Aktuális

Orbán Viktor: Megkezdtük a felkészülést az uniós elnökségre

Nagy Imre, ki holtában vált naggyá

| Szerző: Jezsó Ákos
Talán az egyik legellentmondásosabb magyar politikus, aki megjárt mennyet és poklot, tettei miatt átkozták és áldották, mégis elnyerte a valódi nagyságot és ezzel nemzete örök időkre szóló tiszteletét, hiszen az akasztófa árnyékában Kádár János vérbírójának az arcába vágta: nem tagadja meg a forradalmat, tetteiért pedig nem kér kegyelmet. Egyenes gerinccel ment 1958. június 16-án hajnali öt órakor a vesztőhelyre. Nagy Imre, Magyarország kivégzett és ezzel mártírrá váló miniszterelnöke 1896. június 7-én született Kaposvárott.

Noha a kommunizmus eszméje nevében vették el az életét, mégis haláláig megmaradt kommunistának, és megőrizte a nemzetközi munkásmozgalomba vetett hitét. Nagy Imre kaposvári szegény családba született 1896. június 7-én. Az 50-es években, már veterán kommunistaként, úgy lett magyar honban egyetemi tanár és akadémikus, hogy még érettségije sem volt, hiszen a gimnáziumot csak az első osztályig bírta, aztán inkább lakatossegédnek állt.

Megpróbálkozott ugyan még egy felső kereskedelmi iskolával is, de azt meg azért nem tudta befejezni, mert közben kitört az első világháború, s 1915-ben behívták katonának.

Először az olasz frontra került, majd átvezényelték az orosz hadszíntérre, ahol géppuskás lett. A kozákok egyik támadása során megsebesült és fogságba esett.

Nagy Imréről és a családjáról 1938-ban készült fénykép (Forrás: Wikipédia)

A szociáldemokrácia eszméjével még idehaza ismerkedett meg, de hithű kommunistává már a távoli Szibériában, hadifogsága alatt vált. Az oroszországi forradalmat, majd az azt követő polgárháborút már ezzel a hevülettel fogadta. Csatlakozott 1918 márciusában a Vörös Gárdához, három hónappal később belépett a Szibériai Külföldi Munkások Kommunista Pártjába, egy kicsit később pedig az Oroszországi Kommunista Pártba.

Harcolt a Csehszlovák Légió ellen, 1921 májusában pedig részt vett a Feliksz Edmundovics Dzserzsinszkij vezetésével létrejött hírhedt terrorbrigád, az Összoroszországi Különleges Bizottság, vagyis a Cseka kiképzésén. Egyes történészek szerint a cári család kivégzésében is részt vett, de ez nem bizonyítható. Az azonban biztos, hogy miután hazatért Kaposvárra, rögvest csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz.

Kommunista szervezkedés vádjával 1927-ben három hónapra letartóztatták, a börtönből pedig egyenest Bécsbe emigrált, három évvel később pedig Moszkvába futott, ahol is részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) II. kongresszusán.

Itt jobboldali, szociáldemokrata elhajlás vádjával éles bírálatot kapott, ami miatt önkritikát kellett gyakorolnia.

Mivel a KMP „nagylelkű volt” és megbocsátott, engedélyezte, hogy a Szovjetunióban maradjon, ahol e „hátszél” révén a Komintern alá tartozó Nemzetközi Agrártudományi Intézet tudományos munkatársa lett – annak ellenére, hogy semmilyen diplomája sem volt.

Kun Béláról a Tanácsköztársaság alatt készült kép (Forrás: Wikipédia)

A sztálini nagy terror idején, 1936-ban Kun Béla feljelentette, mert még mindig nem vette fel a szovjet állampolgárságot, s ez már elegendő ok volt arra, hogy gyanúba keveredjen.

Nagy Imre megúszta a börtönt, ami ritka kegynek számított akkortájt,

cserébe a kiszabadulása után rögvest pótolta hiányosságát. Kun Béla rosszabbul járt, mert Sztálin parancsára nem sokkal később letartóztatták, koholt vádak alapján halálra ítélték és kivégezték.

Nagy Imre akkor már a moszkvai rádió magyar nyelvű adásának szerkesztője volt.

