Kevés embert büntet a sors azzal, hogy saját történetet ad neki. Aki megkapja ezt a koloncot, maga után kötve hordozza egész életében. Legtöbbünk életfolyama nem ilyen, mert feloldódik a családi emlékezetben és a nemzet, a kor tömegeinek polifóniájában. Pontosan úgy történik meg velünk ez az átalakulás, ahogyan a főtéma oldódik fel a reneszánsz zeneszerzők rejtélyes, a teljes egész megszólaltatására törekvő univerzalista kánonszerkezeteiben. Tudjuk, hogy egyetlen dallamképlet változatai sodródnak a morajló felszínen, de a hullámverés, a vihar zaja egymásba mossa az önálló szólamok egyediségét. A hozzánk hasonló átlagemberek történetei csak így, a közös, nagy történeteken keresztül mesélhetők el igazán, így alakulnak egy tudattalan, önkéntelen közmegegyezésen alapuló absztrakcióvá a kollektív emlékezetben. A mi sorsszálaink egymás között elbeszélve már első hallásra ismerősnek tűnnek, nem kell hozzá empátia, részvét, hogy átéljük, mert valójában közös, egyediségében is sokszoros. István története azonban más, mert önmagában áll: különválnak kontúrjai és ismétlőjeltől, ismétlőjelig saját egyszólamúságát és magányát ismétli meg.

Berger István és testvére, Zoltán az ötvenes évek elején (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

A vészkorszak – „A mi családunkban pedig nem volt több férfi. Elfogytak”

István története a zsidótörvényekkel kezdődik. Az első valódi emléke innen indul, ebből fejlődött ki. Hétéves lehetett, amikor az elemiből hazatérve a Kender utcai lakásukba (ma Auróra utca – a szerk.) azt látta, hogy a nagyanyja az ágyterítőből csillagokat vág ki.

„Mondom: nagymama mit tetszik csinálni? – Pistám, ne törődj vele, majd rávarrunk a ruhádra egy ilyet, meg mindenkinek. – De mi ez, mama? – Ezt most nem tudom neked elmagyarázni Pista, de kötelező. Nem jelent ez semmit.”

A csillagot az utcán nem lehetett és nem is volt szabad eltakarni, jól látható helyre kellett felvarrni. Ezért olykor-olykor előfordult, hogy köptek egyet utána az utcán, és ráförmedtek, leparancsolták a járdáról. A nyolcadik kerületben – István emlékei szerint – nem érte sok atrocitás, mert szinte minden második szembejövőn ott volt a Judenstern. „Valójában csak ekkor tűnt fel, hogy mennyi hozzánk hasonló él a városban.” István számára ezek az évek formálták, alakították ki a zsidóságával való viszonyát. A zsidó kifejezést (jelenjen meg ez akár egy általános főnévként vagy kultúra- és identitáshordozó morfémaként) egyértelműen a hátránnyal és a veszéllyel párosítja. Azzal, hogy ezért a tabuért – azaz: magáért a zsidó létért – valamiféle büntetés jár. Mint oly sokan a generációjából – mindent, amit a zsidóságról tud – azt a korabeli antiszemitáktól tanulta meg. Ez a galutok (a vallását elhagyó, asszimilálódó európai zsidók – a szerk.) öntudatának szűk keresztmetszete, egzisztenciális csapdája.

István nagyapjával 1943-ban (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

István soha nem volt igazán vallásos, de gyerekként a Nagyfuvaros utcai jesivába járt tanulni. A zsinagóga kórusában is énekelt. Salgó László főrabbi prédikációira is emlékszik, arra is, hogy rajongtak érte a budapesti zsidók. István barmicvóját ez a nagy hatású ember celebrálta, írt az imakönyvébe is. Az ünnepeket és a böjtöket otthon még megtartották (a nagymama és az apai nagyapa számított igazán vallásosnak, péntekenként gyertyát gyújtottak és együtt imádkoztak), a judaizmust azonban inkább hagyományként, kötelességként kezelték, akár a legtöbb keresztény család.

„A mi vallásunkban alapvető feltétel, hogy az apa legyen a háznál, minden azzal kezdődik. Miután apám eltűnt, meggyilkolták, és magunkra maradtunk, azzal eltűnt az életünkből a zsidó hit és hagyomány. Az apával indul minden, az áldás, a vacsora megkezdése, a köszöntések, ezt mind az apának kell elmondania. Ahol ez nincs, ott… A lényeg: férfi legyen. A mi családunkban pedig nem volt több férfi. Elfogytak.”

István manapság (ahogyan korábban is, ez egyfajta szokásává vált) a bazilikába jár és a terézvárosi katolikus templomba. Főként az ünnepek alatt, azért, hogy átérezze a ott jelen lévő hívek áhítatát. „Voltaképpen ez lenne Isten jelenléte.” Mások hitén keresztül éli meg a sajátját. „Nézze: valamelyik nap megint voltam templomban, ott vagyok úgy tíz percet magamban, aztán megyek. Elmormogok magamban valamit, de ennyi. Jó ez, elég nekem így.”

István szülei, az esküvőjük napján (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

Az apja – 1944 elején – megkapta a behívót. Először Szentendrére vitték, majd a keleti frontra került, munkaszolgálatra. Az egyébként is akadozva érkező levelek ezután teljesen elmaradoztak. Nem hallottak róla többet egészen a negyvenes évek végéig. Az anya egyedül vitte tovább az üzletet, ami ekkor még úgy ahogyan, de „ment, futott”, a napi megélhetéssel nem volt gondjuk. Ebben az időben az a pletyka terjedt a környékbeli zsidók között, hogy a nem izraelita vallású, de zsidó származásúak nincsenek veszélyben. A nagymama Salétrom utcai házával szemben a mai napig áll egy református templom, ahol végül megkeresztelkedtek, mert akkor és ott kézenfekvőnek, a leggyorsabb, a legkevésbé fájdalmas megoldásnak tűnt a megmenekülésre, hogy kálvinistákká válnak. Itt keresztelték meg őket (a Józsefvárosi Református Egyházközségben – a szerk.).

„Hallottam, ahogyan beszélgetnek a felnőttek, hogy: képzeld, most ez történt, elvitték ezt vagy azt munkaszolgálatra, lesz majd csillagos ház és gettó is. Ebből egy gyerek sem tud kimaradni, de sokáig nem mondtak nekem semmit. Ezek a hírek, mendemondák napi szinten változtak. Mindenki rettegett.”

Volt olyan rokon, aki vidékre ment, mert (István emlékei szerint) úgy gondolta: ott nagyobb biztonságban van. „Soha többet nem hallottunk róla.” Az anyja nem merte hátrahagyni az üzletet, és a rokonság is azt tanácsolta neki, hogy ne tegye. „Az is benne volt, hogy ha apám véletlenül hazajön, ne csak az üres házat találja.” Így marad a család maradéka, együtt: Budapesten. „Közvetlenül a csillagos házba való beköltözés előtt jött valaki és felajánlotta, hogy pakoljuk össze egy bőröndbe az összes értékes, Leica fényképezőgépet, mert majd ők elviszik Mindszentre és elássák. Legalább lesz miből újrakezdeni a háború után.” El is vitték, de a család soha többet nem látta ezt a komoly vagyont jelentő kollekciót.

A Berger család 1943–44 között (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

A Berger fiúk a negyvenes években. István levente-egyenruhát visel (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

A gettó – „A jászberényi srácok”

Néhány héttel később csendőrök dörömböltek az ajtón. Kilakoltatták és átköltöztették őket a Déri Miksa utca tizennyolc alatti csillagos házba (a lakásukba soha többet nem térhettek vissza, el is veszítették). Egy cellaszerű, rossz levegőjű cselédlakásba zsúfolódtak be négyen. István, aki ekkor kilencéves volt, és öccse Zoltán, aki három évvel fiatalabb nála, valamint az anyjuk és a nagyanyjuk. „Féltünk. Az ötödik emeleten laktunk, egy manzárdlakásban. Abban a pillanatban, ahogyan elkezdték verni a vaskolompot, ki kellett szaladnunk a folyosóra, a gangra létszámellenőrzésre. Ismeri azt a kifejezést, hogy »csengőfrász«? Na, ez volt a »kongatófrász«.” Az egyik ilyen alkalommal a szokásosnál nagyobb létszámú csendőr és nyilas jelent meg a házban és a ház körül. Mindenkit leparancsoltak az udvarra. „Nem tudtam arról, mert jó okkal elhallgatták előlünk, a gyerekek elől, hogy a padláson van egy remek búvóhely. Ezt – egyébként – a Csizmadia nevű házmester és családja mutatta meg anyáméknak. Nem tudhattam róla, nehogy kifecsegjem. Én meg mint az őrült a kongatás alatt rohantam le a földszintre. Anyámék fent maradtak, én meg lent egyedül, idegenek között.” Miután minden és mindenki elcsendesedett egy csendőr lépett előre és utasított: nőkre, férfiakra szálazták szét a kavargó embermasszát. „Sírt körülöttem mindenki. Valahogyan azért feltaláltam magam, mert hamar odaszaladtam két idősebb asszonyhoz, akik egy gyereklánnyal álltak ott, azzal, hogy mondják: hozzájuk tartozom.” A módszeres házkutatás során megtalálták a lakásokban és más zugokban rejtőzőket is. Köztük István anyját.

