Az a május elseje is úgy kezdődött, mint a többi: VIII. Henrik király idején ez a nap az ünneplés és a mulatozás ideje volt.

A 16. századi londoniak számára május 1-je a nyár kezdetét, egyúttal munkás Szent József ünnepét is jelentette.

Egész éjjel ittak és mulattak, majd zöld ágakkal díszítették fel a várost, és Robin Hoodról, az átlagemberek hőséről szóló színdarabokat néztek.

Az „ördögi” május elseje

Csakhogy 1517-ben igencsak féélresiklott ez a kedélyes ünneplés. Az Evil May Day-ként („ördögi május elseje”) is emlegetett zavargásokat megelőző hónapokban Londonban már érezhetően nőtt a feszültség. Folyamatos volt gazdasági visszaesés: a Franciaországgal szemben viselt háború hatalmas összegekbe került. Emellett a vallási eretnekségtől való félelem is eluralkodott, Luther Márton 95 tézisét éppen ennek az évnek az októberben tették közzé.

A britek fővárosában ráadásul felerősödött az idegenellenesség is. Míg fél évszázaddal később a légynek sem ártó „lengyel vízszerelő” keltett hisztériát, akkoriban – mint azt Shannon McSheffrey, a montreali Concordia Egyetem történelemprofesszora is felidézte – a kézművesek és kereskedők

összefogtak a külföldiek ellen,

akik úgymond „tisztességtelen előnyökkel rendelkeztek”. Londonban a kisszámú külföldi mester és kereskedő külön negyedben élt, saját önkormányzattal rendelkeztek és életszínvonaluk az átlagosnál magasabb volt.

A város 50 ezer lakosának mindössze két százaléka született külföldön, de az elszegényedés, nélkülözés ráirányította a figyelmet a „bevándorlókra”. A május elseje előtti hetekben a feszültség a tetőfokára hágott. A külföldiek bántalmazása már április utolsó napjaiban megkezdődött, ezért kijárási tilalmat rendeltek el a helyi polgármesterek (akiknek fellépését Thomas More seriff is megerősítette) április 30-án. Csakhogy az akkoriban piacként működő Cheapside-on több ezer fiatal inas gyűlt össze.

Korábban a Szent Pál-keresztnél, a katedrális árnyékában Dr. Beal (vagy: Bell – a szerk.) tartott uszító hangvételű beszédet. Egy John Lincoln nevű brókerre hivatkozva állította,  hogy a város gazdasági problémáiról a külföldiek tehetnek. A velencei követ később azt írta, hogy Dr. Beal

„szidalmazta a városban tartózkodó idegeneket, valamint azok viselkedését és szokásait,

azt állítva, hogy nemcsak megfosztják az angolokat az iparuktól és az abból származó nyereségtől, hanem a feleségeiket és lányaikat, megbecstelenítik a lakóhelyüket”.

Megszólalnak a Tower ágyúi

A tömeg ezután kiszabadított több foglyot, akiket külföldiek megtámadása miatt zártak be, és továbbmentek St. Martin le Grand-ba, ahol akkor számos külföldi élt. Az ekkor kitört, több napig tartó zavargások és fosztogatások több napig tartottak. Az egymásnak ellentmondó források egyike szerint a lázadók egy ideig a város teljes irányítását is átvették. A fosztogató tömeget a Tower ágyúiból is lőtték, ám ez nem riasztotta vissza a zavargókat.

A felkelést a Norfolk hercege és fia, Surrey gróf parancsnoksága alatt álló erők számolták föl: nagy erőkkel vonultak fel a főváros ellen, így május 5-én már több mint 5000 katona tartózkodott Londonban. Napokon belül több mint 300 embert tartóztattak le. A zavargások egyik fő felbujtójaként azonosított John Lincolnt 13 társával együtt felakasztották, majd felnégyelték.

