Anglia legnagyobb nem királyi tulajdonban lévő palotájában, az Oxfordhoz közeli Blenheim-kastélyban született, melyet a főúri családnak háromszáz évvel korábban az utolsó Stuart-házi uralkodó, Anna királynő hálából építtetett. Winston Churchill őse, Marlborough első hercege ugyanis döntő győzelmet aratott a spanyol örökösödési háború höchstädti csatájában, amit a britek mindmáig blenheimi csataként emlegetnek, lévén, hogy így hívták azt a falut, ahol az angol parancsnokság állomásozott. Erre utal a kastély neve.

Sir Winston Churchill, az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1944-ben megnyitja a brit királyi légierő új főhadiszállását Croydonban (Fotó: MTI/Külföldi Képszolgálat)

Már Winston édesapja, Lord Randolph Churchill is neves politikus volt, karrierjét egészen a miniszterségig vitte. Édesanyja, Jennie Jerome pedig egy amerikai milliomos leánya volt.

Winston Churchill ennek megfelelően főúri neveltetésben részesült: Anglia legjobb iskolájának, az 1572-ben alapított Harrow Schoolnak volt a növendéke, majd felvételizett a királyi katonai főiskolára, ahova azonban csak harmadik kísérletre sikerült bejutnia. Évfolyama nyolcadik legjobbjaként végzett 1894 decemberében, és alhadnagyi rangban a királyi 4-es huszárezredhez vezényelték.

Kérésére rögvest háborús övezetbe küldték.

Nem azért kérte a hadi szolgálatot, mert buzgott benne a vitézi virtus, hanem azért, mert a fizetéséből nem tudta fedezni a korábban megszokott életszínvonalát. Pénztárcáját a londoni lapoknak küldött riportok honoráriumával bélelte ki, a helyszínre pedig katona mundérban és állampénzen utazott. Így járta meg Kubát, ahol rászokott a szivarra. Aztán az indiai Bombaybe, majd Pakisztánba vezényelték, ahol végtére is átesett a tűzkeresztségen. Természetesen az összes kalandját megírta, mégpedig jó pénzért; a Malakand ostromáról szóló beszámolójáért például kétévnyi zsoldjának megfelelő honoráriumot kapott.

Winston Churchill katonai egyenruhában, 1895-ben (Forrás: Wikipédia)

Habár komoly olvasótábort épített ki magának, országos ismertséget mégis a búr háború alatt szerzett. Ide már az első politikai kudarca után utazott, hiszen 1899-ben a Konzervatív Párt színeiben csúfosan megbukott az Oldhamben tartott időközi választáson. A vereség után Dél-Afrikába ment, és egy sor cikket írt a búr háborúról. Végül azonban elfogták a búrok. Hadifogolyként egy pretoriai táborba szállították, ahonnan megszökött, Anglia pedig lélegzet-visszafojtva olvasta a menekülése közben hazaküldött tudósításait. Félezer kilométeres kalandos út végén érte el a brit vonalakat. Épp időben ahhoz, hogy részese legyen az angol támadásnak, és az elsők között vonulhasson be Pretoriába, ahol alakulatával elfoglalta azt a tábort, amelynek nem is oly rég még a fogja volt.

Brit katonák a búr háborúban (Forrás: Wikimédia)

A múlt század első esztendejében hagyta ott a hadsereget, életét onnantól kezdve a politika uralta. Első mandátumát a konzervatívok színeiben szerezte, de négy év alatt úgy összeveszett a párt összes vezetőjével, hogy légüres térbe került, és átült a liberálisok közé. Először gyarmatügyi államtitkár, aztán kereskedelmi, később belügyminiszter lett. 1911-ben kinevezték az admiralitás első lordjává, e tisztet az első világháborúban is viselte. Nevéhez köthető a tengerészeti légierő kialakítása – még repülőleckéket is vett – ösztönözte a tank kifejlesztését és azt, hogy a flotta hajóit ne szén, hanem olajtüzelésű gépek hajtsák. Karrierjét az 1915-ös katasztrofális kimenetelű gallipoli partraszállás törte derékba, amely az egyik legnagyobb angol vereség volt a Nagy Háború alatt.

Lemondott és katonának állt.

Őrnagyi rangban teljesített szolgálatot a nyugati fronton.

