1986. január 28-át az űrhajózás egyik legsötétebb napjaként emlegetik. A Challenger katasztrófája több szempontból is különös volt. Az eseményt élő adásban közvetítették a televíziós társaságok, így több millió néző lehetett szemtanúja a tragédiának.

A legénységi kabin ugyan levált a széthulló siklóról, 20 kilométer magasságig emelkedett, majd az Atlanti-óceánba zuhant. A vizsgálatok kimutatták, hogy a legénység tagjai közül sokan a 333 kilométer per órás becsapódásba haltak bele.

Az okok ma már jól ismertek: túl hidegben indították az űrjárművet, a hideg ugyanis a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta O-gyűrűjét (egy tömítését) rugalmatlanná tette, amely így nem tudta ellátni a feladatát. A hibás tömítés miatt bekövetkező robbanás önmagában még nem tépte darabokra az űrjárművet, erre a légköri közegellenállás volt képes, a robbanást követően irányíthatatlanul száguldó eszközön – írja a National Geography.

A legénység Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gregory Jarvis, és Christa McAuliffe űrhajósokból állt.

A NASA a baleset után leállította a programot, a hordozórakétákat és az űrsiklókat áttervezték, az űrsiklók biztonsági berendezéseit tökéletesítették, illetve újakat is beépítettek. A program csak 1988 szeptemberében folytatódott.

A Challenger katasztrófáját szinte napra pontosan megelőzte tizenkilenc évvel korábban az Apollo-1 tragédiája: 1967. január 27-én a földi felkészülés közben három űrhajós bennégett a fülkében.

Kiemelt kép: MTI/EPA