A rajtuk kívül

megvádolt 278 férfi, nő és gyermek ügyében Aragóniai Katalin, Anglia királynője járt közben:

térdre ereszkedett férje előtt, hogy kegyelemért könyörögjön. Közbenjárása nem volt eredménytelen, mindenki kegyelmet kapott.

A Munka Lovagjai

Békésnek ugyan nem lehetett volna nevezni a chicagói, a baloldali és szélsőbaloldali mozgalmak által később szinte már fetisizált, 1886-os tömegmegmozdulás hangulatát, ám az 1517-es londoni eseményekhez hasonlóan „a javára” szintén a következő napokban került sor. Akkoriban Egyesült Államok-szerte a nyolcórás munkanap követelése tartotta lázban a munkavállalókat. A szakszervezetek május 1-jére tiltakozó napot hirdettek az embertelen munkakörülmények miatt. Ezen a napon a szövetségi állam számos nagyvárosában voltak tömeges munkabeszüntetések és utcai demonstrációk is.

New Yorkban a tüntetők számát 10 ezerre becsülték, Detroitban pedig 11 ezernél többen vonultak fel. A mozgalom központjában, Chicagóban becslések szerint 30-40 ezer munkás sztrájkolt, és talán kétszer annyi ember volt kint az utcán a különböző tüntetéseken és felvonulásokon. Chicago ekkor jelentős ipari központ volt, ahol

német és cseh bevándorlók tízezreit foglalkoztatták

napi 1,50 dollárért. Az amerikai munkások átlagosan valamivel több mint 60 órát dolgoztak egy hatnapos munkahéten.

Amikor 1882 és 1886 között lelassult a gazdaság növekedése és romlott az életszínvonal, megerősödtek Amerikában a szocialista és anarchista szervezetek. A legerősebb a szocializmust és radikalizmust elutasító, de a 8 órás munkaidőt támogató Munka Lovagjainak létszáma volt, 1886-ra több mint 700 ezer taggal. Az akkor még kétnyelvű, az angolt és a németet egyaránt használó amerikai munkásvilágban a mozgalom központi lapja a német nyelvű Arbeiter-Zeitung (Munkásújság) című német nyelvű újság volt.

Fegyverrel a kézben

A militáns szellemű anarchisták „forradalmi erőt” szerveztek, és robbanóanyagokkal is felszerelt fegyveres csoportokkal rendelkeztek. Célként a kapitalizmus lerombolását és a szocialista gazdaság létrehozását tűzték ki.

A röplap első verziója fegyveres felkelésre, bosszúra buzdít

Az 1886-os május 1-jei sztrájkokat Chicagóban május 3-án és 4-én több tízezres megmozdulások követték. A tüntetők tömegesen, munkahelyről munkahelyre vándorolva buzdították sztrájkra a munkavállalókat. Több üzemben engedtek a nyomásnak, és bevezették, hogy ugyanazért a fizetésért csak napi nyolc órát kelljen dolgozni.

Összecsapásokra is sor került: a McCormick aratóüzemben május 3-án a rendőrök tüzet nyitottak a sztrájkolókra, legalább két munkás meghalt. Ekkor az anarchisták tiltakozó gyűlést hívtak össze a chicagói Haymarketben.

A kinyomtatott, német és angol nyelvű szórólapok első verziójában fegyverrel a kézben történő gyülekezésre hívták a férfiakat,

a később sokszorosított verzióban ezt a mondatot már kihúzták.

Ebből a verzióból már kihagyták a fegyverkezésre felszólító mondatot. Mindkét példányt terjesztették.

A május 4-i, chicagói, békésnek induló tüntetést a rendőrség feloszlatta. Ekkor valaki

bombát dobott a rendőrök közé.

Egy rendőr azonnal meghalt. Fejetlenség tört ki, és máig tisztázatlan körülmények között tűzpárbaj alakult ki a rendőrök és a tüntetők között. Hatvan rendőr és ismeretlen számú civil sebesült meg; nyolc rendőr és négy tüntető veszítette életét.

