logo

Műsorújság

Rendkívüli

Embercsempészek lőhettek rendőrökre az M5-ös autópályán

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

A mélyben élő ember-fájdalom erdélyi költője

| Szerző: Jezsó Ákos
A legnagyobb erdélyi magyar költő, kinek gazdag formakultúrájú verseiről Németh László azt írta, hogy sziget a „magyar líra pillanatnyi bomlásában”. Áprily Lajos 135 évvel ezelőtt az örök tündérkert ködbe vesző hegyei között látta meg a napvilágot.

Ott, Erdély múlt ködébe vesző égig érő bércei között, valahol Parajd felett, a Halál-pataka mellett ma is él ez az emlék, mert Áprily Lajos lelke, szelleme nem ment veszendőbe. Jóval azután, hogy elhagyta Erdélyt és Budapestre költözött, versében így foglalta össze e gondolat lényegét: „Nem vagyunk már hegy lakói, / messze kellett vándorolni. / Én Istenem, mit nem adnék, / ha egy reggel ott virradnék, / s ha még egyszer velem állnál / kicsi Halál-patakánál, / végzetünkből mit se sejtőn, / Parajd felett, fenn az erdőn.”

Áprily Lajos költő arcképe (forrás: Wikipedia)

Áprilily Lajos nem ezen a néven látta meg a napvilágot. Ez a költői, művészneve. 135 évvel ezelőtt Brassóban Jékely János Lajos nevet írták be az anyakönyvi naplóba, pont azt a családnevet, amit fia, a Kossuth díjas író és költő, Jékely Zoltán is használt, aki amúgy 1913-ban szintén Erdélyben, Nagyenyeden született és az elcsatolt területeken élő magyarság szimbólumaként a honban maradt ország fővárosában, Budapesten halt meg.

Áprily Lajos Brassóból indult a magyar irodalom Parnasszusa felé. Elemi iskoláit azonban már a sóhegyéről híres, Székely-földi Parajdon végezte, középiskoláit pedig a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, majd tizenkét éves korában, 1899-ben szülei Kolozsvárra költöztek, s ezért a kincses város református kollégiumában érettségizett le. Erdély fővárosában szerezte meg a bölcsészkari magyar–német szakos képesítést.

Első tanári állomáshelye Nagyenyeden volt. Itt született Zoltán fia. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított e nagy hagyományú városban. Első versét is itt publikálta az Erdélyi Lapokban, még a saját nevén, vagyis Jékely Lajosként. Modernnek ítélt hangvétele miatt lesújtó kritikát kapott, ami évekre visszavetette költői szándékát és sokáig nem kísérletezett újabb publikálással.

Jékely Zoltán 1982-ben készült portréképe (forrás: Wikipédia)

Az Áprily Lajos költői nevet első ízben az Új Erdély című lapban 1918 tavaszán megjelent versével használta, de írásait akkor már – ezen a néven – az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő és Pásztortűz című lapok is lehozták.

Az Erdélyre ráköszönő román világban már nehezen boldogult. Kuncz Aladár hívására 1924-től közösen szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. Két évvel később családostól Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. De nem sokáig, mert a következő évben Budapestre távozott.

Erdélyszerte körbefutott a hír: ő is. Ő is elmegy, mint oly sokan.

Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt, s közben a Protestáns Szemlét szerkesztette.

A hegyek, az otthoni hegyek emlékeit azonban nem tudta feledni.

Amikor a ’30-as évek végén egy kirándulás alkalmával Visegrád környékén meglelte azt a hegyoldalt, amely Parajdra emlékeztette, úgy döntött, hogy ott telket vásárol és házat épít. Itt telepedett le, s az ismerős, ám mégis idegen környezeteben költészete kiteljesedett. A lírai érzelmek lázadó énekese lett, kinek elégikus hangulatú költészetét a természet és az erdélyi táj ihlette: „Fogy az ösvény, fogy a napfény, / hideg árnyék hull a hegyre. / Áll mögöttem ötven erdő, / ötven évem rengetegje. / Torkomig ver csorba szívem, / tűz a talpam, seb a térdem”.

Aztán amikor egy röpke pillanatra Észak-Erdély nagyvárosai fölött újra a piros-fehér-zöld nemzeti trikolór lengett, Áprily Lajos is azt tervezte, hogy hazatér.

Attól kezdve Parajdon, hol gyermekkora legszebb éveit töltötte, a hegyoldalban, a „kicsi Halál-patakánál”, egy erdei boronaházban töltötte nyarait.

Fia, Jékely Zoltán azonban tényleg hazaért Kolozsvárra, s az ottani egyetemi könyvtárban dolgozott. Leánya, Márta is megjárta ugyanezt az utat. Az 1944. augusztusában bekövetkezett román átállás után azonban Erdély másodjára is elveszett, és a család hazatelepült, illetve a Magyarországon maradt fele hosszú időre elszigetelődött egymástól.

Nagyon megrázta, hogy szeretett kisunokája 1946-ban vérhasban meghalt. Egyre nagyobb visszavonultságban élt a Visegrád melletti házában, s közel húsz évig nem jelent meg újabb kötete. A berendezkedő kommunista hatalom új világában nem találta meg a helyét, s csak műfordításaival volt jelen az irodalmi életben. Legközelebb 1957-ben jelent meg Ábel füstje című verses kötete, majd a 1964-ben a műfordítói munkásságát bemutató Az aranyszarvas, 1965-ben pedig az új verseit közlő Jelentés a völgyből, majd a Fecskék, őzek, farkasok című műve. Költeményeinek addig legteljesebb válogatása, A kor falára 1967-ben, nem sokkal halála előtt látott napvilágot.

Augusztus 6-án, a hárshegyi szanatóriumban hunyt el, a visegrádi temetőben nyugszik.

Vallomás című versében így foglalta össze életét: „Igaz: én itt a sorssal nem csatáztam, / döbbent szemmel láttam itt a vért, / és nem lengettem omló barikádon / fehér zászlót a véres emberért. / Viharokból kibomló új világért / csak álmom volt, nem lobbanó vitám. / Rohamra nem harsogtam riadókat / jövő-ködökbe zúgó trombitán. / A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, / sötét heggé simult minden dalon. / De mint a monda tóba hullt harangja, / a mélyben él az ember-fájdalom”.

 

 

Ajánljuk még