Néhány nappal azután, hogy Németország 1919-ben aláírta a rá nézve megalázónak és a hatalmas anyagi terhek, valamint a területi veszteségek miatt diktátumnak nevezhető versailles-i békeszerződést, a francia hadsereg főparancsnoka, Ferdinand Foch marsall újságírók előtt azt mondta: „Ez nem béke. Ez fegyverszünet, húsz évre.”
A francia marsall még az időpontot tekintve sem tévedett sokat, csak két hónapot.
A nagyhatalmak ugyanis a németektől 1919-ben nem csak a teljes gyarmatbirodalmukat vették el. Versailles-ban ezenkívül Elzász-Lotaringiát Franciaországhoz csatolták, de hatalmas területeket kapott Dánia, valamint az újraszülető Lengyelország és a semmiből megteremtett Csehszlovákia is. Belgium megkapta Eupen és Malmédy városát; az iparilag fejlett Saar-vidéket úgy helyezték 15 évig a Nemzetek Szövetségének felügyelete alá, hogy az ott termelt hasznot Franciaország aknázhatta ki, a Rajna-vidéket demilitarizálták, a Balti-tenger partján, Kelet-Poroszországban található Memel-vidék pedig litván fennhatóság alá került.
On September 1, 1939, at 4:45 am, the German battleship Schleswig-Holstein started firing at the Polish defenders of Westerplatte, near Gdańsk.
These were the first shots of the World War 2.
The Polish defenders at Westerplatte, despite being outnumbered, held firm for 1 week pic.twitter.com/BbLR9BM8D1
— Visegrád 24 (@visegrad24) September 1, 2022
Arányaiban bennünket, magyarokat, sajnos még ennél is erőteljesebb pörölycsapással sújtott az antant békéje, hiszen amíg Németország a kontinentális területének 13 százalékát veszítette el, addig a Magyar Királyság ősi földjének 74 százalékát vették el a győztesek.
A nagy háború után a német társadalom mégis egyöntetűen úgy érezte, hogy Versailles-ban az egész nemzetet alázták meg. Adolf Hitler felemelkedésének ez az egyik kulcsa. Nemcsak a hatalom megszerzéséhez vezető útján, de később is, már vezérként és kancellárként egyaránt arról szónokolt, hogy ő az az ember, aki helyreállítja Németország becsületét, visszaszerzi az elveszített területeket és az újraegyesített német nép számára ezeréves birodalmat hoz létre.
A versailles-i békeszerződésbe az első éket akkor ütötte, amikor a vámjogilag Franciaország részét képező, vasércben és kőszénben gazdag Saar-vidéket 1935-ben népszavazás útján visszaszerezte, rá egy évre azonban már a Wehrmacht 30 ezer katonája kellett ahhoz, hogy a Rajna-vidék is a Harmadik Birodalom kebelére térjen. A nagyhatalmak itt már tiltakoztak, de ennél többet nem tettek, pedig Hitler parancsba adta, hogy ha a német csapatok a bevonulás során bárhol is ellenállásba ütköznek, akkor azonnal vonuljanak vissza.
Ausztria következett. Az osztrák államban nagyon népszerű volt az anschluss, vagyis az egymás mellett lévő két német ajkú ország egyesítésének gondolata. A bécsi nemzetgyűlés mindössze egy nappal a Monarchia 1918. novemberi szétesése után már törvényt hozott egy német–osztrák köztársaság megalakításáról. A kibocsátott ideiglenes alkotmány második cikkelye kimondta: „Német-Ausztria a Német Köztársaság szerves része”. A képviselők úgy érezték: Német-Ausztria az akkor még alá nem írt békeszerződésben annyi területet fog elveszíteni, hogy gazdaságilag és politikailag többé már nem lehet életképes, ezért az egyetlen lehetséges út, ha egyesül Németországgal.