István öccse és az anyjuk 1943–44 között (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

„Kivezényelték őket és velük anyámat is az utcára, mi pedig ott maradtunk. Átöleltem a csendőr lábait és könyörögtem, hogy ne vigyék el anyát. Ez nem érdekelte őket. Elvitték. Egyenesen az óbudai téglagyárba. Ez egy gyűjtőhely volt. Innen pedig valamikor néhány nappal vagy héttel később gyalog hajtották tovább a lichtenwörthi koncentrációs táborba.” (Ez a mauthauseni láger al-/kiegészítő tábora volt, főként magyar, budapesti és negyven év alatti nőket deportáltak ide – a szerk.) Miután mindenkit elvittek, az idősebb nők és gyerekek ott maradtak magukban.

„Az öcsémet nem találtuk sehol. A két néni ekkor azt mondta: nem tudjuk, hol van a testvéred, nem tudjuk, hol van anyád, de mi nem maradhatunk itt, mert ide megint el fognak jönni a nyilasok. Menjünk át a Víg utcába, ott van nekünk egy nagyon jó barátunk, az majd befogad minket. Mentünk oda, megyünk fel az emeletre, egyszer csak valaki elkiáltja magát: »zárják be a kaput, mert zsidók jöttek a Horvátékhoz!«” Néhány perc múlva megjelent néhány nyilas és mindenkit betereltek a közeli kapitányságra. Nagyjából húsz embert gyűjtöttek össze innen-onnan. „Az egész éjszakán keresztül ültettek minket. Reggel jött egy rendőr, azt mondta: »jól van, menjenek haza, de ne aggódjanak, önökkel megyek«.” Még a krómozott övcsatjára felírt számát is lejegyeztem, amikor hazaértem. Már a Déri utcában vonultunk, amikor megszólalt: »ne féljenek emberek, minden helyre fog jönni«.” Végig velünk maradt, nehogy lecsapjanak ránk a nyilasok.”

István élesen emlékszik egy papra, akit személyesen ismert (az utcán, egy a nyilasok által vezetett csoportban látta menetelni), mivel a férfi a Bezerédi utcai iskolában tanított. „Ezt az embert reverendában vitték el. Az arca miatt, mert az olyan »zsidós«. Az volt a bűne, hogy nagy volt az orra.” Amikor István visszajutott a Déri utcai csillagos házba, azonnal az emeletre rohant, benyitott a manzárdlakásba, de nem talált ott senkit. Üres volt. Ekkorra a két idős nő és a velük lévő kislány is eltűnt. A kisfiú a lakásban várt, csendben, szemben a bejárati ajtóval. Éjszaka aztán bekopogott a szomszédhoz. Beengedték, enni adtak neki. Itt és ekkor derült ki, hogy az előző nap egy ismeretlen már többször kereste. Ez a férfi a családtagnak számító nevelőnő, Vadász Éva udvarlója volt. A nő, István öccse és nagymamája a razzia alatt a padláson bújt el, azon a rejtekhelyen, amelyről a gyerekeknek nem szóltak.

1944. október 16. A nyilasok zsidókat terelnek Budapesten (Forrás: MTI)

A gettóban uralkodó állapotokról személyes, géppel írt beszámolót írt az utókornak, Pro memoria címmel, István apjának túlélő testvére, Ilus 1945-ben (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

Éva (a nevelőnő, aki egy vidéki, keresztény lány igazolványával tisztázta a származását, szabadon mozoghatott a városban) hamis papírokkal átmentette, elszöktette a család maradékát (Istvánt, Zoltánt és a nagymamát) Budára egy gyermektelen és idős házaspárhoz, a Gundáékhoz (Éva túlélte a háborút és Istvánnal a nő élete végéig megtartották a szoros, szinte családinak mondható kapcsolatot). Ők az elhurcolt apa fotószaküzlete tőszomszédságában üzemeltettek egy cukrászdát (ipartörténeti emlékek szerint az üzlet, a műhely 1939-ben nyílt). A környékbeli kereskedők között jó kapcsolat, valamiféle sorsközösség volt. Mindenki ismert mindenkit. Részei voltak egymás életének. Éva, amikor elment Gundáékhoz és a segítségüket kérte, csak abban reménykedett, hogy legalább az egyik gyermeket befogadják. Az öreg és mélyen hívő (Gunda) Feri bácsi azonban ráförmedt a riadt és tanácstalan fiatalasszonyra: „egy testvérpárt nem lehet, bűn szétválasztani, hozza ide mind a kettőt”. Még aznap az Éváéktól (a nő akkori udvarlójának a műhelyéből) a Böszörményi utca háromba költöztek át, Gundáék nagypolgári lakásába (ez a ház ma az éles politikai-közéleti viták tárgyát jelentő turulszobor mellett áll – a szerk.). A házaspár szóról szóra betanította a mesét a gyerekeknek:

„Ide figyelj, Pista: bárki kérdezi, ti kibombázott jászberényi menekültek vagytok. De van még egy nagyon fontos dolog: ha az öcsédnek pisilnie kell, amikor a többi gyerekkel játszik, akkor vigyázz, te legyél ott, te pisiltesd meg, senki ne lássa, hogy körül van metélve. Onnantól kezdve az öcsikém minden lépését figyeltem, mindig ott voltam mögötte, mert rettegtem tőle, hogy elviszik őt is. Ez pedig lehetetlenség volt, mert én felelek érte. Mit mondok majd anyámnak, ha hazajön, és az öcsém nincs itt?”

Vadász Éva, a gyerekek nevelőnője egy 1946-os portréfotón (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

A nagymamát, a feleség, „Bébi néni” esztergomi főapáca testvérén (Felícia nővéren) keresztül egy helyi szinten befolyásos és gazdag keresztény családnál bújtatták el (mint házvezetőnő). Ide még a nyilasok se mertek kivonulni razziázni. A gyerekek (azonban) még itt, Gundáéknál sem voltak egyszerű helyzetben, mivel az idős házaspár cukrászdájába bedolgozott egy Eszti nevű fiatal lány, akinek az udvarlója nyilas pártszolgálatos volt. Ez az alak pedig a nőt kísérve rendszeresen megfordult az üzletben. Eszti évek óta ismerte a két gyereket. A nő antiszemita volt, aki nyilvánosan soha nem adott hangot nézeteinek, de pontosan tudni lehetett, hogy kikkel szimpatizál. Ezért ő volt a legnagyobb veszélyforrás Gundáék számára. Eszternek soha, semmilyen körülmények között nem szabadott megtudnia, hogy az idős házaspár a szomszéd zsidó boltos gyerekeit rejtegeti a budai lakásban. Tartani kellett a látszatot. Éppen ezért, ha valaki a budai lakás ajtaján kopogott vagy vendégek érkeztek, akkor a gyerekeket azonnal a harmadik, hátsó szobába parancsolták az ágy alá. Ott várták ketten, hangtalanul azt, hogy végül Bébi néni kinyissa az ajtót és jelezzen: előjöhetnek.

„Sok időt töltöttünk a lakásban, egyedül. A sűrű csendre emlékszem, az állandó feszültségre és a szomszéd lakásokból beszűrődő zajokra, neszekre. Gundáéknak sok szép könyvük volt. Azokat lapozgattuk az öccsémmel.”