A Vörös Hadsereg fegyverei mögött ezzel a kivételes pedigrével Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel karöltve érkezett vissza a szülőföldjére. Személyesen Sztálin küldte őket, amikor Dimitrovval és Molotovval a Kremlben fogadta a moszkvai magyar kolónia életben hagyott és akkorra már vitathatatlanul a legtekintélyesebbnek számító elvtársait.

Magyarországon 1944 telén még javában folytak a harcok, de Debrecenben már összeült az ideiglenes nemzetgyűlés, amely Nagy Imrét földművelésügyi miniszterré nevezte ki.

Az 1945. november 15-én megalakult első, szabadon választott kormány. Az ülő sorban (balról) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás. Az álló sorban (balról) id. Antall József, Gyöngyösi János, Kovács Béla, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre és Gerő Ernő (Fotó: Nemzeti Fotótár/MAFIRT-felvétel)

A pártkarrier folytatódott: a harcok elültét követő koalíciós időszakban fél évre a Tildy-kormány belügyminisztere lett. Ekkoriban látott napvilágot Agrárproblémák című moszkvai írásainak gyűjteménye. Karrierje további lépcsőjeként 1946. április 23-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) titkárságának mezőgazdaságért felelős tagja lett, majd két évre az Országgyűlés elnökévé választották. Közben a Közgazdaságtudományi Egyetem professzorává is kinevezték, az agrárpolitikai tanszék vezetője lett. Ráadásul az Agrártudományi Egyetemen is katedrát kapott, ahol szintén agrárpolitikát tanított. Karrierje Pegazus hátán szárnyalva a fellegekig emelkedett: 1953-ban az agrártudományi tanulmányaiért rendes tagjai közé fogadta a Magyar Tudományos Akadémia.

Joszif Visszarionovics Sztálin grúz származású szovjet politikus, diktátor, generalisszimusz portréja. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. A reprodukció 1967-ben készült (Fotó: Nemzeti Fotótár/CP)

Mindez azonban nem tartott sokáig, hiszen a mezőgazdaság szocialista átalakításának módozatai miatt Gerő Ernővel is és Rákosi Mátyással is nézeteltérésbe került, s ezért kiszorult a párt legfelsőbb köreiből. Kegyvesztettsége nem tartott sokáig, mert 1952-ben visszakerült, előbb élelmezési, majd az emberek által nemes egyszerűséggel „padlássöprőként” emlegetett begyűjtési miniszterként.

Budapest, 1947. szeptember 6., Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára beszédet mond a párt nagygyűlésén, a Hősök terén, ahol százezres tömeg követeli a „kék cédulás” választások nyomán kialakult kormányválság megoldását. Balra a párt vezetőségének tagjai, Rajk László és Révai József láthatók (MAFIRT: Bauer Sándor)

Nagy Imre Sztálin halálakor a parlamentben szívhez szóló beszédben búcsúzott a népek nagy vezérétől, hosszasan méltatta a generalisszimusz érdemeit, s azt javasolta, hogy az Országgyűlés törvényben emlékezzen meg a diktátorról.

Az önmagát „munkásparadicsomként” definiáló országban az emberek életszínvonala rosszabb volt, mint az „átkosnak” hirdetett háború előtti világban.

Az Elnöki Tanács által kinevezett új kormány tagjainak eskütétele: Kállai Gyula (b) külügyminiszter, Gerő Ernő (b2) államminiszter, Révai József (b3) népművelési miniszter, Rákosi Mátyás (b4) miniszterelnök-helyettes, Rónai Sándor (j) külkereskedelmi miniszter, Erdei Ferenc (j2) földművelésügyi miniszter, Marosán György (j3) könnyúipari miniszter, Kádár János (j4) belügyminiszter, Farkas Mihály (j5) honvédelmi miniszter (Fotó: MTI/Magyar Fotó)

A helyzeten az sem segített, hogy Sztálin halála után az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről, megtartotta azonban a pártvezetői posztját. Utódja az erőltetett szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt Nagy Imre lett, aki rögvest amnesztiát hirdetett, és felszámolta az internálótáborokat. Véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre.

Az életszínvonal együtt emelkedett Nagy Imre nimbuszával.