Az anschlussnak azonban még csak a gondolatát is elutasította a francia diplomácia, amely Németország gyengítésében és nem megerősödésében volt érdekelt. Ausztria és Németország ennek ellenére 1919 tavaszán és nyarán több alkalommal is hivatalos tárgyalásokat folytatott az anschluss megvalósításának lehetőségeiről, amit a saint-germaini békeszerződés francia nyomásra tiltott meg. Az osztrákok ezt aláírták, cserébe pedig, amolyan kárpótlás gyanánt, megkapták Magyarország nyugati felét, vagyis a mai Burgenlandot azért, hogy az élelmezésüket biztosító mezőgazdasági területük is legyen. Ausztria és Németország 1928-ban az anschluss tilalma ellenére mégis egyesítette a jogrendszerét, 1931-ben pedig vámszövetséget kötött egymással.
A Németországban 1933-ban hatalomra került Adolf Hitler ezen előzmények után tűzte zászlajára a két német állam egyesítésének gondolatát, amit kezdetben legélesebben Olaszország ellenzett.
Mussolini ugyanis akkor még kifejezett ellenérzésekkel viseltetett az őt amúgy példaképének tekintő Adolf Hitlerrel szemben, és attól tartott, hogy ha megvalósul az anschluss, akkor az gyengíteni fogja Olaszországnak a dunai térségben kialakított befolyási övezetét. A Duce végül 1937-ben azzal adta be a derekát, hogy a németek cserébe elismerik Olaszországnak a Földközi-tenger menti vezető szerepét. Mivel Anglia és Franciaország néhány elítélő diplomáciai üzeneten kívül szinte semmit sem tett, az olaszok pedig bólintottak, az anschluss elől elhárultak a külpolitikai akadályok.
Soldiers of the German Wehrmacht tearing down the border crossing into Poland, 1 September 1939 pic.twitter.com/kOx7GAEnMl
— History Calendar (@historycalendar) November 16, 2020
A német hadsereg, a Wehrmacht 1938. március 12-én átlépte az osztrák határt.
A lakosság náci karlendítéssel és virágokkal várta a német katonákat, innen a virágháború kifejezés. Hitler szülőfaluja, Braunau közelében lépett Ausztria földjére, és hatalmas ováció közepette vonult be Bécsbe, ahol bejelentette a két német állam egyesülését, vagy ahogyan fogalmazott: szülőföldje belépését a Harmadik Birodalomba.
Hitler vérszagot kapott ettől a diplomáciai győzelemtől és úgy döntött, hogy emeli a tétet: 18-ra blattot húz – és megint bejött neki a lapjárás! Bejelentette, hogy Csehszlovákia nyugati felére, a Szudéta-vidékre is igényt tart, mondván, hogy ott is németek élnek, s nekik is joguk van arra, hogy egyesüljenek az anyaországgal. Európa négy vezető államfője, vagyis Neville Chamberlain brit és Édouard Daladier francia miniszterelnök, valamint Mussolini, Hitler meghívására Münchenben gyűlt össze, s hosszas tárgyalás után megállapodtak arról, hogy a kontinentális béke megőrzése érdekében Csehszlovákia rovására még egyszer, utoljára, kielégítik a német igényeket.
A paktum melléklete amúgy magyar vonatkozású passzust is tartalmazott, ugyanis a négy nagy arra kötelezte Csehszlovákiát, hogy Magyarországgal és Lengyelországgal is tekintse át a területi vitáit, s ha ez nem vezet eredményre, akkor a felek az igényeiket terjesszék fel a négy nagy döntőbírósága elé. Lengyelország a területi vitát úgy oldotta meg, hogy katonáival lazán bevonult a Párizsban kettévágott Tessény (ma Český Těšín) cseheknek ítélt felébe.
A magyar igényeket azonban az amúgy magyarul folyékonyan beszélő Jozef Tiso szlovák kormányfő visszautasította, a két ország közötti területi vita tehát a döntőbírák elé került. Franciaország és Anglia ekkor közölte, hogy számukra ez az ügy már érdektelen, így aztán a döntés Bécsben 1938. november 2-án Hitler és Mussolini személyes alkujával született meg, így tért vissza a Felvidék déli sávja Magyarországhoz.
Az angol és francia megbékélési politika újabb lépésre ösztökélte Hitlert. Erőteljes diplomáciai nyomással és agresszív fellépéssel, de elérte, hogy 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, majd parancsot adott arra, hogy a Wehrmacht vonuljon be a maradék Csehországba, ahol az úgynevezett népi németek csupán elenyésző kisebbséget alkottak. Olaszország ezzel párhuzamosan megszállta Durazzót, Albániát pedig végleg fennhatósága alá vonta.
