Hosszú út vezetett oda, hogy az egész ország egyszerre emelje fel a fejét és mondja azt, hogy „Elég volt!”.
A vesztes világháború után ugyanis Rákosi Mátyás képében hazánkra rátelepedett a sztálini terror. Az embereket megfélemlítették a sajtóban hatalmas nyilvánosságot kapó koncepciós perek, melyek nagyon gyakran kivégzésekkel végződtek. És nem csak a kommunizmus vélt vagy valós ellenzőivel teltek meg a börtönök, hiszen az egyedüli hatalmat gyakorló Magyar Dolgozók Pártja legfelsőbb köreiből is akasztottak.
Rajk László sem volt bűntelen, hiszen a Rákosi céljait mindenben kiszolgáló belügyminiszterkét éppen az ő nevéhez köthető a többpártrendszer teljes felszámolása, a civil- és társadalmi szervezetek betiltása és a tömegterror elindítása, sorsát azonban ennek ellenére sem tudta elkerülni és a népbíróság a hűtlenségről és kémkedésről szóló, akkorra amúgy már hatályát vesztett 1930-as törvény alapján 1949. szeptember 24-én halálra ítélte.
Sztálin óhajának megfelelően Rákosi Mátyás az országban kiépítette a mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállamot, amely Államvédelmi Hatóság nagyban támaszkodott a 28 000 fős aktív tagságára és a mintegy 40 000 beszervezett besúgójára.
Rákosi Mátyás világának mártírokra is szüksége volt, akik vérüket adták az eszméért. Nem volt olyan pártrendezvény, ahol el ne hangzott volna ez a dal: „… S ím eljött az új élet és új világ, / Mely emlékbe foglalja sok hős fiát, / Kik meghaltak érte, most élnek velünk. / S a hősök nagy áldozatát őrzi hű szívünk”.
Rajkból is áldozat, vagyis mártír lett, és hét évvel a kivégzése után ugyanaz a rendszer rehabilitálta, mint amelyik megölte. Az 1956. október 6-i újratemetés már önmagában is felért egy kommunizmus ellenes tüntetéssel.
Egy pesti anekdota szerint Rajk egyik régi barátja a százezres tömeg láttán fel is kiáltott: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”.
Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin kezdettől fogva kiépített személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, a nehéz- és a hadiipar észszerűtlen fejlesztése, valamint az ezek miatt növekvő szegénység.
Az önmagát „munkásparadicsomként” definiáló országban az emberek életszínvonala rosszabb volt, mint az „átkosnak” hirdetett háború előtti.
A helyzeten az sem segített, hogy Sztálin 1953-as halála után az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről, megtartotta azonban a pártvezetői posztját. Utóda az erőltetett szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt Nagy Imre lett, aki rögvest amnesztiát hirdetett, és felszámolta az internálótáborokat. Véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre.
Az életszínvonal együtt emelkedett Nagy Imre nimbuszával.
A reformjait támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakult a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör, amely pillanatok alatt komoly társadalmi befolyásra tett szert.
Nagy Imre azonban 1955-ben megbukott. Tavasszal az összes tisztségétől megfosztották, év végén még a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagságát is megszüntették.
A keményvonalas kommunista vezetők pedig ezzel párhuzamosan megerősödtek. Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett, aki a börtönökből kiszabadult és Nagy Imrét támogató párton belüli belső ellenzék miatt már nem tudta visszaállítani a sztálinizmust.
Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán elítélte a sztálinista diktatúrát. Ezt követően moszkvai nyomásra Rákosinak még a pártvezetői tisztségéről is le kellett mondania. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt. A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Lengyelországban a nyáron munkásfelkelés tört ki, amit a varsói kormány nagyon gyorsan levert.
Őszre a Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében egyre nyíltabban kezdték követelni Nagy Imre visszatérését. Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén már százezres tömeg jelent meg, október 16-án pedig Szegeden újjáalakult az első, kommunistáktól mentes ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, amelyhez másnap Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc egyetemistái is csatlakoztak.
Mivel a lengyelországi reformok miatt Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, amire október 19-én több lengyel városban szovjetellenes tüntetés volt a válasz, a magyarországi diákok egyre több egyetemi városban is szervezni kezdték rokonszenvtüntetéseket.
A helyzet megvitatására október 22-én a vidéki egyetemek Budapestre küldték delegáltjaikat, s a Műegyetemen döntés született: másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést tartanak. Helyszínként a Duna-parti Bem-szobrot jelölték meg.
