logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Nem volt király, aki nagyobb Magyarország fölött uralkodott: Nagy Lajos 640 éve hunyt el

| Szerző: Jezsó Ákos
Egyetlen magyar király van csak, akit az utókor a „Nagy” előjellel ruházott fel, méghozzá méltán. I. Anjou Lajos országa ugyanis valódi európai nagyhatalom volt, kardját Közép-Európa összes népe félte. Minden idők egyik legnagyobb magyar királya 1382. szeptember 10-én, vagyis éppen 640 esztendeje hunyt el a birodalma egyik ékkövének számító Nagyszombat városában.

A Visegrádon 1326. március 5.-én született Lajos felmenői között szinte az összes jelentős korabeli uralkodói dinasztia képviseltette magát. Apai ágon egyenesági leszármazottja Capet Hugó francia királynak, aki a mi Szent István királyunk kortársaként Európa egyik legkiterjedtebb rokoni kapcsolatait felmutató Capeting-dinasztiát alapította meg. Apai ágon ugyanakkor az egyik dédanyja V. István magyar király leánya, Árpád-házi Mária, másik dédanyja pedig I. Rudolf német király leánya, Gertrud. Árpád-házi királyi vér anyai ágon is folyt az ereiben, hiszen édesanyja Ulászló lengyel király leánya, akinek a nagymamája nem más volt, mint Árpád-házi Jolán, IV. Béla magyar király leánya. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt.

Nagy Lajos király

Szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A szabadok hét mesterségére, vagyis a hét szabad művészetre Neszményi Miklós pécsi püspök és Lackfi Dénes ferences szerzetes oktatta, a hét lovagi erényre pedig Drugeth Miklós és Kistapolcsányi Miklós.

Károly Róbert király a gyermekei számára készíttette a Magyar Anjou Legendárium című kódexet, amelynek töredékeit manapság a világ nagy múzeumai – mint például a Vatikáni Apostoli Könyvtár, a szentpétervári Ermitázs, a washingtoni Metropolitan Museum, vagy a párizsi Louvre – legféltettebb kincsei közé sorolják. A legendagyűjtemény a dinasztia szempontjából fontos szentek, például szent Gellért, vagy szent László életét a mai szóhasználattal élve képregény-szerűen, tehát sok ábrával és kevés, csak képaláírásnyi szöveggel mutatja be. Nem véletlen, hogy Nagy Lajos egész életén keresztül a szintén lengyel anyától származó szent Lászlót tekintette példaképének – és épp úgy, mint az Árpád-házi nagy király, ő is a magyarság lovagkirálya lett.

Eszménye a kegyes, széles látókörű uralkodó, aki bátor, erényes és nagylelkű, ugyanakkor pártolja a művészeteket és a tudományokat is.

Záh Felicián 1330-as merénylete a királyi család ellen, Orlai Petrich Soma festménye (1860)

Az ifjú Lajosnak azonban egy ízben komoly veszélybe került az élete. De adjuk át itt a szót a Képes Krónikának, amely szemtanúi hitelességgel írta le a történteket: „Midőn azután az Úr 1330-ik évében, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a király a királynéval és a mondott két fiával a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felícián a király asztalához lépett. Kirántotta éles kardját, és a veszett kutya dühével hirtelen a királyra rontott. Irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. A kegyelmes Isten könyörületessége azonban nem engedte, hogy végbevihesse szándékát. A király jobb kezét könnyen megsebesítette ugyan – jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta (…) Midőn azután az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula fia Miklós és János nádor fia Miklós; fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek. Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné alétekfogója, úgy rohant Felíciánra, mint valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette; most az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat, és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget. Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendék fiát és hű szolgáját – akik elfutottak, de meg nem menekülhettek – lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán.”

A merénylet okairól megoszlanak a források. Az egyik vélekedés szerint a tartományurak által szőtt összeesküvés volt. Az utókor azonban inkább az emlékeit másfél évtizeddel később papírra vető olasz krónikás leírását fogadja el. Eszerint Erzsébet öccse, Kázmér herceg – a későbbi Nagy Kázmér lengyel király – állítólag elcsábította Záh Klárát, s apja ezt akarta megtorolni.

