Seress Rezső egész élete olyan volt, mint a világhírnévre szert tett dala: édesbúsan szorongó, amolyan „szomorú vasárnapos.”

Seress Rezső (forrás: Wikimedia)

Sosem szeretett tanulni, így hát ifjonton mihelyst csak tehette, abba is hagyta az iskolát és még a boldog békeévek Monarchiájában felcsapott artistának, mégpedig Bruno úr országot járó vándorcirkuszában. Csakhogy Bruno úr nem igen ment messzebbre a Városligetnél, édesanyja pedig ott könnyedén megtalálta és egy jobbfajta nyakleves társaságában hazazavarta. Nem fogadott szót, másnap visszament, és amikor a társulat végre turnéra indult, vagyis elutazott Vecsésre, leesett a magasból és összetörte a csontjait. Túlélte, mert a Korányi Klinikának kiváló orvosai voltak. Nyughatatlan vére azonban hajtotta tovább, és amikor végre a hóna alatti két mankóval hazabiceghetett, meg sem állt a legelső Üllői úti kiskocsmáig. Ott barátkozott össze két jó kadarka társaságában Bilicsi Tivadarral, aki akkor még szintén csak a szárnyait próbálgatta. Bilicsi beszélte rá, hogy legyen inkább színész, sőt mint Petőfi, egyenesen vándorszínész.

Beiratkozott Rákosi Szidi magántanodájába. Táncoskomikus szeretett volna lenni, de a mankói miatt ez kevésbé volt életszerű. Ezért aztán színész lett. Végzős társai között ott találjuk a magyar némafilmek két sztárját, Vaszary Piroskát, aki a második világháború után Nyugatra emigrált, és az argentínai és venezuelai emigráns magyar közösségek színházában játszott, valamint Halmay Tibort, aki a két háború között több német filmben is szerepelt, de aztán a keleti fronton életét veszítette.

Karády Katalin Seress Rezső dalainak értő és népszerű előadója volt (forrás: Fortepan)

A némafilmek Seress Rezsőnek is meghozták a lehetőséget, csakhogy nem színészként, hanem zongoristaként lett a közönség kedvence.

Az első világháború után a hazánkra kényszerített gigantikus területi veszteségek, a fővárosba áradó menekültek özöne és a mindent eluraló gazdasági válság radikálisan megváltoztatta a korábbi viszonylagos jólét világát. A pesti Műszínkör igazgatója ebben a nehéz gazdasági helyzetben figyelt fel kivételes rögtönzési képességére, és nem csak azt engedte meg, hogy a némafilmek vetítése alatt klimpírozzon a zongorán, mintegy zenei aláfestést nyújtva a vászonra vetített mozgó képeknek, de azt is, hogy a saját szerzeményeit adja elő.

Seress Rezső pedig becsalta a publikumot.

Az első, ismert dala az 1925-ben komponált Még egy éjszaka… című, amivel valósággal betört a köztudatba. A dalról készült hanglemez tizenhatezer példányban kelt el, ami abban az időben is nagy sikerről árulkodott.

Louis Armstrong trombitán tette világhírűvé a Szomorú vasárnapot (forrás: Wikimedia)

A pesti kávéházakat azonban egy másik dala, a Ki volt az az asszony, akinek a szíve – című sanzon hódította meg.

Hívták a pesti kávéházakba és a főváros környéki csárdákba, ő pedig engedett a jobban fizető csábításnak, és szakított a Műszínkörrel. Különböző helyeken zongorázott. Az egyik előadásán figyelt fel rá a Lehár Ferenc dalait is kiadó Nádor József zeneműkereskedő. Szárnyai alá vette, és beajánlotta a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, zongoristának. Itt már rendes fizetést kapott az alacsony termete miatt „Kis Seressként” emlegetett zenész. Első jövedelmén kivett egy lakást és vett egy télikabátot.

Termékeny időszak következett: 1923 és 1933 között több mint negyven dalszöveget írt és körülbelül hatvan saját szerzeménye született.

A Délibáb című lap 1933-ban azt írta róla, hogy „a zeneszerzés kis termetű nagymestere.”

Ebben az évben még operettet is komponált. A Szerelem az egész vonalon című műalkotásnak nemcsak a zenéjét, de a librettóját is ő írta. Egy baja volt csak a darabnak: sosem került színpadra, mert a színházi rendezők nem merték vállalni azt a kockázatot, hogy egy viszonylag ismeretlen szerző alkotásával rukkoljanak elő.

Pedig ebben a darabban már megtapintható az „igazi Seress” borongós-szomorú hangulatú zenéjével és a mélyről jövő érzelmeket, valamint a belső vágyakat éneklő lelkével egyetemben.

