A kommunista ideológia megalapozói számára a család önmagában ellenséges terep volt. Friedrich Engels ezt írta erről: „A kommunista társadalom a magántulajdont kiküszöböli és a gyermekeket közösségben neveli fel, s ezáltal megsemmisíti a házasság mindkét alapját, a nőnek a férfitól és a gyermeknek a szülőktől való, a magántulajdonnal kapcsolatos függését.” Karl Marx pedig így nyilatkozott a családdal kapcsolatban: „Egyáltalában nem lehet »a« családról beszélni. Szennyes létezésének megfelel a szent fogalom hivatalos szólamokban és az általános képmutatásban.”

A bolsevikok hatalomra jutásuk után nekiláttak, hogy a gyakorlatban is megvalósítsák ezeket az elképzeléseket. Alexandra Kollontáj, az egyik vezető bolsevik szerint a közösségi ellátás lassan az egyéni étkezés helyébe lép, a háztartási munkát már megfizetik, s hovatovább a gyerekekről is az állam gondoskodik, ezért nincs értelme a család fennmaradásának. Mint mondta:

„A kommunista társadalom magára fogja venni a gyermekneveléssel járó összes feladatot.”

A keserű igazság, tényleges körülmények az orosz éhínség területén. Gyermekek egy csoportja, akiket a szüleik elhagytak, amikor már nem bírták tovább elviselni a gyermekeik szenvedését, legtöbbjük mezítláb, a Volga körzetben, Oroszország éhségövezetének központjában (Fotó: Universal History Archive/UIG via Getty images)

A frissen bevezetett, és nagyon gyakran rövid lejáratúnak bizonyuló „szovjetházasságok” azután meghozták a gyümölcseiket. A „szovjetházasságok” felbomlása után utcára tett, magukra hagyott gyerekek tömege jelent meg (miközben az abortusz is történelmi rekordokat döntött!), és persze ott voltak a polgárháború árvái is. Egy adat szerint az

1920-as évek közepén háromszázezer hajléktalan gyerek kóborolt Szovjet-Oroszországban.

A gyerekbandák komoly közbiztonsági kockázatot jelentettek, profi bűnözőklánok nőttek ki belőlük. Később sokuk a Gulag lágerrendszerében a minden emberi vonásból kivetkőzött köztörvényes foglyok sorát gyarapította. A gyerekbandákban rendszeres volt a kábítószer-használat és a gyerekprostitúció is.

Az 1920-as, 30-as évek végétől azután fordulat történet a „család” értelmezésében. A sztálini kommunista államrezonban megvolt a család feladata is, mely egyúttal a megfigyelés terepe is lett:

azok voltak az úttörőmozgalom hősei, akik feljelentették a szüleiket.

Persze nem csak a szülőket fenyegette a lágerekbe kerülés veszélye. 1935-ben a büntető törvénykönyv 12. cikkének bevezetése lehetővé tette, hogy tizenkét éves kortól a gyermekeket is felnőttként ítéljék el és internálják a gulagokra. Ezt a törvényt arra használták, hogy összetereljék azoknak a gyermekeit, akiket korábban politikai bűncselekmények miatt tartóztattak le, azon a meggyőződésen alapulva, hogy „az alma sosem esik messze a fájától”.

A 20-as évekbeli szibériai deportálás (Gulag) során éhező orosz elítélteket szállító vonat (Fotó: APIC/Getty Images)

Egyes Gulag-lágerekben csecsemőotthonokat hoztak létre. A Gulagra kerülő édesanyák egyike így idézte fel a láger úgynevezett „gyermekotthonjában” látottakat:

„Láttam, ahogy dadák reggel felkeltik a gyerekeket. Kilökdösték és kirugdalták őket a hideg ágyaikból. Öklükkel taszigálták a gyerekeket, leszedték az éjszakai rongyaikat, és jéghideg vízben megmosdatták őket. A kisbabák még sírni sem merészeltek. A kicsik úgy szipogtak mint az idős emberek, és halkan hüppögtek. (…) A dada behozott egy nagy tál gőzölgő kását, amit kisebb adagokra osztott szét. Megragadta a legközelebbi babát, hátracsavarta a kezeit, egy törülközővel rögzítette, majd kanalanként úgy nyomta le a forró kását a torkán, hogy még nyelni sem tudott.”

Sok gyermeknek a száműzetés rémisztő kilátásával is szembe kellett néznie. Számos családot gyűjtöttek össze és telepítettek át erőszakkal az Urálba, Észak-Szibériába vagy Kazahsztán nyílt sztyeppéire. Némely családnak alig több mint egy órát adtak arra, hogy elegendő élelmet gyűjtsön össze az „új életéhez”. A száműzetésbe való utazás során a családokat napokig vagy hetekig zsúfolt, fűtetlen és mocskos marhavagonokba zsúfolták. Több ezer gyermek halt éhen vagy halt meg betegségben, akiket jeltelen tömegsírokba temettek. A száműzetésben a gyermekek körében megugrott a halálozás. Egy 350 családból álló településen például az első hónapokban 180 gyermek halt meg a skarlátjárvány miatt. Egy másik településen az 1931 júniusa és augusztusa között meghalt 14 000 deportált közül 76 százalékuk 12 év alatti volt.

