A modern harckocsik ősének az ókori harci kocsit, más néven harci szekeret tekinthetjük, amely a mezopotámiai sumér államokban jelent meg az i. e. 3. évezred elején. Persze ez még egészen másképp nézett ki, mint a mostani utódja. Amint az az első fennmaradt ábrázolásából, az i. e. 2600 körül keletkezett, Ningirszu város győzelmi sztéléjén látható: az eleje magasított, oldalán hajítódárdákat tároló szekrény található, s a négy, tömör keréken gördülő járműben egy hajtó, két kardos és egy dárdát hajító katona foglalt helyet. Ráadásul még csak nem is lovak, hanem a mezopotámiai térségben is előforduló vadszamarak húzták.

Sumér harci szekér Ur városábaól

Szóval csöppet sem volt valami gyors. Feladata valószínűleg nem is az ellenséges vonalak áttörése, inkább a gyalogság támogatása volt.

A lovas kultúra közel-keleti megjelenésével a harci szekér is megváltozott: a korábbi tömör kerekű konstrukciókat felváltotta a könnyű, küllős kerékkel épített kétkerekű változat, amelyet már két ló vontatott, s ezáltal a sumér szekereknél sokkal gyorsabb és mozgékonyabb volt.

Egyiptomi harci szekér

Ezek a járművek már kellően hatékonyak voltak ahhoz, hogy önálló fegyvernemet szervezzenek belőle, és az i. e. II. évezred elején a térség minden nagyobb államában használták. Nemcsak Kisázsia, Egyiptom, de a görög kultúra arisztokráciája is harci szekéren vonult hadba.

Huszita szekérvár (Forrás: OSZK)

Újabb, jelentős technikai fejlődést évezreddel később a husziták hoztak, immár az európai 15. században. A cseh katonák olyan megerősített és oldalt csapóajtóval lenyitható szekerekkel vonultak csatába, amelyből már tűzfegyverekkel lehetett lőni. A husziták harcmodorát Hunyadi János is alkalmazta, de Mátyás király sem vetette meg azt a lehetőséget, hogy jelentős tűzerővel rendelkező alakulattal az ellenség vonalai elé lehet robogni, majd egy sortűz leadása után minden saját veszteség nélkül villámgyorsan vissza lehet térni.

A harci kocsik évezredes történelmének újabb fejezetét a 20. század hajnalán kirobbant és az utókor által Nagy Háborúnak nevezett első világháború hozta. Egészen pontosan az 1916-os esztendő, amikor is a franciaországi Somme folyónál öldöklő harcok robbantak ki.

Az első világháború egyik legvéresebb csatáját 1916. július 1. és november 18. között vívták, a két oldal veszteségei pedig meghaladták a másfél millió katonát.

Közvetlen előzménye a verduni csata, ahol a németek igen nehéz helyzetbe hozták a franciákat. A Somme mentén indított támadástól az antant szövetségesek azt remélték, hogy jelentős német erőket von el Verdun alól.

Csakhogy a dolgok nem a tervek szerint alakultak: a brit hadsereg már az első napon 57 470 katonát veszített.

Pedig alaposan előkészítettek mindent: először 1437 ágyúból közel kétmillió tüzérségi lövedéket lőttek a német vonalak felé, s csak ezt követően indították el az első rohamot, amit John Masefield költő így írt le: „a nagymutató elérte a félórás jelet, és a brit vonalak mentén egyszerre sípszó és kiáltások hangoztak fel. Az első hullám emberei kimásztak a mellvéden, sötétségben, kavarodásban, a halál jelenlétében és maguk mögött hagyva minden szépet és jót, előnyomultak a senki földjén keresztül, hogy megkezdjék a somme-i csatát.”

A németek azonban derekasan védekeztek.

A Maxim-géppuska német változata, a Maschinengewehr géppuska révén a saját vonalaik elé olyan, halálos tűzfalat vontak, amelyet élő ember nem tudott áttörni. Hiába indítottak az angolok újabb és újabb rohamot, a géppuska hatalmas vérfürdőt rendezett és mindenkit lekaszált.

Az első világháború összes hadviselő fele alkalmazta a géppuskát, amely tűzgyorsasága és lőtávolsága révén szinte minden támadást meg tudott állítani, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a frontvonalak megmerevedjenek, és kialakuljon az állóháború.

