logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Leépített olaszok, raktárban tartott migránsok: a francia migránspolitika száz esztendeje

| Szerző: hirado.hu
Egy igen régi, a francia történelemben több mint száz évre visszamenő szabályzással, gyakran egymásnak ellentmondó intézkedéssekkel kísért problémát, a migráció kérdését érintette Gérald Darmanin belügyminiszter minapi bejelentése a bűncselekményt elkövető külföldiek kitoloncolásáról. Franciaország korábban egyike volt a kontinensnyi területeket gyarmatosító európai államoknak. A gyarmatbirodalmak összeomlása után először saját, elüldözött állampolgáraik közel egymilliós tömegével, majd a volt gyarmatokról beözönlő, egyre nagyobb tömegekkel szembesültek. KRONOLÓGIÁNK.

No-go zónák, külföldről érkező bűnözők, akikkel szemben tehetetlen a rendőrség, erőszakos iszlamizáció, a közbiztonság leromlása vagy teljes hiánya – számtalan súlyos problémával szembesülnek Nyugat-Európa államai az utóbbi évtizedekben. A mára már krízisállapotokat teremtő migráció a korábban kontinensnyi területeket gyarmatosító, s így igazgatásuk, ellenőrzésük alatt tartó, egykori tengeri és szárazföldi nagyhatalmak történeti örökségeként jelentkezik – időnként olyan nyugati államokban is, amelyek nem voltak gyarmattartók.

Kapcsolódó tartalom

Franciaország már a 19. század végén a bevándorlás célpontja volt, ekkor viszont még a szomszédos európai országokból (Olaszország, Belgium, Spanyolország és Svájc) és Lengyelországól költöztek területére munkavállalók. Mivel az I. világháborúban a fegyverkezésért felelős minisztérium észak-afrikai, indokínai és kínai munkásokat toborzott, már 1917-ben rendeletet vezetett be, amely tartózkodási engedélyt biztosított a Franciaországban tartózkodó, 15 évnél idősebb külföldiek számára.

1917–1939 között az országban már oroszok, örmények, németek, olaszok, spanyolok is megjelentek az országban – derül ki a Le Monde összeállításából. Franciaországot ekkor nemzetközi gazdasági válság sújtotta, így intézkedéseket hoztak a külföldi munkavállalók beáramlásának lassítására. 1931. november 2-án megszavazták a külföldiek franciaországi beutazásáról és tartózkodásáról szóló rendeletet. Három különböző időtartamú tartózkodási engedélyt vezettek be (egy, három és tíz év). A demográfiai szempontból kívánatos családi bevándorlást ösztönözték; a rendelet lehetővé tette a bírák számára, hogy kiutasítsák a bűncselekményt elkövető külföldieket.

A migráció felgyorsult a római szerződés 1958. január 1-jei hatályba lépésével, amely bevezette a személyek szabad mozgásának elvét.

1962-ben, az algériai háborút lezáró eviani szerződést követően hatalmas tömegek exodusa indult meg Algériából. Mivel a függetlenné vált államban élő franciáknak az immár arab kormányzat két lehetőséget adott („bőrönd vagy halál”), a több mint egymilliós, nem arab etnikumú lakosság (közöttük 130 ezer algériai zsidó is) nagy része,

mintegy 800 ezer fő kaotikus körülmények között hagyta el Algériát. Franciaország váratlanul egy hatalmas embertömeg letelepítésének gondjaival szembesült. Oranban, a legnagyobb, franciák által lakott városban egy nap alatt 700 francia civil lakost mészároltak le 1962 júliusában,

a városban akkor még jelen levő francia katonaság nem lépett közbe. A Franciaországban máig kibeszéletlen konfliktusba már annak kezdetén, a hadsereg lázadása következtében belebukott a Negyedik Köztársaság, ez az időszak egyben a centralizált elnöki hatalomra épülő Ötödik Köztársaság születésének korszaka.

Az 1970-es évekig tartó „harminc dicsőséges évben”, az ország erőteljes gazdasági fellendülésének időszakában a kormányzat az olasz bevándorlás fokozatos csökkentésére törekedett, a spanyol és portugál bevándorlás javára.

1974-ben a francia kormány úgy döntött, hogy felfüggeszti a nem uniós (gyakorlatilag: a nem európai) államokból munkavállalók és családok bevándorlását. Az egyéni munkavállalók bevándorlását 1977-ig szüneteltették, míg a családok bevándorlását 1975-ben engedélyezték ismét. Ekkor szembesült először Franciaország a volt gyarmatok felől érkező migrációs nyomással.