Gulag, 1940-es, 50-es évek. Tomas Kizny lengyel fotóművész kiállításának egyik fotója. A művésznek az 1990-es évek elején, az egykori Gulag-táborok helyszínén készült fotóiból és a Memorial Egyesület – mely a sztálinizmus áldozatainak emlékét őrzi Moszkvában – dokumentumaiból nyílt kiállítás 1999. április 30-án Budapesten, a Zrínyi Nyomda egykori épületében (Fotó: MTI/Reprodukció)

De az árvaházakban sem volt jobb a helyzet. Az éhezés és az alultápláltság mindennapos jelenség volt ezekben az intézményekben, sok gyermek arra kényszerült, hogy a közeli szemeteseket fosztogassa, hogy táplálékot találjon. A ruha- és cipőhiány miatt a gyerekeknek gyakran mezítláb kellett járniuk a hóban, és az egyik árvaházban egy ellenőr 46 olyan gyermeket jegyzett fel, akiknek a lába fagyott meg. A gyermekek csak többhetes időközönként fürödhettek, s az árvaházak egy részében egyáltalán nem volt mosdó, így a gyerekek az udvaron, a folyosókon, sőt még a saját ágyukban is könnyítettek magukon. Az árvák gyakran szenvedtek olyan betegségektől, mint a tífusz, malária, vérhas, skorbut, rachitisz, gyűrűsféreg és tetű, ami a szörnyű környezet és a rossz higiéniai körülmények következménye volt. Egy felügyelő jelentésében leírta, hogy

tanúja volt annak, hogy a gyerekeknek napokig egy ágyban kellett élniük és aludniuk más gyerekek holttestével, amíg nem akadt valaki, aki elszállította volna a halottakat.

Perm, Szibéria, Szovjetunió 1943, javító munkatáborban (a Gulag része) dolgozó foglyok barakkjainak belseje (Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)

Magyarországon a kommunista diktatúra kiépülése után a korai bolsevik kitalációk legfeljebb elméleti szinten jelentek meg – hiszen ekkor már a sztálini rettenet, a lágerek világa volt a jellemző! A hortobágyi zárt táborokban a kitelepített családok gyermekeit a gyűlölködő őrség gyakran a szülők előtt bántalmazta, vagy fordítva, a szülőket alázták meg a gyerekek előtt. A tiszaszentimrei táborban titokban írt naplóban olvashatunk egy „enyhébb” esetet: „Kis szobatársunk, a 4 éves Szabó Gyurika jól nevelt szép fiúcska. Úgy látszott, a rendőrök is szeretik; labdáztak vele, biciklizni vitték, cukrot adtak neki. Nagy volt a barátság. A gyerek újabban ocsmány, trágár szavakat mond, káromkodik. Mikor szülei megszidták és kérdezték, kitől hallotta ezeket, bevallotta, hogy a rendőr bácsik tanították, és csak akkor kap cukrot, ha mindenki előtt mondja. A jó rendőr bácsik megnyugtatták, ne féljen, nem kap érte verést apukától-anyukától, mert ők nem engedik.”

A táborban idősek és betegek felügyelete alatt maradt kisgyermekek gyakran váltak az unatkozó rendőrök kegyetlenkedéseinek áldozatává, és a szülők nem tudták őket megvédeni. Egy esetet így idézett fel egy kitelepített: „A 3 éves Bodó Ferike is fogdába került. Bűne: felkapaszkodott a bevásárlókocsira, és a rendőr intésére nem szállt le azonnal.”

A rendőrök kedvelt szokása volt a kisgyerekek ijesztgetése kutyákkal vagy géppisztollyal, ami néha tragikus „eredményekkel” járt: gyerekek haltak meg vagy rokkantak meg egész életükre.

A nagyobb gyerekeknek mezőgazdasági munkát kellett végezniük, nem volt ritka a napi 10 órás munkaidő sem, főként nyáron. Az egyik kitelepített gyerek, Morvay Béla emlékei szerint a hortobágyi táborban neki vizet kellett hordania a gémeskútból, ami egy tízéves  gyerek számára bizony komoly megerőltetést jelentett.

Részben a gyerekhalálozás miatt végül a kommunista hatóságok megengedték a 6 éven aluli gyerekek „hazaadását” a lágerből, vagyis rokonokhoz küldését. A családok végleges szétszakításának csak az állt útjába, hogy végül elhunyt Sztálin, és utódai bár a terrort fenntartották, de a legrafináltabb, legeszelősebb intézkedéseket megszüntették. Így Magyarországon is felszámolták a hortobágyi zárt „szociális táborokat”.

A gyerekek származását azonban még hosszú ideig nyilvántartották.

Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettese és a Huszárvágás blog szerzője.