A Gunda házaspár a hatvanas években (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

Az ostrom – „Budapest egy idegen bolygó”

Az ostrom alatti napok, hetek összefolytak István számára. Ezen a ponton egészen álomszerű, töredékes emlékképeket sorol fel: egy lezuhanó repülő, amelynek roncsa egy ház falából „áll ki” (az Attila út egyik bérházába valóban, dokumentáltan becsapódott egy német felségjelzésű vitorlázógép), fagyott halottak tömegét és lovak szétlőtt, összezúzott, lehúsolt tetemeit. A pincében, ezen az alkalmi óvóhelyen háromszáz ember zsúfolódott össze. Éjjel-nappal hallották a tüzérségi tüzet, a becsapódó gránátokat (egyszer a házuk udvara is találatot kapott) és a közelharc zaját. Sokakkal ellentétben nem éheztek, mert a spájzban mindig volt még egy befőtt. „Annyi ember zsúfolódott össze, hogy mindenkinek bele kellett adni a közösbe, együtt főztek a felnőttek, volt meleg étel.” Váratlanul az egyik családnál megjelent átutazóban egy jászberényi származású férfi, aki hallott róla, hogy vannak a házban mások is szülővárosából. A szomszédok megmutatták neki a pincében, az óvóhelyen játszó testvérpárt, ő pedig nyíltan rákérdezett a gyerekeknél, hogy pontosan melyik utcában laktak, és kik voltak a szomszédjaik. István nagyon megijedt, azonnal karon ragadta az öccsét és elfutott vele a pince másik sarkába, elbújtak. Pista futás közben, fél füllel még hallotta a felnőtteket beszélni: „milyen ijedős gyerekek ezek”. Bébi néni (aki maga jászberényi születésű volt) végül tisztázta az ügyet, a „félreértést”. Az afférnak nem lett következménye, senki nem fogott gyanút. Ha mégis, akkor a pincében összeverődött, közös bajban lévő emberekben volt annyi tapintat, hogy többé soha senki nem kérdezte, faggatta a két gyereket a múltról.

„Az egyik nap – nem tudom, mikor, melyik napon – feltűnt, hogy a nők korommal kenik össze az arcukat, kendőket vesznek fel. Tudja: öregítik magukat. Izgatott volt mindenki. Akkor még nem értettem az okát. Pár órára rá megjelent három orosz katona és egy tányérsapkás a pincében. Néztek ránk, mi is néztük őket, csend volt. Egyáltalán nem volt ujjongás, inkább félelem. Körbejártak, szétnéztek, aztán eltűntek, mentek tovább Berlin felé. Mondhatni: mi éppen csak útban voltunk. Számunkra ez, ennyi volt a felszabadulás. Aztán felmentünk az óvóhelyről Gundáék lakásába. Láttuk, hogy a szovjet katonák az egészet feldúlták, szétverték. De az egész város ismeretlennek tűnt, képtelen voltam tájékozódni a romok között. Budapest egy idegen bolygó lett számomra.”

Budapesti utcarészlet az 1944. szeptember 5-i bombatámadás után. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen (Forrás: MTI)

Az elhúzódó budai ostrom miatt a fiúk csak márciusban kerültek haza, a nagymama lakásába, a Salétrom utcába. Géza, a nevelőnő férje jelentette be a hírt, hogy István és Zoltán anyja hazaért. „Amikor megláttam, remegni kezdtem. Egy kordén tolták haza a Népszínház utcából. Addig bírt a saját lábán eljönni egyenesen Lichtenwörthből. Én egyszerűen nem ismertem fel. Nem hittem el, hogy ő az anyám. Felismerhetetlenné vált. Összeaszalódott. Elfogyott.” A nő tetves volt, flekktífusztól szenvedett, és beszélni is alig tudott. A nagymama tudta, hogy nem szabad hirtelen megetetni, mert abba belehal. „Rengetegen pusztultak el attól, hogy hazavergődtek, és ettek és ettek, mert olthatatlanul éhesek voltak.” Hónapokig tartott míg az anya annyira megerősödött, hogy egyáltalán a napi szükségek szintjén ellássa magát.

„Később, miután felépült, már képes volt összefüggően beszélni, elmesélte a láger felszabadítását, és azt is, hogy sok zsidó nőt megerőszakoltak a szovjet katonák. Sokan ebbe haltak bele. Nem csak a tífuszba és a hasmenésbe, az éhezésbe, a nácikba, hanem az oroszokba. De hiába lett jobban, ő már egy életre beteg maradt. Ez a betegség pedig a félelem volt.”

Az anya állandósult, akkut paranoiától szenvedett. Rettegett a rendőröktől, mindenhol nyomozókat és detektíveket látott. Betegesen féltette a fiait, a kétségbeesésével szinte „zsarolta” a két gyereket. A nyolcvanas évekre a nő állapota visszafordíthatatlanná vált.

„A halála előtt lehetett úgy négy-öt évvel. Ekkoriban magamhoz vettem, mivel az állapota egyre súlyosbodott. Egyik este megágyaztam neki, kikészítettem a vacsorát. Elmentem muzsikálni. Jövök haza, ül a sötét szobában az ágyban, az ablak felé fordulva. Mondom: – Mi van anyu? Azt mondja: – Pista! Ne gyere be a szobába, mert hidd el nekem, hogy távcsővel figyelnek engem a szemközti lapos tetőről. Ekkor már láttam, hogy nagy a baj. Bevittem a Balassa utcai elmegyógyintézetbe, oda jártam vele vagy hat hónapon át. Teljesen áthatotta a rettegés. Idővel aztán úgy tűnt, hogy jobban van, hazaköltözött. De még így is mindennap mentem hozzá. Aztán egy nap nem tudtam bejutni a lakásba, a zárban volt a kulcs, el volt függönyözve az ablak. Dörömböltem, szólítottam, de hiába. Bejutottam valahogy. Ott volt meghalva. Egyik napról a másikra. Ez 1987-ben történt.”

Az újrakezdés – „Jó napot kívánok, a Berger nénit keresem”

Az anyja felépülése után fél évvel (negyvenhatban) már újranyitották a kifosztott üzletet a Népszínház utcában. A vurstliban újrainduló Liliputi színház kikiáltója (világhírű színitársulat volt, mélynövésű színészekkel és előadókkal), István apjának barátja, „Winkler bácsi” segített nekik az áruk beszerzésében. A férfi kijárt a Teleki térre és összevásárolt rengeteg kacatként kiszórt régi fényképezőgépet. Ezeket megjavíttatták az öreg Burger mesterrel, a helyrepofozott masinák pedig kikerültek a polcokra, a kirakatba. „Nézze: a háború után mindenki vackokat árult. Olyan volt mint most lomtalanításkor. A Teleki téren a bundaárus nepperek úgy vettek méretet az emberről, hogy lefektették a földre, körberajzolták, aztán másnapra megvolt a kabát. Feltalálták magukat. Később melaszsüteményeket és játékokat is árultunk. Ebből az üzletből jutotta ételre, de egyébként szegényen, szerényen, sőt: nélkülözve éltünk.”

A Berger fiúk az ötvenes években. A jobb oldalt: István. (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

Évekkel később, az egyik nap bejött egy idegen férfi az üzletünkbe. István szem- és fültanúja volt az esetnek, mert éppen a nagyanyjának segített a kirakat elrendezésében. „Jó napot kívánok, a Berger nénit keresem. A Laci fiával együtt voltam munkaszolgálatos. Tudnia kell, hogy mi történt vele: amikor szökni akart, akkor láttam, hogy agyonlövik. A fia pénzzel tartozott nekem, kölcsönkért, amikor idegenben voltunk. Meg kellene most ezt adni.” Mindezt István visszaemlékezése szerint úgy mesélte el „mintha egy focimeccsen ülne, érzéketlenül, üresen, mint akinek semmi köze az egészhez”. A háború utáni években sokan szinte „szakosodtak” arra, hogy az ilyen csonka, szétmorzsolt zsidó családokhoz beállítva pénzért cserébe hazug történeteket adtak elő az eltűnt apákról, rokonokról, vagy egyszerűen soha nem létező (de a fronton vagy a lágerben foganatosított) tartozásokat követeltek vissza.

„Több ilyen eset is előfordult. Nagyon felzaklatott minket. Csak jóval később a Vöröskereszt híradásaiban hallottuk, hogy B. Jenő »hősi halált« halt Szvedlovszknál.” Ez a megfogalmazás persze hivatali cinizmus volt. Mert abban csak a bürokrácia (egy bürokrata) találhat hősiességet, hogy tömegesen agyonlőnek egy egész század fegyvertelen, az ellenállásra képtelen munkaszolgálatost. „Idővel anyám kapott egy hadiözvegyi igazolást, és csak akkor zártuk le magunkban apám történetét véglegesen.” A családnak más veszteségei is voltak, „természetesen”. „Anyám családja nagynak és összetartónak számított, tizenhárman voltak testvérek. Ezek a Király utca és a Liszt Ferenc utca környékén laktak. A többségük egy házban, közel egymáshoz. Később a szomszédok mesélték el, hogy lehívták őket a nyilasok az utcára, és ott helyben a fal mellett agyonlövöldözték őket.” A „felszabadulás” utáni emlékei közül az egyik legemlékezetesebb egy a népbíróság előtt elítélt férfi rövid története.