Bombák a bomba emlékére

A történtek nagy riadalmat okoztak. Minden üzemben visszaállították a napi tízórás munkát és megkezdődött a felelősök felkutatása. Itt

ismét „az idegenek” lettek a bűnbakok, mint korábban, Londonban.

A munkásszervezetek mellett a bevándorlók, különösen a németek és a csehek kerültek gyanúba. A rendőrök több száz embert tartóztattak le, de nem tudták megállapítani, hogy ki hajította el a bombát – ez a kérdés azóta sem tisztázódott. Mindenesetre halálra ítéltek hét embert, akik közül négyet felakasztottak 1887. november 11-én a Cook megyei börtönben, egy elítélt pedig öngyilkos lett.

A rendőr áldozatok emlékműve

A waldheimi temetőben 1893-ban emlékművet állítottak a „Haymarket vértanúinak” emlékére, 1889-ben pedig a Haymarketben szobrot állítottak a meggyilkolt rendőrök emlékére is. 1968-ban a rendőrök emlékművét szélsőbaloldali diákcsoportok rongálták meg, majd

a Weatherman nevű szélsőbaloldali, militáns szervezet két ízben is felrobbantotta:

A „Haymarket mártírjainak” emlékműve

először 1969-ben az eredeti, majd 1970-ben a restaurált rendőrszobrot repítették a levegőbe, tetemes károkat okozva. Az emlékművet később a chicagói rendőrakadémiára helyezték át.

Gellért püspök a hengerben

A szocialista és kommunista pártok, illetve a szakszervezeti mozgalmak május 1-jét a chicagói esetet követően hagyományosan „a munkások nemzetközi ünnepeként” kezelték. A polgári demokratikus berendezkedésű, demokratikus választásokra készülő Oroszországban a hatalmat 1917 őszén törvénytelenül megragadó bolsevikok által létrehozott szovjet államban már 1918-tól sajátos díszletek között ünnepelték május 1-jét.

A Baross-szobor fölé emelt piramis. Baky Albert akvarellje. Budapest, 1919. május 1. (Forrás: Wikipédi)

A május 1-jei felvonulás a kommunista rezsimek sérthetetlen tabuja volt: amikor 1986. április 26-án megtörtént a világ eddigi legsúlyosabb nukleáris katasztrófája az ukrajnai Csernobilban, a központi pártlap, a Pravda pedig csak a május 1-jei ünnepségek után számolt be a robbanásról, hogy ne zavarják meg az óvintézkedésekkel a sugárfertőzött régióban is megszervezett tömeges felvonulásokat.

A Szovjetunióban elsajátított minták alapján szervezte meg Szamuely Tibor Budapest május 1-jei „átalakítását” 1919-ben, a Tanácsköztársaság 133 napos rémuralma idején. Az európai országok nagyvárosainak városképétől teljesen elütő, monumentális, a szélsőbaloldali ideológiát voluntarista eszközökkel hirdető „szobrok” és „emlékművek” célja Budapest nemzeti jellegének eltüntetése és a marxista-leninista eszmék hirdetése volt.

Szinte az egész várost vörös drapériákba burkolták, a Hősök terén pedig letakarták a teljes millenniumi emlékművet.

Még Gábriel arkangyalt is eltüntették, monumentális oszlopa előtt egy gipsz szoborcsoportot állítottak fel, amelynek Marx volt a főalakja;

a Gellért-hegyen oszlop alakú hengerrel vették körül Szent Gellért püspök szobrát. A Vérmezőn egy kezdetleges, gipszből készült Lenin-szobrot állítottak fel.

A ballisztikus atomrakéta ünnepe

A fennállása alatt folyamatosan terjeszkedni igyekvő Szovjetunió militarizmusát és a diktatúra szellemét egyaránt kifejezték a moszkvai május elsejék: a sztálini korszaktól kezdve előszeretettel vonultattak fel ágyúkat is május elsején Moszkvában. A szovjet fővárosban 1960-as években május elsején például több alkalommal is előfordult, hogy interkontinentális ballisztikus atomrakétákat vontattak el a Vörös téren, a kivezényelt „ünneplők” előtt.

