdte meg munkáját a testület. Azt, hogy ebben a szokatlan időpontban indult meg az ülésezés a Guttenburg-kastélyban, az országgyűlés egyetlen hiteles forrásából, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc: Az Altöttingi országgyűlés története (München-Washington, 1969) című, az országgyűlés jegyzőkönyvét is tartalmazó munkájából tudjuk.

„Méltóztatnak-e ezt elhatározni?”

Farkas, akit az ülésen az „exilkormány” miniszterelnökének jelöltek, korábban vezérkari százados volt, 1938-1943 között a Ludovika parancsnoka; a Donnál a pécsi IV. hadtestet, majd 1943-tól a debreceni VI. hadtestet vezette, a 1944-ben a Tatár-hágót védte a Kárpátokban, október 13-ától pedig vezérezredes volt, a Budapest hídfő parancsnoka. A katonatiszt, a Horthy Miklós által alapított Történelmi Vitézi Rend harmadik főkapitánya, egyébként kitűnő szervező volt, s a nyugati magyar emigráció egyik fontos organizátora.

Rákosiék törvénytelen „népbírósága” Farkast 1950-ben távollétében lefokozta, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte, háborús bűnök vádjával. Ezt az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban megsemmisítette, és a köztársasági elnök visszaállította vezérezredes eredeti rendfokozatát. Történelmi szerepe mindemellett a mai napig ellentmondásosnak tűnik és megosztja az utókort.

A hajnali kezdés oka valószínűleg az lehetetett, hogy

az összegyűlt képviselők is részt vettek az augusztus 20-i zarándoklaton az altöttingi kegyhelyen.

Az országgyűlés irataiból ki is derül, hogy egy hajnali-reggeli és egy későbbi, délután 3-kor megtartott „időszakra” bomlott az ülés.

Így aztán még 19-én késő este, a vacsora alatt úgy döntöttek, hogy azonnal nekikezdenek. A báró Feilitzsch Berthold és Spett Ernő elnöklete alatt összeült ülésen hangzott el a két ház együttes munkájára vonatkozó felhívás. Az alábbi idézet ízelítőt nyújt az ülés hangulatát s egyben már feledésbe merülő, egykor fejlett parlamentarizmusunk civilizált hangvételét illetően:

„Tisztelt Országgyűlés! Az ülést megnyitom. Üdvözlöm a képviselőház és felsőház tagjait. Indítványozom, hogy az Országgyűlés két háza együttes ülésen tanácskozzék és hozza meg határozatait. Kérdem, méltóztatnak-e ezt elhatározni?”

Amerikai titkosszolga a Ganzból

Az eseményt különös közjáték előzte meg. Még vacsora közben, mint Farkas írja, „a legnagyobb meglepetésünkre bejött az étterembe Capt. Altone CIC-ember néhány fegyveres katonával és dr. Czobor István magyar detektívvel, elzárták a kijáratokat” (CIC: Counterintelligence Corps, korábbi amerikai hírszerző szervezet – a szerk.)

Amikor Farkas Ferenc erre magyarázatot kért, Altone kapitány azt felelte: „maga nem tábornok!” Arra a határozott válaszra, hogy „Immár hat éve vagyok tábornok!”, Altone egy Hennyey Gusztávra hivatkozva

nyilas összeesküvésnek nyilvánította az eseményt.

Farkas arról is ír, hogy rövidesen kiderült: az egyik magyar törvényhozó egy irodában dolgozott Altone-nal a Ganz-gyárban, de akkor még más neve volt. A résztvevők később feljelentést tettek vegzálásuk miatt. „Végül D. S. Root őrnagy simította el a helyzetet” – fogalmaz visszaemlékezésében Farkas Ferenc.

Hennyey fellépése a maga szempontjából érthető: a volt vezérezredes a Lakatos-kormány külügyminisztere volt 1944. augusztus 29. – október 16-ig, majd a sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilas hatalomátvételt követően letartóztatják és Sopronkőhidára szállítják. A később szintén ide hurcolt Bajcsy-Zsilinszky Endre halálos ítéletét viszont a nyilas hatalomátvétel után a hadsereg élén vezető pozíciót betöltő, s akkor már tábornoki rangban szolgáló kisbarnaki Farkas Ferenc írta alá. A fent idézett vita tehát arról, hogy Farkas „nem tábornok”, így a nyilas korszak minősítése körül zajlott, s tulajdonképpen egy történelmi vita volt.