A brit gyártmányú Mk I harckocsi fejlesztését is támogatta Churchill. A kép 1916 szeptemberében a nyugati fronton készült (Forrás: Wikimédia)

A kormányfő azonban 1917-ben visszahívta. Előbb hadfelszerelési miniszterré tette, egy évvel később megkapta a hadügyminiszteri posztot, a következő évben pedig gyarmatügyi miniszter lett. A gyakori tárcaváltásokat csak kismértékben indokolta a kétségtelenül meglévő tudása és tehetsége, inkább arról volt szó, hogy egy év alatt az adott terület összes szakpolitikusával összeveszett. Ez odáig ment, hogy 1923-ra a Liberális Párton belül a legelutasítottabb politikus lett. Szakított hát velük, és visszalépett a Konzervatív Pártba. „Bárki pártot válthat egyszer, de a visszatérés leleményességet igényel” – mondta ekkor.

Új pártjában egyből miniszteri tisztet kapott: 1924-ben pénzügyminiszter lett. Első lépésével a nemzeti pénzt újra aranyalapúvá tette, ami katasztrofális gazdasági következményekkel járt.

Churchill később ezt nevezte élete legnagyobb hibájának. Bele is bukott.

Pártján belül ellehetetlenült, és életében először a politikai partvonalra szorult.

Csakhogy nem adta fel, megtalálta azt a rést, ahol visszatérhet, és újra a figyelem középpontjába kerülhet.

Támadásba lendült.

Churchill a Dowing street 10. előtt (Forrás: Wikimédia)

Ahogy bontogatta a szárnyait és élesítette a körmeit a Hitler által vezetett Németország, Churchill úgy kezdte mind erőteljesebben bírálni a saját miniszterelnökét, Neville Chamberlaint. Egyik beszédében egyenesen odáig ment, hogy Chamberlain kijelentésére, mely szerint békét hoz korunkra, azt replikázta: „Ön háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút”.

A második világháború kitörése után újból kinevezték az admiralitás első lordjának, ezzel tagja lett Chamberlain háborús kabinetjének.

A legenda szerint a haditengerészetnél ekkor szétküldték az üzenetet: „Winston visszatért”.

És nem csak visszatért, de egyből az élre tört.

Chamberlain ugyanis 1940. május 10-én lemondott, VI. György király pedig a legfőbb politikai ellenfelének tartott Churchillt kérte fel, hogy alakítsa meg nemzeti egységkormányát.

Winston Churchill a londoni parlament folyosóján (Fotó: AFP)

Churchill az örökös bírálatával gyakorlatilag megfúrta Chamberlaint. Politikáját a megadás teljes elutasítására és a háború folytatására helyezte.

A királyi légierő (RAF) gépei Anglia fölött (Forrás: Wikimédia)

Első miniszterelnöki beszédében hangzottak el e híres szavak: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” A következő nagy beszédében pedig ezt mondta: „harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben. Megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön. Harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben! Sohasem adjuk meg magunkat!” Az angliai csata csúcspontján pedig ezt mondta a légteret védő brit pilótákról: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. De mind közül talán a legismertebb mondatát a második el-alameini csatában aratott brit győzelem alkalmából mondta: „Ez nem a vég. Még csak nem is a vég kezdete. Ez a kezdet vége.”

És valóban: idővel az összes fronton megfordult a hadiszerencse.

Politikáját Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel kialakított jó kapcsolatára alapozta, aki meggyőzte a kongresszust, hogy a Nagy-Britanniának nyújtott segítség valójában az Egyesült Államok megvédését szolgálja, így az óceánon átszállított rengeteg hadfelszerelésért és élelemért a britek ráérnek majd később is fizetni.

Amikor Londonba ért a japánok Pearl Harbor-i támadásának híre, Churchill felkiáltott: „Ezzel megnyertük a háborút!”

Amikor pedig már bizonyossá vált, hogy a szövetségesek tényleg megnyerik a háborút, előbb Sztálinnal, később Roosevelttel, majd annak utódjával, Harry S. Truman amerikai elnökkel szépen átrajzolták az európai és ázsiai határokat.

A világot a saját képükre formálták, Kelet-Európát pedig önös érdekeik alapján adták-vették. Csak a saját birodalmi érdekeikkel törődtek, az ott élő emberekkel már nem foglalkoztak.