A Szovjetunió által megszállt országokban az 1940-es évek végétől kezdve, a szovjet modellt szolgaian másolva a moszkvaihoz hasonló parádékat rendeztek május 1-jén, így Budapesten is tankok vonultak fel már 1949 májusának első napján,

a harckocsikat felemelt és ökölbe szorított jobb kezével (!) köszöntő Rákosi Mátyás

előtt.

A másik integető

Bár a katonai parádékat Magyarországon később az „alkotmány napjává” átkeresztelt (és valós tartalmától, a magyar állam megalapításának és Szent István napjának ünnepétől teljes egészében megfosztott) augusztus 20-i ünnepen tartották meg, a május elsejék koreográfiája egészen a magyarországi egypártrendszerű diktatúra összeomlásáig megmaradt.

Május elsején a gyakran munkahelyi nyomással utcára kirendelt tömegek Budapesten például elhaladtak a Városligetben berendezett tribün előtt, ahonnan a diktatúra első emberei,

soraikban a több száz, jórészt kétkezi munkából élő ember kivégzéséért felelős Kádár Jánossal, integettek a „mosolyogva elvonuló és visszaintegető” tömegnek.

A korabeli televízió, a hatalmat kiszolgálva, még egy „Felvonulók kérték” című műsorral is igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a paramilitarista szervezet, a Munkásőrség sorfalai között felvonuló emberek saját elhatározásukból vennének részt a rendezvényen. Ez a fennálása alatt soha, semmilyen célra fel nem használt, a magyar munkavállalók zsebéből mégis

vehemens összegekből fenntartott félkatonai szervezet 1957. május 1-jén, az akkor már folyamatban levő, és egészen 1961 augusztusáig tartó, tömeges kivégzések árnyékában, hatalmas erővel jelent meg az utcákon.

Gépfegyvereket kézben tartó, Budapest szívében menetelő egyenruhásai a forradalomnak a Magyarországot lerohanó szovjet hadsereg által történt vérbe fojtása után fél évvel demonstráltak az utcára terelt „ünneplők” előtt, azt követően, hogy a hazánkból – azóta is pótolhatatlan vérveszteségként – már elmenekült 200 ezer ember a kommunista diktatúra elől.

„Sic transit…”

Hogy hányan vettek részt önként a hatalomnak ezeken a tízezrek kényszerű részvételével megtartott demonstrációin, azt jól érzékeltette a május elsejei ünnepségek sorsa a kommunizmus bukása utáni évtizedekben.

A „majálisnak” keresztelt baloldali pártmegmozdulások ugyan még kitartottak egy ideig, ám

a látványos tömegrendezvények, mint egy luftballon, amiből kiengedik a levegőt, úgy estek széjjel:

Rákosi és Kádár rezsimének egyik utódpártja, az MSZP tavaly egyáltalán nem szervezett rendezvényt ezen a napon. Igaz, a párt nevéből már 1989-ben száműzte a „munkás” szót. A régi állampárt másik örököse, a Demokratikus Koalíció sem tartott „központi rendezvényt” tavaly május elsején.

Míg a pártállam hosszú évtizedei alatt szigorúan tilos volt munkás Szent József nevének akár megemlítése is május első napján, napjainkban újra lehet hallani arról, hogy eredetileg ezen a napon az ő csendes munkája előtt tisztelegtek az emberek már a 16. században is.

Kiemelt kép: A Cheapside-i lázadás kezdete (1897). 1517-ben a Londonban élő külföldiek ellen tiltakozásra került sor, amely Evil May Day néven vált ismertté. Forrás: Walter Thornbury: Old and New London, I. kötet [Cassell and Company, Limited, London, Paris & Melbourne, 1897] Az alkotó ismeretlen. (Fotó: The Print Collector/Getty Images)