Az „exilkormány” élén

Messzire vezetne annak a megítélése, hogy egy katona, aki végső soron nem alakítja a politikát, hanem az adott kormányzatot szolgálja, mennyiben felelős az adott időszak politikai döntéseiért – Farkas későbbi rehabilitálása is azt támasztja alá, hogy valószínűleg ő, személyesen nem „erősített rá” Szálasiék törvénytelenségeire.

A képletet bonyolítja, hogy az Altöttingben megalakult kormány egyik minisztere viszont nem más, mint Bajcsy-Zsillinszky Endre öccse, Zsilinszky Gábor – aki testvérével együtt részt vett az Áchim L. András elleni, gyilkosságig fajuló „vitában”.

A testület számos figyelemre méltó kijelentést tett az ülésen elfogadott nyilatkozatában. Miután tisztázzák jogállásukat: „Magyarország nevében csak a magyar állam alkotmányos képviselete jogosult nyilatkozni és határozni. Ez a jog az 1939-ben titkosan megválasztott és 1939. június 14. napján alkotmányos formák között megalakult Országgyűlést illeti meg”, szót emelnek a nyugati államok közösségéből való kiszakításunk ellen.

„A magyar nép kormánya tiltakozik az ellen, hogy nemzetünket akarata, évezredes történelmi múltja, gazdasági és összes életérdekei ellenére a nyugati kultúrközösségből, a világ gazdasági vérkeringéséből erőszakkal kikapcsolják és a neki teljesen idegen bolsevista tengerbe vessék,

életérdekeivel szögesen szembenálló gazdasági rabszolgaság béklyóit rakják reá és így idegen terroruralom alatt tovább pusztuljon” – szögezik le a törvényhozók.

Ebben az évben, 1947 februárjában hurcolják el a szovjet hatóságok Kovács Béla korábbi földművelésügyi minisztert, az FKGP főtitkárát, parlamenti képviselőt, s ekkor, augusztus 20-án 11 nap van még hátra a hírhedt kékcédulás választásokig. Az altöttingi országgyűlés ugyanekkor azzal az ünnepélyes ígérettel fordul a magyar néphez, hogy az idegen elnyomás megszűnte után a népakarat szabad megnyilvánulását új választással fogja biztosítani.

A testület igyekezett a világháborút követően megalakult nemzetközi szervezetekhez s azok deklarált szellemiségéhez is illeszkedni: „Az országgyűlés elismeri minden nemzetnek azt a kötelességét, hogy a nemzetek szabadságán és az emberi szabadságjogokon épülő világbékének egyetemes céljai érdekében közreműködni tartozik és ünnepélyesen kijelenti, hogy ennek a célnak megvalósítását.”

A testület úgy döntött, hogy miniszterelnökké választja kisbarnaki Farkas Ferencet, majd a délutáni ülésen az emigráns kormány minisztereit is megválasztották.

Így nézett ki a „Farkas-kormány” névsora:

Miniszterelnökhelyettes és pénzügyminiszter: Dr. Liptay Lajos;
Belügyminiszter: Dr. Essey Sándor;
Földművelésügyi miniszter: Máté Imre;
Igazságügyi miniszter: Dr. Bocsáry Kálmán;
Kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter: Tömböly Dénes;
Iparügyi miniszter: Zsilinszky Gábor;
Kisgazda miniszter: Szilvásy Pál;
Nemzetnevelés: Nyirő József;
Közegészségügyi miniszter: Dr. Incze Antal
Honvédelmi és külügyminiszter: Farkas Ferenc.

Miután az országgyűlés a kormány megalakulását tudomásul vette, a kormány tagjai esküt tettek.