A Magyar Királyságtól például a trianoni diktátum sebét korrigáló összes határkiigazítást jelentő területi gyarapodást elvették, újra kisebbségi létbe taszítva népünk milliós tömegeit, ráadásul Pozsony környékén még három további faluval is megkurtították Szent István népét. Színmagyar területek kerültek újra idegen impérium alá, hogy aztán Sztálin az egész régióra rákényszerítse Lenin vérvörös eszméit.

Ehhez azonban az kellett, hogy Churchill 1944. október 9-én Moszkvában megegyezzen Sztálinnal.

Közép- és Kelet-Európa sorsa volt ekkor a tét, amit a két nagy egy papírcetlin osztott fel egymás között. Elsőnek Churchill írta le, hogyan képzeli a felosztást: 90 százalékos befolyás Sztálinnak Bulgáriában, cserébe ugyanekkora a briteknek Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznak. Sztálin Görögország elengedéséért cserébe azt kérte, hogy Magyarország felett 75 százalékos, Jugoszlávia felett pedig 60 százalékos befolyással rendelkezzen. Hosszas alkudozás után Bulgária és Magyarország esetében a britek beleegyeztek az arányba, cserébe az oroszok elfogadták, hogy Jugoszláviát fele-fele arányban uralják. Averell Harriman amerikai nagykövetet csak utólag értesítették a Kelet-Európa felosztását rögzítő megállapodásról.

Persze hivatalos formában az új Európáról előbb a jaltai, majd a potsdami konferencián a három győztes nagyhatalom feje állapodott meg. Az amerikai elnök Jaltán még Franklin D. Roosevelt volt, Potsdamban pedig már Harry S. Truman. Tárgyalópartnerük mindkét helyszínen Sztálin és Churchill volt. A brit miniszterelnök amúgy abszolút vesztesként távozott a krími városból, ugyanis Roosevelt áldását adta, hogy a náci Németország uralma alól felszabaduló teljes Kelet-Európa a szovjet érdekszférába kerüljön.

Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet pártfőtitkár a jaltai konferencián (1945. szeptember 4–11.). A három vezető a Krím félszigeten megtartott tanácskozáson döntötte el, mi legyen Németország és Európa sorsa a II. világháború után (Forrás: Twitter)

A brit miniszterelnök azt is rendben lévőnek gondolta, hogy a határtologatást a népek tologatása kövesse.

Véleményét erről már 1944-ben kifejtette a londoni parlamentben: „a kitelepítés a legkielégítőbb és legtartósabb megoldás. Nem lesznek állandó vitákat okozó, vegyes lakosságú területek. Tiszta helyzet áll elő. Nem tartom riasztónak az áttelepítéseket, amelyek a mai körülmények között már kivitelezhetők.” Hasonló véleményen volt Sztálin is, aki a felvidéki magyarság ügyét nemes egyszerűséggel „vagonkérdésnek” nevezte. Végül aztán a magyarság háború utáni radikális kitelepítése elmaradt, de így is tíz- és tízezrek kényszerültek elhagyni szülőföldjüket.

Sir Winston Churchill szobra a londoni parlament épülete előtt (Fotó: MTI/AP/Markus Schreiber)

Churchill megnyerte ugyan a háborút, de elveszítette a békét, mert a harcok elülte utáni legelső választásokon csúfosan elbukott. Elutasította az államilag finanszírozott általános egészségbiztosítást, ami jelentős társadalmi ellenállást váltott ki. A politikával azonban a veresége után sem szakított. A Zürichi Egyetemen 1946-ban mondott híres beszédében az „Európai Egyesült Államok” létrehozásáról szónokolt, a fultoni beszédében pedig kimondta azokat a híres szavait, amelyek alapján világszerte ismertté vált a „vasfüggöny” kifejezés: „A balti-tengeri Szczecintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett a kontinensre. Ezen vonal mögött fekszenek Közép- és Kelet-Európa ősi államainak fővárosai. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. E híres városok és a környezetükben élő lakosság mind a szovjet érdekszférában fekszenek.”

A Munkáspárt 1951-es választási veresége után ismét Churchill lett a miniszterelnök, megbízatása az 1955-ös lemondásáig tartott.

Kiváló szónok volt. Képességéről egy ízben ezt mondta: „Egy jó beszédnek olyannak kell lennie, mint egy nő szoknyájának: elég hosszúnak ahhoz, hogy elfedje a tárgyat, elég rövidnek viszont ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést.” Aztán hozzátette: „Amikor a sasok hallgatnak, a papagájok kezdenek fecsegni.”