„Volt egy hentes, anyámék üzlete mellett. Úgy hívták, hogy Jánosi. Gyönyörű felesége volt, ez még gyerekfejjel is feltűnt. Nagyon jóban voltam vele, mert már akkor volt neki egy BMW motorbiciklije, és néha hátra ülhettem, megkapaszkodtam, ő pedig vitt magával körbe-körbe. Na, ennek a hentesnek a felesége megmentett két vagy három családot. Elbújtatta őket a jégkamrákban. Azt nem tudom, hogy erről a Jánosi tudott-e. Ismertem is az egyiket: a Szilágyi nevű villanyszerelőt és a családját. Sokat kellett hozzájuk feljárnom ezért-azért. Teltek-múltak az évek, kezdett kialakulni az élet, és valaki, egy elhurcolt zsidó az utcán megismerte ezt a Jánosit. Kiderült róla, hogy keretlegény volt a fronton. Népbíróság elé került, és felakasztották. Hiába mentek a megmentett zsidók a feleség kérésére, hogy közbenjárjanak érte. Állítólag sok munkaszolgálatost kínzott halálra személyesen. Az anyai nagybátyám, az Imre, aki Borban volt munkaszolgálatos, amikor visszajött, tanúként jelent meg több ilyen gazember tárgyalásán. Talán a Jánosién is. Az egyik ilyen emberrel még össze is verekedett a tárgyalóban. Imre bácsit többször kikötötték éjszaka, a fagyban. Benne volt bosszú. Bennem soha.”

István szüleinek esküvője a harmincas évek végén, családi tabló nőkkel. A tizenkettes szám az édesanyára mutat, a huszonötös pedig a nagymamára (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

István szüleinek esküvője a harmincas évek végén, családi tabló férfiakkal. Az ötös szám az apára mutat (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

Három csasztuska – „Magát megvédi a párt”

A nyolc általános elvégzése után, 1949-ben Istvánt felvették az Egyesült Izzó ipari iskolájába. „Az iskolában nagy fegyelem, szigor volt. Minden áldott reggel, amikor bementünk, az udvaron volt a gyülekező. A pulpitus mögött ott állt Bot Béla nevű igazgató úr: – Jó reggelt, elvtársak! Mi meg válaszoltunk: – Jó reggelt, igazgató elvtárs! Majd elénekeltük együtt az Internacionálét. Az irodája tele volt kitüntetésekkel: a legjobb igazgató, a legjobb elvtárs, a legjobb kommunista. A világon minden plecsni ott volt a falán. Mindeközben azt sugdosták róla, hogy az újpesti leventék parancsnoka volt. Talán így is volt. Egy idő után kirúgták, és új, kevésbé szorongató ember érkezett a helyére.” (A nyilas hatalomátvétel után Szálasi százezer magyar fiatalt ígért Hitlernek, így főként a német megszállás alatt álló Dunántúlról és a Felvidékről hurcolták el tízezerszám a tizennégy-tizenöt éves fiúkat, a háború utolsó hónapjaiban tizenötezer magyar gyermek halt meg, veszett el így – a szerk.) Istvánból hamarosan raktáros lett, mivel kitűnt szorgalmával és tehetségével a többi fiatal közül. Ez a munkakör kivételes megtiszteltetésnek számított a szocializmus üzemi galaxisában. Két év múlva levizsgázott, és hivatalosan is elektrotechnikai műszerész lett. A hároméves ipari iskola elvégzése után áthelyezték a gyár kutatólaboratóriumába.

„Volt ott egy izomember. Kollárnak nevezték. Nyolc évvel volt idősebb nálam. Ez minden hétfőn, amikor mentem be dolgozni, odaszólt nekem az üzemben, hogy: „Na, mi van zsidó! Tegnap mit zabáltatok, babot?” Ezt több alkalommal is hallották a munkatársak. Igyekeztem nem válaszolni neki. Féltem tőle. Az egyik ilyen eset után néhány nappal szól a főnököm, hogy vár az intézetvezető elvtárs az irodájában, menjek fel. Amint belépek az ajtón, látom, hogy ott ül a párttitkár, a műhelyvezető és az SZB-titkár. Izzadt a tenyerem, mert azt hittem valami bajt csináltam. Ültünk egymással szemben, némán a cigarettafüstben, egyszerre megszólal a Bence nevű párttitkár: »Maga afféle megalkuvó ember, Berger elvtárs? – Miről beszél? – kérdeztem vissza. – Magát hetek óta lezsidózzák, és nem szólt nekünk? – Nem a maguk gondja az – válaszoltam. – Értse meg, Berger elvtás, hogy magát itt megvédik, magát megvédi a párt.« Jól lehordtak a sárga földig.”

A beszélgetés után Kollárt eltávolították az Egyesült Izzóból. Keveset tudni arról, hogy mi történt vele a későbbiekben. De István úgy értesült, hogy részt vett a forradalomban, és később letartóztatták, elítélték. „Ma már úgy gondolom, hogy nem miattam történt ez az egész, hanem valakinek az útjában lehetett.”

István egyenruhában, tangóharmonikával a kezében (Forrás: Berger családi archívum/hirado.hu)

István egészen fiatalon kezdett zenélni, a klarinét volt a fő hangszere (de játszott tangóharmonikán, gitáron is). Munka mellett, hobbiból gyakorolta a későbbi hivatását (a világhírű magyar jazzbőgős, Pege Aladár az ő amatőr zenekarában kezdte). „Tudták ezt rólam bent az üzemben. Mindent is tudtak rólam. Persze ezt nem is tartottam titokban. Ezért, amikor beindult ez a marhaság, ez a sztahanovista mozgalom, akkor hívtak, hogy emeljem a kultúrbrigádok színvonalát. Lehívtak a gyárrészlegbe, ott állt egy hullafáradt, elgyötört nő, aki százhuszonkilenc vagy kétszáznyolcvan százalékot teljesített. A feje fölé tartottak egy táblát, Vodicska elvtárs pedig felköszöntötte. Ennyi. Szomorú volt az egész. Miközben azt a két-három munkásmozgalmi nótát játszottuk, végig figyeltem a nő arcát: sok örömet nem láttam rajta. Halálra dolgozta magát a szerencsétlen. De a többi hasonló »felköszöntött« élmunkásén sem. Aztán az utolsó dal után vége lett, összepakoltuk a táblát, a hangszereket, és mentünk vissza dolgozni, mintha mi sem történt volna. Az az asszony meg ott maradt, állt ott, várt még valamit. De ennyi, ez jutott neki. Három csasztuska.” Istvánból (ez szorosan hozzátartozik a történethez) az ötvenes évek után profi és a szakmában nagyon jól ismert, keresett zenész, zenekarvezető lett.

Intermezzo:

Az egyéni, de még a kollektív emlékezet sem lehet objektív (csak Isten képes kizárni a szubjektumot, csak az ő múltba tekintő pillantása lehet univerzális és feltételek nélkül igaz). De az emberé: hajlékony, bizonytalan, mert végül így vagy úgy, de mindenki maga alá gyűri a valóságot és a saját történetévé formálja. Felmentéseket keres, a saját értelmét és a saját igazságát keresi abban, amit átélt. Csak kevesen élnek, élhetnek úgy, akként, hogy ezt a bűnös mechanizmust megtagadják, és a valóságot ne magukra húzzák, akár egy katonazubbonyt, hanem szembeállítva magukat a valósággal úgy lássák önmagukat, ahogyan vannak: bűnösen és mezítelenül. Meggyőződésem, hogy ezen felülkerekednie Istvánnak sem sikerült. Ő is megigazulást keres (ha nem kaphat mástól: megkapja majd önmagától). Ez – természetesen – még nem jelenti azt, hogy mindaz, amit elmond nem igaz, még akkor sem, ha nem tényszerű. A mi igazságunkat ráerőltetni István történetére: hiba lenne. Ez a művelet azt igazolná, hogy nem értjük, nem akarjuk megérteni a valóságot, amelyben ő élt, élni kényszerült. Ennek a tapasztalatnak a fénytörésében olvassák mindazt, amit most rajtam keresztül elbeszél.

A sorozás, az ÁVO – „Három könnyű évük lesz”

1955 nyarán aztán megjött a sorkatonai behívó. Ekkora már a családi üzletet államosították. István édesanyja az Ofotértnál dolgozott mint alkalmazott. A pártból az egész család kimaradt, nem volt közülük egyetlen tag sem. „Pedig mindig tartottam attól, hogy ki fog végül megkörnyékezni, hogy »az a helyzet Berger elvtárs, hogy így vagy úgy, de lépnie kell, befelé«.” Ugyanakkor soha, egyszer sem szólították fel, hogy váltsa ki a tagságit. Így ki is maradt belőle (nem az ellenállása vagy a „bátorsága” okán). A kommunizmus, a rákosizmus elmélete egyébként is szinte ismeretlen volt számukra, mert nem ideológiaként jelentkezett, hanem gyakorlatként, körülményként, amihez alkalmazkodni kellett. Az emberek többsége (István a kor terminológiája szerinti „félproli-proli” környezetében) egyébként sem politizált, nem is értették, nem is érthették azt, ami a fejük fölött történik, hanem a saját életüket próbálták a háború után újjáépíteni a romokból. Adottságként tekintettek a hatalomra. Nem volt, nem lehetett „fejlett demokratikus öntudatuk”.