A reformjait támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakult a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör, amely pillanatok alatt komoly társadalmi befolyásra tett szert.

Budapest, 1954. január 23., Nagy Imre (k) a Minisztertanács elnöke felszólal az Országgyűlés januári ülésszakának harmadik napján. Mellette Rákosi Mátyás (b2) a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára és Gerő Ernő (j) a Minisztertanács első elnökhelyettese, belügyminiszter ül (Magyar Fotó: Bartal Ferenc)

Nagy Imre azonban 1955-ben megbukott. Tavasszal az összes tisztségétől megfosztották, év végén még a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagságát is megszüntették. A „keményvonalas” kommunista vezetők pedig ezzel párhuzamosan megerősödtek.

 

Rákosi Mátyás megszemléli a gabonatermés minőségét (Fotó/MAFIRT/Bass Tibor)

Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett, aki a börtönökből kiszabadult és Nagy Imrét támogató párton belüli belső ellenzék miatt már nem tudta visszaállítani a sztálinizmust. Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán elítélte a sztálinista diktatúrát. Ezt követően moszkvai nyomásra Rákosinak a pártvezetői tisztségéről is le kellett mondania. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt. A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Lengyelországban a nyáron munkásfelkelés tört ki, amelyet a varsói kormány nagyon gyorsan levert.

Őszre a Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében egyre nyíltabban kezdték követelni Nagy Imre visszatérését. Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén már százezres tömeg jelent meg, október 16-án pedig Szegeden újjáalakult az első, kommunistáktól mentes ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, amelyhez másnap Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc egyetemistái is csatlakoztak.

Reprodukció a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Fényképtárából: Rajk László volt külügyminiszter vallomást tesz a Népbíróság előtt 1949. szeptemberében (MTI: Reprodukció)

Mivel a lengyelországi reformok miatt Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, amire október 19-én több lengyel városban szovjetellenes tüntetés volt a válasz, a magyarországi diákok egyre több egyetemi városban is pedzegetni kezdték, hogy idehaza rokonszenvtüntetést kéne tartani. A helyzet megvitatására október 22-én a vidéki egyetemek Budapestre küldték delegáltjaikat, s a Műegyetemen döntés született: másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést tartanak. Helyszínként a Duna-parti Bem-szobrot jelölték meg.

A pártvezetés megosztott volt e kérdésben. A Politikai Bizottság két irányzata közötti szakadatlan vitában délelőtt az ellenzők kerültek többségbe és betiltották a tüntetést, de tűzparancsot nem adtak ki, noha Révai József és Marosán György ezt követelte.

Kora délután azonban a másik álláspont győzedelmeskedett, és zöld utat kapott a tüntetés, amely után a tömeg a Parlament elé vonult. Ekkor kezdték el kivágni a nemzeti lobogó közepéről a Rákosi-címert.

Nagy Imre este kilenc felé jelent meg az Országház erkélyén. Beszédében reformokat ígért, és arra kérte az embereket, hogy menjenek békében haza.

Mindeközben Gerő Ernő egyrészt riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket, másrészt telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este nyolc órakor a Kossuth Rádió leadta Gerő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést.

Budapest, 1956. augusztus 1., Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára (j) megemlékezik a forint bevezetésének 10. évfordulójáról, mellette Hegedűs András, a Minisztertanács elnöke (b), az Országgyűlés 1956. július-augusztusi ülésszakának harmadik napján a Parlamentben (Fotó: MTI/Mező Sándor)

A Kossuth téri eseményekkel egy időben Budapest egy másik pontján is hatalmas tömeg gyűlt össze. A Dózsa György úti Sztálin-szobornál több eredménytelen kísérlet után ledöntötték a zsarnokság szimbólumát. Gerő Ernő rádióbeszédének híre futótűzként terjedt közöttük, és hatalmas felháborodást gerjesztett. A tömeg a Dózsa György útról a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult, csakhogy itt az ÁVH felfegyverzett egységei fogadták őket. Ekkor dördültek el az első lövések, és a forradalom menthetetlenül kirobbant.

Az események felgyorsultak, és két ember hihetetlen tempójú felemelkedését hozták. Egyikük Kádár János, másikuk Nagy Imre.