Aztán egy újabb gazdasági krízis rázta meg a világot. A pénz elértéktelenedett, munkahelyek mentek tönkre és ezt a kávéházak is megérezték. Ráadásul a hangosfilmek megjelenésével a mozi-zongoristák mind munkanélkülivé váltak. Ebben a helyzetben kereste meg Jávor László, hogy zenésítse meg a versét, amit menyasszonya halálára írt. Címe: Szomorú vasárnap.

A munkával lassan haladt, hiszen minden nap zongoráznia kellett, és alig volt ideje, amikor azonban a Fórum kávéházban újra találkoztak, Seress Rezső fejből lejátszotta a dallamot.

A muzsika tökéletesen simult a szöveghez, melyet c-moll hármashangzatokkal tett borzongatóvá.

Csakhogy Seress autodidakta zongorista volt, sosem tanult kottát írni, így nem is tudta hangjegyekbe formázni az általa megálmodott zenét. A kávéház egyik vendége, a Zeneakadémiát végzett Arányi Kornél öt pengőért kottázta le a muzsikát. Másnap a Lovag utca 18-ban működő kottamásoló letisztázta a darabot, Jávor pedig a paksamétával elrohant a Csárdás kiadóhoz.

A muzsika kottája rögvest meg is jelent – világhírnévre röpítvén Seress Rezső zenéjét, a Szomorú vasárnapot.

Csakhogy a világsiker zötyögve indult, mert kezdetben nagyon kevesen vették a kottát, hiába is játszotta el Seress a Kulacsban napjában többször is. Aztán a Délibáb című lapban megjelent egy hír: Kalmár Pál, a kor neves énekese repertoárjába tűzte a Szomorú vasárnapot.

Néhány nappal később egy újabb hír borzolta a pesti publikumot: öngyilkosságot követett el egy cseléd, holtteste mellett pedig megtalálták a Szomorú vasárnap kottáját. Egy hét múlva Lédig László pénzügyminisztériumi tanácsos egy taxiban fejbe lőtte magát, s búcsúlevele mellett ugyancsak megtalálták a Szomorú vasárnapot.

A dalt a 8 Órai Újság 1935. november 7-én „Gyilkos sláger”-nek nevezte.

Így született meg a mítosz.

A világmédia már egyenesen „öngyilkos himnusznak” nevezte Seress muzsikáját. A The New York Times például arról számolt be, hogy Budapesten a dal hatására tömegek ugrottak a Dunába.

Seress világhírűvé vált, s miközben a pesti színpadok Eisemann Mihály, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál vagy Zerkovitz Béla operettjeitől voltak hangosak, a világ számos pontján csendült fel a Szomorú vasárnap édesbús muzsikája.

A hazára azonban egy újabb világháború zúdult, majd bekövetkezett a német megszállás. Seress ekkor már munkaszolgálatos volt.

A nagykátai Honvéd Kiegészítő Parancsnokságon kellett jelentkeznie. Fegyver helyett kapát kapott árokásásra. Egy német tiszt mentette meg, aki korábban Pesten hallotta a Szomorú Vasárnapot. Felismerte a többi munkaszolgálatos között.

A háború után valósággal nyomorgott, miközben Amerikában már 370 000 dollár jogdíj állt a számláján. Csakhogy ezt az összeget csakis saját kezűleg vehette volna fel.

Seress Rezső azonban nem hagyta el a hazáját.

Nem ment, mert visszatartotta a Nagykörút, a Duna-part, a Kulacs és a pesti kávéházak világa.

Hiába várta a hírnév, a dicsőség, megmaradt pesti zenésznek. A Kulacsban zongorázott tovább, noha a saját számait már nem játszhatta, lévén, hogy azokat a kommunista hatalom betiltotta. Ok: a Horthy-féle polgári Magyarország népszerű kiszolgálása.

De Seress Rezső mégis maradt, ahol volt: a zongorája mögött. Az 1956-os forradalom alatt sem hagyta el hazáját. Idetartozónak érezte magát. Presser Gábor egyszer ezt mondta: „egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.”

Aztán eljött az a nap is, amikor már a világhírű dalát sem hallgatta: 1968-ban levetette magát lakása erkélyéből. Túlélte a zuhanást és ájult állapotban a MÁV-kórházba szállították, de néhány nappal később, 1968. január 12-én, megfojtotta magát a dróttal, ami a gipszét tartotta.

Temetésén a gyászoló tömeg előtt is lejátszották a világslágerét: „Szomorú vasárnap száz fehér virággal / Vártalak kedvesem templomi imával / Álmokat kergető vasárnap délelőtt / Bánatom hintaja nélküled visszajött / Azóta szomorú mindig a vasárnap / Könny csak az italom, kenyerem a bánat, / Szomorú vasárnap. / Utolsó vasárnap kedvesem gyere el, / Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel / Akkor is virág vár, virág és – koporsó / Virágos fák alatt utam az utolsó / Nyitva lesz szemem hogy még egyszer lássalak / Ne félj a szememtől holtan is áldalak.”