„A behívóra számítottam, mert elértem azt a kort. A korombeliekkel ment persze a tanácskozás, hogy ki hová kerül majd. Mi csak annyit tudtunk, hogy vagy két évre vagy három évre visznek minket. A hadkiegészítőbe összehívták a leendő katonákat, volt kultúrműsor. Előadás közben mondták, hogy szerezzünk be katonaládát, ezt meg azt. Aztán újból hívtak, és akkor már menni kellett. Levezényeltek minket a Nyugati pályaudvarhoz. Ott viccelődtek velünk az egyenruhások, hogy »magának meddig lesz még haja, pajtás?« Felraktak minket a vonatra, közölték velünk, hogy Szeged felé tartunk Kiskundorozsmára. A tiszthelyettesek megsúgták, hogy a belső karhatalomhoz kerültünk. Azt sem tudtuk, hogy azt eszik vagy isszák.” Az egyik fiú a vonaton rákérdezett az őrmesternél: „nehéz két évünk lesz?” A válasz egyértelmű volt: „három könnyű évük lesz.” „Kétségbeestünk, de már nem volt visszaút.” Pár óra múlva már kopaszon álltak a fiatalok a laktanyaudvaron. „Két osztálytársam is velem volt (ők is zsidó származásúak voltak – a szerk.), de nem ismertük meg egymást haj nélkül a tömegben.” István számára fizikálisan megterhelő volt a kiképzés. Saját bevallása szerint egyáltalán nem volt katonának való, nem szerette, nem tudta azt csinálni, ami a kötelező (ezért sokszor kellett a gyalogmenet után bukfencezve teljesítenie a hátralévő több kilométeres távot). Nappali és éjjeli lövészet dáváj gitárral és dióverővel, közelharc bajonettel, harcászati gyakorlatok, gyalogmenet teljes menetfelszerelésben. De az egész banálisnak és értelmetlennek tűnt számukra, pontosan tudták, hogy ettől még nem lettek „igazi katonák”. A rohamgyakorlat abból állt, hogy üvöltve rohantak a pár száz méterre kihelyezett piros zászló felé, aztán eldobtak egy gyakorlógránátot a megjelölt területre, majd átugrották a futóárkot és „gyomrondöfték” a homokzsákot. „Aztán ötvenhatban kiderült, hogy semmit sem tudunk, értelmetlen időpazarlás volt az egész.”

A századában a társaság „színes” volt: gyári melósok, alföldi gazdaságok munkásai, pesti suhancok vegyesen, ömlesztve, „de nem volt közöttük egyetlen kommunista sem. Szedett-vetett, ágrólszakad brigád voltunk.” Jól jellemzi az „emberanyag” milyenségét, hogy az egyik, tanyáról származó fiú még életében nem használt angolvécét. „Éreztük a bűzt a barakkban, és a sorakozó alatt is. De nem tudtuk honnan jöhet. Pár napra rá, amikor már elviselhetetlen volt a szag, a századparancsnok utánajárt, és levetkőztette ezt az embert az alakulótéren, és akkor látta meg mindenki, hogy becsinált. Lemosták slaggal. Megalázó jelenet volt.” A srác annyira szorongott attól, hogy nem tudta hogyan kell használni a vécét, inkább a „nadrágjába végezte a dolgát”. „Nagyon egyszerű fiú volt, sajnáltam. Ötvenhatban, a forradalom alatt esett el, lelőtték az utcán, ott feküdt a macskakövön, kivérezve. Ő az egészből semmit sem értett. Még annyit sem mint mi.” István állítása szerint ezek a sorozott ÁVO-sok egyáltalán nem voltak „ideológiailag képzettek”. A fejtágítóktól sem lettek jobb rákosisták, mert ott csak a környező baráti és ellenséges országok neveit tanították meg nekik és azt, hogy a „Tito egy láncos kutya”. „De meséltek még nekünk a buta amerikaiakról, akik cukros löttyöket szlapálnak, és a kulákokról, akik harácsolnak.” De az oktatás során kiemelt téma volt még az is, hogy az ÁVO megítélését a nép körében helyre kell állítani, „el kell érniük, hogy szeressék magukat az emberek”.

Budapest, 1956. október 25. Fegyveres ÁVH-sok nők és férfiak kisebb csoportját kísérik a főváros egyik utcáján (Forrás: MTI/Mező Sándor)

Tizenvalahány zsidó volt a században. Mindenki ismerte a származásukat. „Nem volt titok, mert nem is lehetett volna az.” Egyszer egy kiképzőtiszt (a nevére István nem emlékezett már) berontott a barakkba és kiparancsolta a zsidókat esti menetgyakorlatra. „Most megmutatom maguknak zsidók, hogy milyen volt Auschwitz!” Késő estig hajtotta őket, a szakadó esőben. Valahogy így telt el ez a néhány hónap Dorozsmán. István számára sokáig megválaszolandó kérdés volt az, hogy miért, hogyan került pont ő az ávóba. De nem talált rá választ. Persze azt mindig is sejtette, hogy a származása volt az oka. A zsidókat – megfogalmazása szerint – talán azért válogatták ki, mert ők majd a múltbéli sérelmek okán keményebbek lesznek a fasisztákkal, az ellenforradalmi elemekkel, a „nép ellenségeivel”. „Puszta számításból történt velünk az, ami történt. Vártak tőlünk valamit, amit én egyáltalán nem tudtam megélni vagy átélni.”

A „zenészcsicska” – „Hol az én zenekarom!?”

Az alapkiképzés után István egy budapesti ÁVO-s, Bajcsy laktanyába került. Ezt a „lehetőséget” annak „köszönhette”, hogy a hangszeres tudása miatt rendszeresen „zenészcsicskaként” hívták bazseválni a szegedi tisztek. Akkor, amikor éppen kedvük volt. „Szegeden, amikor még tudtam aludni, éjjel egykor valaki rázza a vállamat, az ügyeletes az. Mondom: mi van? Azt mondja: »gyere, elvtárs, azonnal öltözz, és az egész zenekar menjen le az alakulóra.« El sem tudtam képzelni, hogy mit vétettünk. Ott állunk mint a marhák. Erre megjelenik üvöltözve egy tiszt: »mit szarafaszáznak, hol vannak a hangszerek?« Gyorsan összeszedtük, amit kellett, aztán felültettek minket egy teherautóra, és elmentünk szerenádot adni a kedvesének az éjszaka kellős közepén. Megálltunk a háznál és rákezdtünk. Az egész utcában, mindenhol felkapcsolták a villanyt. Látták, hogy ávós egyenben vagyunk, nem mertek szólni, hogy eredjünk a büdös francba. Azért érezni lehetett, hogy nagyon rühellnek minket. Legkésőbb persze a várt hölgy gyújtotta fel a villanyt, kiállt egy gyertyával a kezében. A tiszt pedig felzavart valakit hozzá egy szál virággal.” Pár hétre rá, nagy lagzit tartottak az egyik közeli faluban. Volt egy Kincses nevű tiszt, hadnagy (István leírása szerint egy birkózófülű vadállat). Ez valamiért elirigyelte a mulatságot az emberektől. A napi menetgyakorlat után kivezényelte az ávósokat az esküvőre. Egyenruhában felcsörtetett a színpadra, és lezavarta a zenészcigányokat a pódiumról. „Hol az én zenekarom!?” – üvöltötte, és felparancsolta Istvánékat játszani.

„Vagy fél órán át húztuk, de senki nem volt ránk kíváncsi, az emberek nem táncoltak, néztek maguk elé. Szétvertük, elrontottuk az egészet. De hiába volt esküvő, senki nem mert nemet mondani az ávósnak.”

De akad ennél tipikusabb eset is. „Sokszor ki kellett állnom a harmonikával, és úgy ritmusra mosatták a padlót a többi sráccal. Mivel sakktáblaszerű volt a kövezet a százméteres folyosón, ezért a Sakk-matt című korabeli slágert kellett játszanom, miközben a többiek ott térdeltek a sárban és sikálták a padlót.” Ezt a feladatot a tiszthelyettes cinikusan „kultúrmunkának” nevezte. Magyarul: azért vezényelték őt és néhány társát a fővárosba, hogy mindig „kéznél legyenek” (ennek ellenére nem került át a BM zenész századába, hanem megmaradt a saját harci, kombatáns alakulatában). Mert szórakozni és táncolni az államvédelmis muftik is szerettek. Az pedig csak zenére lehet.