Első politikai cselekedetét még trónörökös korában tette, az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ugyanis ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást. Első hadi tapasztalatát pedig mindjárt a következő évben meg is szerezte, révén, hogy a megállapodás értelmében ő vezette a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat a Habsburgok ellen.

Lajos ábrázolása az uralkodása idején készült Képes krónikában

Károly Róbert 1342. július 16-án bekövetkezett halála után öt nappal, ünnepélyes keretek között Székesfehérvárott fejére helyezték szent István koronáját. Tizenhat éves volt ekkor. Első útja Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol a Képes Krónika szavai szerint „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük”.

A Capeting-ház Európa egyik legősibb uralkodócsaládja. A dinasztia alapítója Capet Hugó (939-996), francia király. Manapság két ország trónján ülnek Capetingek, mindketten a család Bourbon-ágából származnak: VI. Fülöp spanyol király és Henrik luxemburgi nagyherceg. A Capeting–Anjou-ház a dinasztia egyik ága volt, melynek tagjai többek között a Szicíliai, a Nápolyi, a Magyar és a Lengyel Királyság uralkodóit is adták. A magyar történelem Anjou-kornak nevezi azt a közel százéves korszakot, mikor az Anjou-ház királyai uralkodtak az országban. A magyar ágat alapító II. Károly és Mária királyné utódai az Árpád-ház leányági leszármazottjai voltak. A magyar trónra igényt elsőként Martell Károly calabriai herceg tartott. 1295-ben bekövetkezett halálát követően trónigényét fia, Károly Róbert vitte tovább, akit végül ténylegesen is az ország királyává koronáztak.

Lajos igazi lovagkirály volt. Nagyon sok hadjáratot indított a Balkánra, Dalmáciába, Litvániába vagy éppen Itáliába, s ezekben többnyire személyesen is részt vett. Személyiségét jól jellemzi, hogy a második nápolyi hadjárata alkalmából, midőn is serege javát hajóval vitte át az Adrián, elfogadta az ellenséges hadak fővezérének, Tarantói Lajosnak az életre-halálra szóló párbaj-kihívását, amit az akkor éppen Franciaországban hadakozó III. Edvárd angol király bírói felügyelete mellett vívtak volna meg. A párbajból aztán nem lett semmi, mert Tarantói Lajos visszalépett, Lajos király pedig erre elfoglalta Nápolyt.

A nápolyi háborúk egyébként jogos öröksége birtokbavétele, valamint testvére halálának megbosszulása miatt azt követően robbantak ki, hogy 1343-ban meghalt apai nagybátyja, I. Róbert nápolyi király, aki örökösének unokáját, Johannát jelölte ki. Johannának a nápolyi és a visegrádi dinasztiák 1333-as megállapodása értelmében Lajos király testvéröccse, András volt a férje.

Andrást azonban Nápolyba érkezése után Johanna utasítására megölték. A háború ezt követően robbant ki a két királyság között.

A felek egy évtizednyi hadakozás után 1352. március 23-án Nápolyban békét kötöttek. Eszerint Lajos lemondott a hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit, akik viszont 300.000 aranyforint hadikárpótlást voltak kötelesek fizetni, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kell állni, amely tisztázza szerepét a „férjgyilkosságban”.

Lajos követei azonban a király utasítására lemondtak a kialkudott összegről, mondván, hogy uruk nem kapzsiságból, hanem öccse megbosszulásáért hadakozott.

Lajos hadai mégsem vonultak ki teljesen Itáliából, Toldi Miklós vezetésével ugyanis még sokáig pápai zsoldban erősítették a Vatikán katonai erejét. A nápolyi kérdés végül úgy oldódott meg, hogy az 1370-től Visegrádon nevelkedett rokon, Durazzói Károly a Lajos király által küldött katonák segítségével 1381-ben elfoglalta Nápolyt, ahol a következő évben királlyá koronázták. A frisskeletű uralkodó pedig négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát.

Lajos a Balkánon szinte minden irányban terjeszkedett, legsikeresebb fellépése azonban egyértelműen a Károly Róbert királyunk alatt magyar uralom alá kerülő Dalmácia megőrzése volt.

A magyar királyt uralta Spalató (Szplit), Trau (Trogir), Zára (Zadar) és Raguza (Dubrovnyik). Mivel Magyarország nem avatkozott bele a belügyeikbe, királyainktól rendre megkapták a függetlenségüket biztosító kiváltságaikat, így inkább minket választottak, mint az alternatívát jelentő Bizáncot, vagy Velencét.