A hatalmas emberveszteségek miatt először az angol és a francia, majd egy kis késéssel a német mérnökök is elkezdtek gondolkodni egy olyan „csodafegyveren”, amely páncélvédelem alatt tudja áttörni az ellenség drótakadályait, árokrendszerét, és közben még erőteljes tűzcsapással is pusztítja az ellent.

Először az angoloknak sikerült használható gépet alkotni. Ez lett a harckocsi, hétköznapi nevén a tank.

Először teherautó alvázakra szerelt páncéllapokkal próbálkoztak, de ezek a mozgó géppuskaállványok azért nem váltak be, mert nem tudtak szabadon mozogni az árkokkal szabdalt csatatereken.

A brit hadügyminisztérium olyan járműre vágyott, amely nagy teherbírású és jó terepjáró képességekkel rendelkezik.

A Nagy Háború első tapasztalatai alapján létrehozta a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, amely a fejlesztéssel Sir William Trittont bízta meg.

Javaslatára az amerikai gyártmányú Holt traktorok átépítésével jött létre 1915-ben a Little Willie néven ismertté vált modell, amelyet az első brit harckocsinak lehet nevezni. A fejlesztés következő fázisában megszületett Mk I. harckocsi ettől annyiban különbözött, hogy lánctalpait megerősítették, a stabilitás növelése miatt pedig a test teljes hosszán körbefuttatták.

Az 1916 februárjában megindult sorozatgyártásával belépett a hadviselés történelme a harckocsik korába.

Ezt a tankot vetették be a britek 1916.szeptember 15-én. Az acélszörny csak cammogni tudott: maximális sebessége 3,6 km/h volt. Mégis pánikot váltott ki a német katonák körében.

Egy brit gyártmányú Mk I harckocsi 1916 szeptemberében

A brit hadvezetés nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a titkos fegyver megtöri az állóháborút. A harckocsikat ugyanis a szögesdrótakadályokkal nem lehetett feltartóztatni, az ellenséges gyalogság puska és géppuskatüzétől pedig megvédte a páncélzatuk. Lassú tempójuk miatt azonban könnyű célpontok voltak a tüzérség számára, ráadásul megbízhatatlanok is voltak: a szeptember 15-én bevetett 49 harckocsiból például csak 32 érte el az első vonalat,és ezek közül is csak 21 érte el az ellenséges vonalakat.

A szeptember 15-i támadás azonban sikeres volt. A britek áttörték a német vonalakat és elfoglalták Flers falut.

A csata után egy, a település felett átrepülő pilóta azt jelentette a főparancsnokságon, hogy „Flers főutcáján egy harckocsi parádézik, míg a brit hadsereg mögötte korzózik”.

A nap végére a brit katonák négy kilométer mélységben behatoltak a német frontvonal mögé. Még a tartalék állásokat is elfoglalták, de az áttörést most sem sikerült kierőszakolni.

A bevetett harckocsik jelentős eredményeket értek el, de megbízhatatlanságuk miatt mégsem lehettek az áttörést kierőszakoló csodafegyverek.

Német A7V harckocsi 1918. március 21-én, a nyugati fronton

Kevéssé ismert, hogy a Nagy Háború brit tankjai ellen mi, magyarok is harcoltunk. A második gázai csata idején, 1917. április 17–19. között ugyanis a budapesti 4. és a kassai 6. hegyi tüzérezredek hegyitarackos osztályai csaptak össze a Törökországra rontó brit vezetésű Egyiptomi Expedíciós Erőkkel.

Az angolok nyolc Mark I-es páncélossal is támadtak, melyek közül hármat kilőttek a törökök mellett harcoló magyar tüzérek. Ez az összecsapás a magyar páncéloselhárítás első sikere.

Olasz Ansaldo kisharckocsi

Szeptemberhez amúgy egy másik, magyar vonatkozású emlék is köthető: a Magyar Királyi Honvédség állományába ugyanis 1936-ban került az első, Fiat-Ansaldo CV–35 típusú kisharckocsi. Korábban ugyanis a trianoni békediktátum tiltása miatt hazánknak semmilyen páncélosa sem lehetett.