Árulókat fenyegető papír egy budapesti épület bejáratán az 1956-os forradalom alatt (Forrás: MTI/Kovács Ferenc)

A paksi árvíz alatt (István ötvenöt végére ötvenhat első hónapjaira emlékszik) kivezényelték őket rendfenntartásra. Szigorúan megtiltották nekik, hogy a lakosságtól bármiféle élelmet elfogadjanak, mivel a tisztek attól tartottak, hogy megmérgezik az ávósokat. Egy éjszakai járőr után István és a társa hajnalban gyalogoltak vissza a század szállása felé. Egy nő éppen a verandán állt és sepregetett, a szőnyeget rázta ki. „Na, mi a helyzet bajtársak? Lejárt a járőrözés?” – mondta. – Jöjjenek be, készítek reggelit.” Azt válaszoltuk neki, hogy nem lehet, nem szabad. De ekkor kijött a tizennyolc éves lánya, aki nagyon csinos volt. Ennek persze nem tudtunk ellenállni. Bementünk, és szalonnás rántottát készítettek nekünk. Tudom, hogy ez is az egyenruhának szólt. Nem nekünk. Elfeledkeztünk magunkról, ettünk ahogyan belénk fért. Ki fogja ezt megtudni? Nagyban eszegetünk, amikor bejön a szobába egy viharkabátos pacák, és azt mondja: »majd jelentem a parancsnokuknak, hogy milyen jóízűen zabálnak a kulák családnál az ávósok«. Erre kiment. Megállt a falat a számban. Kérdezem, hogy ki volt ez, esetleg a nő férje? »Nem – válaszolja az asszony – ez a párttitkár.« Hát, honnan a francból tudjam én, hogy hogyan néz ki egy kulák? Egész éjszaka rettegtünk, rágtuk a szalmát, de nem lett az ügyből semmi.” István elmondása alapján padlássöprésekben, kihallgatásokban nem vettek részt (de mivel „nem emlékezett”, és a kiskundorozsmai és a budapesti kiképzést tényszerűen igazoló katonakönyvében nem szerepelt a konkrét alakulatszám, csak a kiképzést igazoló pecsétek és beírások, ezért esélyünk sem volt kinyomozni állításainak ezen részeit, ezért minden egyéb körülményt az olvasó „előítéleteire” bízunk). Ugyanakkor olyan esetről beszámolt, miszerint Pakson véletlenszerűen válogatva embereket gyűjtöttek be gátmunkára (itt, ezt felidézve beszámolt arról is, hogy az emberek egyértelműen rettegtek akkor, amikor az igazolványukat kérte). Budapest környékén (állítása szerint Dunaharasztiban) az ötvenhatos áradás alatt/után kőművesmunkát végeztek, részt vettek a helyreállításban (az ellátmányt itt a házakból szerezték be: „egy alkalommal vagy tizenöt percen át adogattam a szalonnát és a kolbászt, mert rogyásig, szügyig volt vele a padlás”). De volt olyan alkalom, amikor egy állítólagos rablógyilkos után kutatva járták a vidéket.

Elveszve a tüzes éjszakában – „Halál az ÁVO-ra!”

Budapest, 1956. november 1. Corvin közi szabadságharcosok (Forrás: MTI/Tóth László)

„1956. október 23. Teljesen hétköznapi nap volt számunkra. A laktanyában arról sem tudtunk, hogy reggel óta feszültség van, hogy tömegek vannak az utcán.”

István arról számolt be, hogy sem a tisztek, sem a tiszthelyettesek hangulatán, viselkedésén nem látszott semmi különleges. Teljes, totális hírzárlat volt. A délelőtti gyakorlatok utáni pihenőidőben aztán váratlanul riadóztattak. Pár percük volt teljes menetfelszerelésben megjelenni az alakulótéren. Ekkor még nem sejtettek semmit, mert a próbariadóztatás bevett gyakorlat volt. A szakaszparancsnok megjelent és közölte, hogy

„elvtársak, most pedig kimegyünk a Magyar Rádióhoz, mert ott hatalmas üdvözlő tömeg gyülekezik, és helyet kell csinálni Gerő elvtárs kocsisorának. Az első titkár nagy hatású beszédet fog mondani”.

Ezt követően mindenkinek kiosztottak egy füstgránátot. „Életünkben nem volt ilyen a kezünkben, azt se tudtuk, hogyan kell használni.” Felszálltak a teherautóra és elindultak a Csepelekkel.

„A Barossból befordultunk a Szentkirályi utcába. Ekkor kezdődött minden. A házakból kiabáltak felénk, hogy »rohadt Rákosi-bérencek, mocskos ÁVO«. Köpködtek, és megállás nélkül kibontott tégladarabokkal, kövekkel dobáltak minket. Nem tudtuk felfogni azt, ami körülöttünk, velünk történik.”

A gépkocsisor a szűk utcában ekkor már nem tudott tovább haladni, már nagyon sűrű volt a tömeg előttük. Könnygáz terjengett a levegőben. „Pánikolni kezdtünk, a tömeg őrjöngött, nagyon sűrű volt a levegő.” Fegyvereik töltetlenek voltak, a lőszer a vezérautó platóján volt, ládákban. Az egyik tiszt kiszállt a kocsiból. Kitárazta a géppisztolyt, és a levegőbe tartotta az üres tárat: „nincs benne lőszer!” István a parancsot nem hallotta, de látta, hogy többiek menekülni kezdenek. Úgy döntött, hogy ugorni fog és megy a társai után. Rosszul érkezett a járdára, elesett. Kibicsaklott a lába. Egy pillanat alatt a tömegben találta magát. „Nagy nehezen feltápászkodtam. Lökdösődés volt, kiabálás. Volt, akitől már a fegyverét is elvették.” Sokféle jelmondat hallatszódott, de egyre emlékszik kristálytisztán: „magyarok vagyunk, ne lőjetek!” „Most ez mi a franc, kik ezek? – gondoltam. Miért kellene lőnünk rájuk?” Miután a szakasz kiverekedte magát az embergyűrűből, a Múzeum körút felé tartottak, futva. „A tömeg jött mellettünk, ütögették a vállunkat: »ti gyerekek vagytok még, magyarok vagytok, sorozottak. Ne lőjetek, még ha parancsba adják se«.”

Persze később volt, aki lőtt.

Budapest, 1956. október 23. és november 5. között. Fegyveres felkelő egy kapualjban a forradalom napjaiban. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen (Forrás: MTI)

Budapest, 1956. november 2. Szabadságharcos lány PPS géppisztollyal a Nagykörúton (Forrás: MTI/Horling Róbert)

Volt egy pillanat, amikor István is kiszedte a géppisztoly dobtárát és odaadta valakinek a tömegben: „látod? Üres ez is.” Aztán: sodródtak tovább. A körútra befordulva a tanácstalan ávósok összetömörültek. Tiszteket ekkor már nem láttak maguk körül. Ekkor már több sebesültje is volt a szakasznak. Volt, akit vinni kellett. „Egy teherautó tetejére felállt egy egyenruhás, egy tiszt és egy civil tüntető. A magyar zászlót lengették. Ez a civil pedig azt kiabálta: »Elvtársak, nincs baj. Nincs lőszerük. Ne bántsuk őket, nyugalom legyen!«” A szakasz maradéka felsorakozott (ekkor már Istvánnak is feltűnt, hogy négyen-öten hiányoznak a közvetlen ismerősei, bajtársai közül, de nem volt idő kérdezősködni; később derült ki, hogy még a Szentkirályi utcában berohantak valamelyik házba, ott bujkáltak – a szerk.), és keresztülvonult a Kálvin téren. Az utcáról két lány, akit a gyár tánccsoportjából ismert a tömegből, kiabált felé: „Pista, ebből nagy botrány lesz, gyere, eljössz hozzánk.” De lehetetlen volt kilépni a sorból. A szakasszal a közeli (a Baross–Szentkirályi sarkán lévő) klinikába vonultak vissza. Itt lett teljes a pánik az ávósok között. A komolyabb fejsérülteket itt kellett hagyni, őket azonnal kezelni kellett. Kivonási parancsot kaptak, előkerült a századparancsnok, aki közölte: egyértelmű a feladat, zárt rendben vissza a laktanyába. Azonban (ekkor) megjelent egy civil ruhás, ballonkabátos, kövér ÁVO-s a hadosztálytól, bizonyos Varga hadnagy (István megismerte a BM-es bálokról, ahová zenélni járt). Ő közölte az újabb parancsot, az ukázt: vissza a Rádióhoz.

„Na, ekkor szorult ökölbe a gyomrom, mert tudtam, hogy oda visszamenni az nem lesz egyszerű dolog, pláne gyakorlatilag fegyvertelenül, lőszer nélkül.”