A területet azonban Velence mindenképpen meg szerette volna szerezni, hiszen konkurenciája volt. A magyar hadak ellen még a törökkel is összefogtak, hogy legyőzzék a közös ellenséget. A váltakozó kimenetelű hadakozás magyar szempontból a nápolyi háborúk lezárásával kapott új lendületet, hiszen Lajos király mentesült az itáliai hadjáratok hatalmas költségeitől. 1381-ben Torinóban köttetett meg a béke, amely révén Dalmácia teljes területe magyar uralom alá került. A tartomány javát „Ozmán vad népe” az 1521-1526-os török-magyar háború során hódította el tőlünk, az apraját meg a következő ötven évben.

Lajos király a románok irányába is hadakozott. Brassó városában azonban a lába elé borult I. Basarab havasalföldi fejedelem és hűbéresküt fogadott a magyar történelem legnagyobb királyának, Lajosnak.

Nagy Lajos király mellszobra a diósgyőri vár előtt Miskolcon (MTI Fotó: Vajda János)

A szomszédos Moldvával is akadtak gondok, ahonnan meg a tatárok törtek be Erdélybe. Lajos ezt megelégelvén Lackfi Endrét küldte ellenük, aki 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár sereget. Maga a tatár kán sógora is fogságba esett, akiért hatalmas váltságdíjat ajánlottak fel, de Lackfi elrettentésképpen a fejét vétette. A székelyek mondái szerint a győzelemben nagy része volt Szent László királynak: a szent holtteste állítólag a csata idejére eltűnt a nagyváradi kriptájából, aztán megjelent a csataéren és a hadsorok élén harcolt, fején koronával, kezében csatabárddal. Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több hadjáratot is indítottak a tatárok ellen, akik erre kivonultak Moldvából, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt.

Lajos 1365-ben elfoglalta Észak-Bulgáriát, bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot. Itteni birtokainak legnagyobb részét később elveszítette ugyan, de a cár, Iván Szracimir 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén.

Lajos 1377-ben épp ezen területek megvédése és megtartása érdekében verte úgy tönkre a Balkánon terjeszkedő törököt, hogy annak több, mint tíz évig semmilyen hadmozdulatra sem maradt ereje.

 

Nagy Lajos szobra a Hősök terén

Lajos Lengyelország királya is volt, a lengyel történelembe Ludwik Węgierskiként, azaz Magyar Lajosként vonult be. Az 1370. november 17-i krakkói koronázása után egészen haláláig uralta a lengyeleket, amire a Károly Róbert magyar és Kázmér lengyel király által megkötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel. Halálával a két királyság perszonáluniója felbomlott ugyan, de trónját a kisebbik leánya, Hedvig örököte, aki a litván Jagelló Ulászló fejedelemmel megkötött házasságával alapozta meg a középkori lengyel nagyhatalom alapjait.

Nagy Lajos címei: Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bolgárország királya, Salerno fejedelme és a Szent Angyalhegyi javadalom ura.

Lajos uralkodásának második felében már békésebb időszakok is akadtak, külpolitikája is csendesült, de a sikerek ekkor sem hagyták el. 1360-ban például apja példájára ő is királytalálkozót rendezett, ezúttal Nagyszombatban, ahol Európa szívének legnagyobb uralkodói, János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.

Lajos király vagyonának és európai léptékkel mérve is óriási hatalmának az alapját az 1320-ban felfedezett aranybányák adták, amelyek a kontinens leggazdagabb országává tették Magyarországot.

Igazi nagysága katonaként és hadszervezőként mutatható ki, hiszen olyan hadjáratokat is folytatott, amelyek az ország határaitól 1500–2000 km távolságban zajlottak. Ez a középkor addigi szakaszában igen kevés hadvezérnek, uralkodónak sikerült, ezért nem minden alap nélkül írta róla egy padovai krónikás, hogy Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között és a legrettegettebb király a hitetlenek szemében Nagy Károly császár halála óta”.

Berzsenyi Dániel Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című versében pedig ezt írta: „Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk/ Rómát s Athénét látta felállani/ Attila roppant városában/ Mars, tudomány, hatalom virágzott.

Ajánljuk még