Előbbi a szovjet Belügyi Népbiztosság magas rangú tisztjeként a Magyar Dolgozók Pártja élére kerülő Gerő Ernő Moszkvából jött menesztése után lett a párt első embere. Ezt a verdiktet a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának küldöttségeként Budapestre érkező Anasztasz Mikoján és Mihail Szuszlov elvtársak hozták a Kossuth téri vérengzés után. Nagy Imre pedig a szovjet csapatokat behívó Hegedűs András miniszterelnököt váltotta.

Kádár János

A Kossuth téri vérengzés délutánján Kádár János és Nagy Imre is beszélt a rádióban. Előbbi felszólította az általa „becsületes dolgozóknak” titulált munkásokat és párttagokat az ellenforradalmárokkal szembeni határozott fellépésre, az október 23-i békés tüntetés céljait azonban tisztességesnek nevezte, Nagy Imre pedig bejelentette, hogy a kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet haderők Magyarországról való kivonásáról.

 

Budapest, 1956. október 23., Tüntető egyetemisták vonulnak a Tanács (ma Károly) körúton (Fotó: MTI/Fényes Tamás)

Október 27-én éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen még közösen győzködték Mikojant és Szuszlovot, akik rá is bólintottak a politikai vezetés átalakítására, ráadásul még arra is áldásukat adták, hogy a tűzszünet érdekében a fővárosból kivonják a szovjet harckocsikat. Ezek után az MDP politikai bizottságának ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek részleges elfogadásáról.

A fordulat napja október 28-a volt, mikor is a szovjetek az éjszakai megállapodás ellenére mégis megtámadták a Corvin közi forradalmárokat. A Kilián laktanyában lévő Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada pedig megtagadták azt a parancsot, hogy magyar emberekre lőjenek.

Tüntetők egy T-54 típusú harckocsira kapaszkodtak fel a Tanács körúton, amit ma Károly körútnak hívunk (Fotó: MTI/Bartal Ferenc)

Maléter katonái a nép mellé álltak. Másnap a rendőrség, a katonaság és a forradalmárok fegyverszünetet kötöttek. A harcok elcsitultak, 30-án pedig a szovjet csapatok zöme látványosan kivonult Budapestről. Az országból azonban nem mentek ki, hanem a főváros határában megálltak és erős katonai gyűrűt építettek ki.

Hiába jelentette be ezen a napon Nagy Imre, hogy szabad és többpárti választásokat ír ki, a felkelőket pedig bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról, Moszkvában már döntöttek a sorsunkról.

A Kreml urai elhatározták, hogy a szabad Magyarországnak még az illúzióját is elsöprik, elővették Kádár Jánost, akit Nagy Imre utódjának szántak, és megkezdődött a Forgószél Hadművelet.

A támadással egy időben az ungvári rádió beolvasta a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány közleményét, amelyet Kádár János már miniszterelnökként szignált, fél órával később pedig Nagy Imre a Kossuth Rádióban drámai bejelentést tett: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Harckocsi a körúti villamossínen (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Miközben a Szovjetunió 16 hadosztállyal és kétezer harckocsival megszállta Magyarországot, és Kádár Jánost tankok fedezetével becsempészték a Parlamentbe, Nagy Imre néhány közvetlen munkatársával a jugoszláv nagykövetségre menekült.

November 21-én Kádár János írásos garanciát adott Edvard Kardelj jugoszláv miniszterelnök-helyettesnek, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni: „Az ügy lezárása érdekében a magyar kormány ezúton írásban is megismétli a szóban több ízben tett kijelentését, hogy Nagy Imrével és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni”.

A Kádár-kormány ígéretében bízva Nagy Imre és társai másnap elhagyták a diplomáciai képviselet épületét, mire a szovjetek azonnal letartóztatták, majd Romániába hurcolták. Később hazahozták, s Budapesten a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. június 15-én Vida Ferenc elnökletével „szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás” hamis vádjaival halálra ítélte.

Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke 1958. június 15-én, a halálos ítélet kihirdetését követően az utolsó szó jogán beszél a bíróság előtt (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Az ítélet kihirdetése után Nagy Imre ezt mondta: „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, hogy pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Másnap hajnalban kivégezték.

Ajánljuk még