Horthy tájékoztatása

Farkas Ferenc könyvéből kiderül: „Az Országgyűlés fontosnak tartotta, hogy az altöttingi eseményekről a kormányzó urat tájékoztassa, aki ebben az időben mint tanú szerepelt az úgynevezett Nürnbergi Nemzetközi Bíróságnál, ahol többek között olyan kijelentést tett, hogy csak erőszaknak engedve mondott le és ma is kormányzónak tekinti magát.”

A kormány megbízásából

Nyirő József megválasztott miniszter és Máté Imre képviselő kereste fel a korábbi kormányzót.

Horthy, akinek távollétében menye, özv. ifjú Horthy Istvánné vette át a tájékoztatást tartalmazó dokumentumot, később vele is üzent vissza. Farkas ezt így idézi: „jelenlegi körülmények az alkotmányos államfői jogkör gyakorlását nem teszik lehetővé, s hogy ez a helyzet — legalább ideiglenesen — Portugáliában sem fog megváltozni. A levelet és a memorandumot mindenesetre megőrzik. Kelt Weilheimben 1947. december 12-én.”

Amerika nemet mond

Az „exilkormány” megalakulását bejelentették a három nyugati szövetséges hatalomnak.

A brit és a francia megszálló hatóságok válasz nélkül hagyták a magyar jegyzéket, a müncheni amerikai konzulátus szeptember 3-án pedig elutasította az új magyar „exilkormány” bejegyzését.

Nyári Gábor szerint:

… A nyugati szövetségeseknek nem volt érdekük a „horthysta” Magyarország újbóli megteremtése.

Ezért azt az anyagi és szellemi támogatást, amely szükséges lett volna hathatós nemzetközi politika kifejtéséhez, azok a „47-esek” (az 1947-ben érkezett emigrációs hullám –a szerk.) kapták, akik mögött nem állt olyan jelentős társadalmi bázis az emigrációban.

A nemzetközi támogatás elmaradása miatt az „exilkormány” miniszterelnöke 1949. május 29-én kormánya nevében a két házelnökhöz intézett levelében lemondott. A cserkészvezetőként is kiváló vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc a bajorországi Arnstorfban, 1980-ban hunyt el.

Az „összmagyar országgyűlés”

Az altöttingi országgyűlést jogfolytonosnak tekintette Varga Béla, az emigráció egyik vezetője, aki parlamenti mandátumát szintén 1939-ben nyerte el és képviselő volt 1944-ig,  e tisztéről pedig csak az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársaság első, szabadon megválasztott Országgyűlésének alakuló ülésén, 1990. május 2-án ünnepélyesen mondott le, átadva mandátumát.

Ismert: Varga Béla katolikus pap, pápai prelátus és politikus, aki tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek (Raul Wallenberggel együtt fogták el a szovjet megszállók 1945-ben, ám sikerült tőlük megszöknie) és 1946-ban az Országgyűlés elnökévé választották, 1947-ben arra kényszerült, hogy elhagyja Magyarországot, ahol a kommunista pribékek már letartóztatására készültek.

Varga Béla jelképesnek számító beszédet mondott az első szabad országgyűlés megalakításakor 1990-ben (a mellékelt felvételen 23:42-től): többek között az ő személye kötötte össze a bolsevik diktatúra törvénytelen uralma és a szovjet megszállás után az 1939-ben megválasztott, legutolsó, törvényes magyar parlamentet a hosszú idő után ismét független Magyarország első legitim törvényhozásával.

Az, hogy Varga Béla jogfolytonosnak tekintette az altöttingi országgyűlést, kétségtelenül aláhúzza az 1947-es „exilkormány” megalakításának jelentőségét.

Szőcs Géza, a nemrég elhunyt, kolozsvári születésű politikus és költő  – aki, mint köztudott, államtitkár volt 2010 és 2012 között, és aki a súlyos üldöztetést szenvedett el a romániai kommunista diktatúra idején, így ír a „mindenkori” magyar országgyűlésről:

„A tények szemüvegén át figyelnek téged;

ne habozz sokat. Várja
hogy szót kérj és szavazzál benne
a történelmen s időn át létező
összmagyar országgyűlés figyelme.”

(Szőcs Géza: Ez már a feltámadás)

Kiemelt kép: Altötting főtere (Forrás: Wikipédia)