Budapest, 1956. október 23. Tüntető tömeg a Magyar Rádió épülete előtt (Forrás: MTI/Fehérvári Ferenc)

Budapest, 1956. október 23. Tisztek érkeznek a Petőfi Akadémiáról a Magyar Rádió őrségének megerősítésére (Forrás: MTI)

Amikor a Mikszáth Kálmán térre értek, akkor hallották meg az első géppisztolysorozatokat. „Valaki elkiabálta magát: a fal mellé! A házfalakhoz lapulva rohantunk be a Múzeum utcába, ott van a Rádiónak a hátsó bejárata. Már sötétedett.” Pillanatok alatt heves tűzharc bontakozott ki az épület körül. Istvánt az egyik (szintén fegyvertelen) társa rángatta be a hátsó udvaron álló egyik teherautó alá. „Ott mondta valaki, hogy ott biztonságban leszünk, azt nem üti át a golyó. Többen is bemásztak a Csepelek alá, tíz-tizenkét ember. Volt, aki haslövést kapott közülük. Üvöltöttek, hogy »Anyám, meghalok!« Közben jobbról és balról is fegyverropogás. A Rádió épületéből leordibált egy tiszt, hogy vigyünk fel lőszert. Ekkor mentem, mert menni kellett, vittem a lőszert. Közben valaki a kezembe nyomott egy tárat. Rám parancsolt valaki, ezért gépiesen betáraztam.” Az épületben éjszaka csak a fegyverek, a lövedékek fényeit lehetett látni, mint valami tűzijátékét. „Féltem, könnyeztem a rettegéstől. Kisfiúnak éreztem magam itt. Visszarohantam, bedobtam a lőszereket a szobába, ahol villogtak a fegyverek, és mentem a kocsi alá.” Ekkor megint eltaláltak valakit, ez a ember leterített, pedig üvöltött, órákon át. A tömeg kintről kántálta, visszhangzott a környék: „halál az ÁVO-ra!” István a mellette fekvő sráccal együtt bekúszott az épületbe, a földszinten lévő szobák tele voltak határőrökkel, honvédekkel. Itt húzták meg magukat ők is. „Mindenki a paroliját tépkedte, az iratait gyújtogatta, ezért én is ezt csináltam.”

Budapest, 1956. október 24. Egy lelkes felkelő a Nemzeti dalt szavalja a Váci utcai szovjet könyvesbolt kirakatában állva (Forrás: MTI/Erich Lessing)

Budapest, 1956. október 30. A Köztársaság téri pártház ostromát követően, valószínűleg az azt védő ÁVH-s katonát a fegyveres forradalmárok és a feldühödött tömeg meglincseli (Forrás: MTI/Samai Antónia)

Hajnalban már el-eltünedeztek az emberek körülük. István és társai pedig nem tudták, hogy merre mennek, hol jutnak ki a katlanból.

„Már világos volt, amikor egy pillanat alatt megjelent egy rakás fiatal felkelő géppisztolyokkal. Elkiabáltam magam, hogy ne lőjetek, sorozott katonák vagyunk. Fegyver ekkor már nem volt nálam, elhagytam valahol vagy elvették tőlem. Kihajtottak minket az épületből, át a szemközti házba, fel az első emeletre. Leültettek minket a fal mellé. Ma is látom magam előtt, ahogyan három vagy négy papi reverendában lévő ember távcsöves puskákkal lövöldözik ki az ablakon (a történet ezen része tipikus, gyakran ismételgetett egyházellenes kádári toposz volt, ezért valójában nem tudhatjuk, hogy ezért épült-e be István történetébe és emlékezetébe vagy valójában látta, átélte – a szerk.). A rosszullétig ki voltam merülve, sírógörcsöt kaptam. Ezek meg nézegettek minket. A tiszteket kiválogatták, őket átvitték egy másik szobába. Nem tudom, mi történt velük. Nem láttam, nem hallottam semmit.”

Nagyjából negyedóra múlva megjelent a felkelők egyik vezetője, aki megállt előttük, és rájuk parancsolt: „emberek, az a helyzet, hogy még sokan vannak a maguk fajtájából odaát, nem adják meg magukat. Pár perc múlva megrohamozzuk az épületet, önök mennek az első sorban.” István ekkor úgy érezte, hogy menekülnie kell, bárhogyan is, de innen ki kell jutnia. Mozdulni azonban nem lehetett, az épületből lehetetlen volt a kijárás. Dermedt volt a félelemtől, nem mert, nem tudott cselekedni a sokktól. A roham (azonban) szerencséjére elmaradt, mivel pillanatok alatt elfogyott az ávósok lőszere. Istvánékat elengedték.

„Lekergettek minket az utcára. Ekkor közölték, hogy mehetünk, amerre akarunk. Azt tanácsolták, hogy ne menjünk a Kálvin tér felé, mert ott oroszok vannak, és mindenkire tüzelnek. A másik irányba azért ne menjünk, mert ott a felkelők fognak agyonlőni minket. Tulajdonképpen sehová ne menjünk.”

Az a srác, a barátja, akivel együtt csinálták végig ezt a nehéz éjszakát talpraesettebbnek bizonyult nála (ez az ember még a forradalom alatt disszidált, Amerikába). A fiú apjának volt egy katolikus pap barátja a Lónyay utcában. Ide, hozzá próbáltak meg eljutni. Fal mellett, bujkálva, át az egész kerületen. Szerencséjük volt. Sikerrel jártak. Nem tartóztatta fel őket senki. „Volt, hogy ránk lőttek valahonnan, valamelyik ablakból, de nem álltunk meg egy másodpercre sem.” Itt kaptak civil ruhát és ételt. István innen egyenesen az anyjához ment, haza. Három napig maradt otthon. A házban senki nem tudta, hogy mi történt, mi történik. Hírek nem jöttek, csak a közeli és távoli fegyverropogást lehetett hallani. Az emberek magukra maradtak.

Budapest, 1956. október 31. Egy gyengén látó férfi a legfrissebb újsághíreket olvassa az 1956-os forradalom és szabadságharc időszakában (Forrás: MTI/Jármai Béla)

A harmadik nap megjelent a bajtárs apja, és közölte, hogy „vissza kell mennetek a laktanyába, nem lehettek katonaszökevények, mert falhoz állítanak”. Bekötözte a saját kezét, mintha sebesült lenne, és az egyenruhájával a hátizsákjában begyalogolt a körletbe. „Az teljesen más, hogy kivisznek valakit a frontra, mert akkor tudja, hogy harcolnia kell. De engem, minket egy üdvözlő, ünneplő tömeghez küldtek ki. Olyan állapotban voltam, hogy nem mertem egyedül kimenni a vécére. Féltem egyedül maradni. Éjszaka égnie kellett a lámpának. Totálkáros voltam. Ott ült mellettem az anyám és fogta a kezem.”

Budapest, 1956. október. Egy palánkhoz lapulva puskáját tölti újra egy szabadságharcos. A felvétel készítésének pontos időpontja ismeretlen (Forrás: MTI/Erich Lessing)

Menekülés Budapestről – „Nem beszéltünk egymással arról, hogy ki ölt vagy ki nem ölt”

Miután visszatért a századhoz, jelentkezett a parancsnoknál. Ebben az időben szervezték meg a „tisztogató csapatokat”. „Akkor hisztérikus állapotban azt mondtam a századparancsnoknak, hogy nekem ne adjanak fegyvert a kezembe, mert nem bírom, nem tudom teljesíteni a parancsokat.” Ez a Galabács nevű százados megértőnek bizonyult a katonájával, és állandó ügyeletre osztotta be Istvánt. A további harcokból (állítása szerint – a szerk.) sikerült kimaradnia (ezt nem tudjuk tényszerűen alátámasztani István elbeszélésének és személyének hitelességére kell támaszkodnunk – a szerk.). A következő napokban nagy volt a mozgás. Sokan elestek a századból.

„Nem beszéltünk egymással arról, hogy ki ölt vagy ki nem ölt. Hallgattunk mint a sír. A magam részéről tiszta a lelkiismeretem, mert azon az éjszaka és a későbbiekben sem lőttem egyetlenegyszer sem. Mások megtették.”

A kivonuló ávósok mindannyian ott hagyták Istvánnál a szüleik címét: „tudod, mi van, ha nem jövök vissza, értesítsd őket.” „Sokan nem is jöttek vissza. Na, mindegy. Ez ment napokon keresztül. Aludni persze nem tudtam, annyira zaklatott voltam. Az egész világ felfordult bennem. Éjszaka sokszor hánytam.”

Budapest, ködös utcakép 1956 novemberében (Forrás: MTI)

November első napjaiban reggel a gyakorlóudvaron gyülekeztek a karhatalmisták. Egy teherautó platójára váratlanul felugrott egy tiszthelyettes, és emelt hangon beszédbe kezdett: „Elvtársak! Követelni kell, hogy szereljenek le minket. Sorozottak vagyunk, mi nem tettünk semmit a nép ellen. Engedjenek minket haza. Követeljük, hogy menjen egy küldöttség Nagy Imréhez, mentsenek fel minket.” A spontán felszólalást hatalmas ováció követte.