A diákgyűlés ezenkívül elfogadott egy 16 pontos követelési listát is. Így érkeztünk el október 23-a reggeléig.
A párt központi lapja, a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikkében jelentette be a demonstrációt, megemlítve az egyetemisták 16 pontos követelését is, valamint a Magyar Írószövetségnek a lengyelországi események mellett kiálló közleményét is ismertette.
A tüntetésről a Kossuth Rádió is beszámolt. Mindkét hírforrás ismertette, hogy a tüntetéshez több társadalmi szervezet is csatlakozott, mint például az Írószövetség, a Petőfi Kör és a párt ifjúsági szervezete, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége. A valóságban azonban a pártvezetés megosztott volt e kérdésben. A Politikai Bizottság két irányzata közötti szakadatlan vitában délelőtt az ellenzők kerültek többségbe és betiltották a tüntetést, de tűzparancsot nem adtak ki, noha Rákosi egykori jobbkeze, Révai József és Marosán György, Kádár János leghűbb társa egyaránt ezt követelte. Kora délután azonban a másik álláspont győzedelmeskedett és zöld utat kapott a tüntetés. A Kossuth Rádió a pillanatnyi állásnak megfelelően egyszer arról beszélt, hogy a tüntetés be van tiltva, aztán meg épp az ellenkezőjét közölte. A Kossuth Rádió 14:23-kor megszakította az adását és beolvasta a Belügyminisztérium engedélyét. Arról azonban mélyen hallgatott, hogy a párt vezetői utasították az ÁVH-t, hogy fegyveres alakulatokat küldjön a rádióhoz, a pártházakhoz, valamint szállja meg a főváros stratégiai pontjait.
A bizonytalan tájékoztatás ellenére a műegyetemisták menete délután fél háromkor megindult a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől, majd a Szabadság hídon átvonulva érte el a Duna-parti Petőfi-szobrot, ahol már várták őket a pesti egyetemisták. Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák pedig felolvasta a 16 pontot, majd a tízezres tömeg átvonult a Bem-szoborhoz.
Útközben nőttön-nőtt a demonstrálók létszáma, hiszen a munkából hazatartók is közibük álltak.
A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, a diákság képviselői ismertették a 16 pontot, Zbigniew Herbert lengyel író pedig beszédet tartott. A demonstráció záróakkordjaként Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot és megkoszorúzták a magyar–lengyel testvériesség jelképének is felfogható szobrot.
De ekkor már százezres tömegről beszélhetünk.
Az emberek nem akartak hazamenni.
A tömeg a Parlament elé vonult. Ekkor kezdték el kivágni a nemzeti lobogó közepéről a Rákosi-címert.
Így született meg a forradalom jelképe, a középen lyukas trikolór.
Az események felgyorsultak.
Mire a Kossuth térre ért a tömeg, már két-háromszázezres lehetett.
Még a környező utcák is megteltek. Az emberek politikai jelszavakat skandáltak, mint például azt, hogy „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”. Idővel egyre radikálisabb rigmusok hangzottak: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”. Az esti sötétedés beálltakor pedig már ezt kiabálták: „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”; „Aki magyar, velünk tart!”.
Nagy Imre este kilenc felé jelent meg a Parlament erkélyen. Beszédében reformokat ígért és hazatérésre szólította fel az embereket.
Mindeközben Gerő Ernő, MDP első titkára egyrészt riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket, másrészt telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este nyolc órakor a Kossuth Rádió leadta Gerő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát nyilvánította ki a reformok egyetlen és hiteles képviselőjének, a tüntetők követelésétől pedig mereven elzárkózott. Beszéde csak olaj volt a tűzre.
A Kossuth téri eseményekkel egy időben Budapest egy másik pontján is hatalmas tömeg gyűlt össze.
A Dózsa György úti Sztálin-szobornál is legalább százezer ember demonstrált és a zsarnokság szimbólumának ledöntését követelte.
Ennél azonban továbbment: cselekedett.
Több eredménytelen ledöntési kísérlet után Sztálin hat tonna súlyú hatalmas szobra a porba hanyatlott. Pont akkor bukott orra, amikor a százezres tömeg elkezdte a Himnuszt énekelni.
Az emberek egymást ölelgették és sírtak örömükben.
Gerő Ernő rádióbeszédének híre azonban futótűzként terjedt közöttük és hatalmas felháborodást gerjesztett.
A tömeg a Dózsa György útról a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult, csakhogy itt az ÁVH felfegyverzett egységei fogadták őket.
Ekkor dördültek el az első lövések, és a forradalom menthetetlenül kirobbant.