Ilyen előzmények után újult ki a lengyel–német konfliktus. Csakhogy Lengyelország területi integritására Anglia és Franciaország már katonai garanciát igért. Hiába követelte tehát Hitler, hogy a németek által lakott területek egyesítése jegyében Kelet-Poroszországot egy korridorral kössék össze a birodalommal, valamint Danzig szabad város és a Memel-vidék ügyét is rendezzék, a két nyugati nagyhatalom megüzente: nem hátrál, s ha kell, akár háború árán is megvédi Lengyelország függetlenségét és területi egységét.
Hitler félt a kétfrontos háborútól. Felmérte, hogy a Wehrmacht ereje elegendő arra, hogy letörje a lengyel ellenállást, de ha közben nyugatról megtámadják, akkor mindent elveszíthet.
És miközben távol-keleti szövetségese, Japán hatalmas területeket kebelezett be Kínából, Hitler megegyezett Sztálinnal.
A Molotov–Ribbentrop-paktumként emlegetett szerződés azért lepte meg Angliát, mert a britek is udvaroltak a szovjet diktátornak. Sztálin pedig a két ajánlat közül a számára előnyösebbet fogadta el. Tisztában volt azzal, hogy Európában a kapitalista országok között előbb-utóbb kirobban a háború, amiből nem akart kimaradni. Azt remélte, hogy a nyugati hatalmak kölcsönösen meggyengítik egymást, s ezzel megnyitják az utat a háborúba „nevető harmadikként” belépő Vörös Hadsereg előtt, amely majd a legtávolabbi pontokra is elviszi Lenin eszméjét, s a szocializmus vérvörös zászlaját.
Hitler stratégiai előnyöket kínált Sztálinnak, ezért a szovjet vezető elfogadta azokat.
A paktum titkos záradéka ugyanis érdekszférák mentén kettévágta Kelet-Európát, ami a sztálini olvasatban azt jelentette, hogy haderejét sok-sok kilométerrel nyugatabbra tudja tolni. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum révén szovjet érdekszférába került Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina egyes területei. Lengyelországot pedig a megállapodás értelmében felosztották Moszkva és Berlin között.
Hitler csapatai 1939. szeptember elsején, hajnali 4:45-kor lépték át a lengyel határt, s ezzel kitört a második világháború, amelybe negyedórával később a németek oldalán máris beavatkozott Szlovákia. A Jánošík, a Škultéty, valamint a Rázus fedőnevű hadosztályból álló, 51 ezer fős sereg harminc kilométer mélyen behatolt Lengyelországba, két nappal később pedig az akkori pozsonyi lapok diadalittasan közölték, hogy „újra szlovák zászló lobog a Javorina felett”.
A szlovákokkal ellentétben a Magyar Királyság nem volt hajlandó csatlakozni a lengyelek ellen megindított hadjárathoz, noha Hitler – újabb revíziós lehetőségeket megcsillantva – erősen erre presszionálta a magyar kormányt. Teleki Pál miniszterelnök azonban a sok száz éves lengyel–magyar barátságra hivatkozva azt üzente a Führernek, hogy „Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen”. Hozzátette: még a „német csapatok magyarországi vasútvonalakon történő átszállítását” sem engedélyezi, pedig Hitler ezt is kérte.
A lengyel összeomlás után hazánk befogadta a hozzánk menekülő katonákat és civileket, akik egészen az 1944-ben ránk zúduló német megszállásig biztonságban voltak. Még lengyel iskolák és szervezetek is működhettek Magyarországon.
A Wehrmacht 1939. szeptember elseji támadása miatt az Egyesült Királyság, Ausztrália és Új-Zéland két nap múlva hadat üzent Németországnak, a britek példáját aztán néhány napon belül Franciaország, Kanada, Norvégia és a Dél-afrikai Köztársaság is követte.
Az 1939-es lengyelországi hadjárat során a Wehrmacht három irányból támadt. A védők a bzurai cstavesztés után délkeleti irányba hátráltak, követve azt a tervet, hogy a romániai hídfőnél várják ki a szövetségesek ellentámadását. Ez azonban sohasem történt meg. Ehelyett szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg rontott rájuk – és ezzel eldőlt minden.