„Ott, a tiszt mellett állt ez az a barátom is (másokkal együtt), akivel átéltük a rádió ostromát is. A taps alatt odaléptem hozzá, és kiabálok neki: Zoli, nagyon fontos neked, hogy szerepeljél? Még a végén felbujtó leszel. Azt mondja: te azzal ne törődjél, hülye vagy te ehhez. Tudjuk, hogy mit csinálunk.” Beröffentek a motorok, és pillanatok múlva a laktanya hangáraiból csapatszállító kocsik hajtottak ki, tömegével másztak fel rájuk az emberek. Alig pár perc telt el és kihajtottak az utcára. Eltűntek. Mindenki arra, amerre akart. Vidékre, haza, el a városból. A többség a forradalmárok győzelmétől tartott és a népharagtól. „Egy darabig még toporogtam ott egy másik barátommal, a volt osztálytársammal. Aztán láttuk, hogy eltűnnek körülünk az emberek, így az egyik rádiós kocsit, amelyik éppen mellettünk haladt volna el, leintettük. Felpattantunk rá. És ennyi volt az egész. Kint is voltunk.”

Ketten voltak pestiek a teherautón, István és a bajtársa. Debrecen és Szolnok felé tartottak. Az autón zötykölődve, a zsúfoltságban, a sok ember között feltűnt egy régi ismerős, egy „öreg katona”. Ő Törökszentmiklósra próbált eljutni, a sógorához (aki a helyi tűzoltóparancsnok volt). A terve az volt, hogy ott lapul meg, amíg vagy győz, vagy le nem verik a forradalmat. Mivel a két pesti fiúnak nem voltak vidéken rokonai, nem volt kihez menniük, ezért magával vitte őket. Itt rejtőzködtek az utolsó tíz-tizenkét napban. Szoba-konyhában lakott a család, egy házaspár két kisgyerekkel. De elfértek mindannyian, megoldották. Jöttek persze a hírek, hogy pesten „levadásszák, lincselik” az ávósokat, „akin barna cipő van, azt felkötik, felkoncolják”. Azt is hallották a rádióban, hogy a pártház védőit, az őrséget teljes egészében lemészárolták. Szabó Pálon – aki István amatőr, belügyes zenekarának énekese volt – egy tank hajtott keresztül, „így hallottam: állítólag eltaposta a lánctalp mint egy bogarat” (ennek az embernek a halálát a korabeli pártpropaganda is felhasználta, hősi halottként emlegették). „Ezek között is voltak barátaink, az óbudai néptáncosok.”

István anyjának a házát is átkutatták a felkelők (ezt természetesen csak később tudta meg), de nem a lakók nem jelentették fel a Berger családot (talán azért, mert a környéken sokan kedvelték a nagymamát, megbíztak benne). Másfél-két hét múlva kerültek vissza a Budapestre, a Fradi-pályától gyalogoltak haza, addig szólt a fuvar. „Amikor befordultam az utcánkba, lehajtott fejjel mentem el az emberek mellett, nem akartam, hogy meglásson bárki is. Féltem. Anyám a nyakamba ugrott. »Mesélj Pistám, mi történt?« – Nincs mit mesélni, nem mesélek semmit. Jobb, ha nem tudod, mi volt. Teltek a napok, de rosszul voltam, nem mertem a sötétben egyedül maradni, emberek közé menni, lemenni az utcára, a tömeg hangjától, zajától azonnal hányingerem lett. A körzetitől valamilyen nyugtatót kaptam. Tudtam, hogy bűnös dolog történt, öltek, gyilkoltak, de én ebbe csak beleestem. Meg a többi hozzám hasonló is.” Istvánt hamarosan (pár hétre rá) felmentették a szolgálat alól. Állítása szerint: ideggyengeségre hivatkozva szerelték le (a Honvédkórház idegosztályán, egy erősen tikkelő főorvos).

Budapest, 1956. november 1. Egy elesett szabadságharcost gyászol a családja (Forrás: MTI)

Egy megkésett találkozás – „Egy ávós nem beszél a múltjáról”

2022 karácsonya előtt néhány nappal meglátogatta Dániából az a katonatársa, akivel együtt menekültek el Törökszentmiklósra Pestről. „Hozta az öreg kutyáját. Innen nem messze találkoztunk egy étteremben. Nem volt jó idő. Nagyon rossz állapotban van már. Ő már korábban lezárta magában az ügyet, nagyon hamar disszidált, és csak felejteni próbált. Talán sikerült is neki. Ezt abból gondolom, hogy nem rendezett el mindent, nem egyenlítette ki az adósságait azok felé, akik megmentették. De nem beszél róla, semmiről. Tudja, egy ávós nem beszél a múltjáról. Két napot volt itt. Ez volt az utolsó, megkésett találkozásunk.”

Önfelmentés helyett egy vallomás – „Bűnösök lettünk, átkozottak”

A történet végét néhány perc hallgatással nyomatékosítja. Aztán fészkelődni kezd, és végül nagy nehezen kiszakad belőle néhány fejnehéz mondat. Miközben beszél, lefelé néz. Nem néz a szemembe. Magának mondja, nem nekem, nem önöknek, de mégis pontosan itt a helye mindennek.

„A parancsnok azt mondja, akkor most tűz, akkor a katona lő. És mégsem a tisztek haltak meg nagy arányban, hanem ezek a kiskatonák, ezek a sorozottak, mert ezek védték meg a Rádió épületét, a pártszékházat. Minket becsaptak, átvertek. Nem a Gerő miatt küldtek ki minket, hanem azért, hogy odadobjanak az emberek elé. Persze, ha mondják, hogy harcolnunk kell, és a tömeg nem ünnepelni fog minket, hanem ránk támad, akkor mi is másként állunk hozzá. Ezekre senki nem fog emlékezni, csak én, egyedül. Magamra maradtam ezzel. Pedig ezeknek felvágták a hasát, elvágták a torkát, agyonlőtték őket. Mi közünk, közük van vagy volt bármihez, amit a politika tett az emberekkel? Velünk is ez, ugyanez történt. Nekünk is van igazságunk! Semmit nem tudtunk akkor, nem tudtuk még Recsket sem, nem voltunk mi kommunisták. Nem mi voltunk az igazi ÁVO. Elátkoztak minket, bűnösök lettünk. Így élünk. Minden rendszerben úgy van, hogy a parancs az parancs, a katona teszi a dolgát és belehal. Ugyanúgy került rám az ávós egyenruha, mint a sárga csillag. Senki sem vagyok. Legalább ma már úgy-ahogy, de nyugodtan alszom.”

Megérkeztünk a jelenbe, a jelen időbe. A különbség: hatvanhét év. Ennyi idő telt el 1956 óta. Ez most mégis semminek tűnik. István itt ül velem szemben, kilencvenévesen, az arcából próbálok kiolvasni valamit, de látom, hogy kiadta magát, kiadta magából, amit kellett, amit lehetett. A zsúfolt belvárosi lakásba rézsútosan besüt a délutáni nap, ez felerősíti a kontúrokat, látszik a mikrokozmikus porvihar a szoba rossz levegőjében. Hallani, ahogyan a gangon a szomszédok hurcolásznak. Gyerekzsivaj, ajtócsapkodás. Rágyújtok. Ő hamutálat hoz nekem, tölt egy pohár vizet, aztán kávét. Görnyedt, hajlott hátíve van, az egyik lába mintha rövidebb lenne mint a másik. Leül. Először a szemeit törli a szövetzsebkendővel, majd rutinszerűen a hallókészülékével szöszöl. Elemcsere. Ez a néhány ezerszer begyakorolt mozdulatsor hozza vissza ide, hozzám, ebbe a pillanatba. Most mégis teljesen kiszolgáltatott, akár egy állat, amelyik a szükségét végzi. Nekem pedig ítéletet kellene mondanom felette – mivel ezt kívánja, ezt követeli meg a „történelmi igazságérzet” és annak a magyar közéletben betokosodott „intézményrendszere” – mindazért, amit ez az ember átélt, azért, ami megmaradt számára még az életéből, és azért, amit már elrabolt tőle a felejtés, ez az álmatlan éjszaka. Miközben a gangon, a nyirkos, téli rossz időben összehúzom a kabátomat és elindulok a cselédlépcső felé, még utánam szól:

„Jöjjön el a hozzánk a kerületi Fideszbe valamikor, nézzen csak be. Meglátja: jó kis rumli lesz.”

(István családi és keresztnevét a saját kérésére változtattuk meg. Az eredeti, az apjától örökölt nevét szeretné önmagánál tudni, biztos helyen.)