Már 1978-ban intézkedéseket dolgozott ki a kormány „fizikai munkás külföldiek szervezett és kényszerű hazatelepítésére”. Ezek az intézkedések különösen a Maghreb-országokat érintették. Franciaország egyre tehetetlenebbül állt szembe azzal a jelenséggel, hogy területén a volt gyarmatokról beözönlő, nagy számú, ekkor még munkavállalóként érkező tömegek jelennek meg.

Újabb szigorítást jelentett 1980-ban az az illegális migráció megelőzéséről szóló, úgynevezett Bonnet-törvény. A jogszabály szigorította az országba való belépés feltételeit, kiutasítási okká tette a közrend veszélyeztetését és az illegális beutazást vagy tartózkodást, és rendelkezett a határon kiutasított külföldiek kitoloncolásáról, illetve létesítményben való fogva tartásáról, ha nem tudták azonnal elhagyni az országot.

Komoly fordulatot jelentett az 1981-1988-as időszak, a szocialista François Mitterrand első, hétéves hivatali ideje. Hatalomra jutása radikális baloldali fordulatot jelentett Franciaországban.

1981 júliusában ezt támasztotta alá Gaston Defferre belügyminiszter körlevele is: a rendelkezés

enyhítette a tartózkodási engedélyhez és a politikai menedékjoghoz való hozzáférés feltételeit és ajánlást fogalmazott meg, hogy ne utasítsák ki a Franciaországban született külföldieket.

Az elmúlt negyven évben leginkább ez a szemlélet határozza meg a francia idegenrendészeti és migrációs politikát.

A kép illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent)

A kormány már 1981 októberében hatályon kívül helyezte a Bonnet-törvény rendelkezéseit. Ekkor a külföldiek számára egy sor új garancia is bevezetésre került, így például, hogy kiutasítást csak akkor lehet elrendelni, ha a külföldit legalább egy év szabadságvesztésre ítélték; a kiutasítással kapcsolatos eljárási garanciák szigorodtak; kimondták: az illegális külföldiek csak ítéletet követően toloncolhatók ki, és nem közigazgatási úton; a külföldi kiskorúak nem toloncolhatók ki, és a Franciaországban személyes vagy családi kötelékkel rendelkező külföldiek csak a közrendet fenyegető veszély esetén utasíthatók ki.

1986-ban a konzervatív, ellenzéki (továbbra is Mitterrand volt hatalmon) RPR–UDF megnyerte a parlamenti választásokat, szeptemberben pedig elfogadták a külföldiek franciaországi beutazásának és tartózkodásának feltételeiről szóló, úgynevezett Pasqua-törvényt. Ez a jogszabály visszaállította az 1981. október 29-i törvény előtti kitoloncolási rendszert, és korlátozta, kik kerülhetnek fel az automatikus tartózkodási engedélyt kapó, illetve a kiutasítás ellen védett külföldiek listájára.

Amikor az RPR–UDF ellenzék megnyerte az 1993. márciusi parlamenti választásokat is, újabb Pasqua-törvények léptek életbe, melyek megkönnyítették a külföldiek személyazonosságának ellenőrzését és korlátozták a tartózkodási engedély kiadásának feltételeit. A törvény rendelkezett a tartózkodási engedély megtagadásáról és visszavonásáról a poligámista külföldiek (és házastársaik) esetében is, illetve megerősítette a területről való kiutasításra vonatkozó intézkedéseket. 1994-ben ezt a folyamatot felerősítette néhány újabb törvény elfogadása, például a bevándorlás ellenőrzését vagy az illegális bevándorlók foglalkoztatása elleni küzdelmet megszervező igazgatóság létrehozását célzó jogszabályokat fogadtak el.

Mivel 1995–2002 között egy konzervatív politikus, Jacques Chirac töltötte köztársasági elnökként hétéves hivatali idejét, a baloldal – amely törvényes úton, elveszítve a legfőbb végrehajtó hatalmat, nem tudta bevándorlópárti politikáját érvényre juttatni – a vele túlnyomó többségében szimpatizáló sajtóval és művészvilággal összefogva 1996-ban monumentális tüntetéseket indított, hogy eltakarítsa az illegális migráció előtt álló akadályokat. Legelőször a „papírok nélküli” migránsok státusának legalizálásáért rendeztek a sajtó és számos ismert értelmiségi által támogatott, látványos tömegdemonstrációkat, melyekre már az ideológialag „megdolgozott” diákokat is odaszervezték.

Az úgynevezett sans-papiers-k, a „papír nélküliek” olyan, az országban százezerszámra élő, a harmadik világból érkező migránsok voltak, akik gyakorlatilag semmiféle jogcímmel nem rendelkeztek ahhoz, hogy az országban tartózkodhassanak. A baloldali és a liberális sajtótermékek és megmondóemberek meglehetősen irreális és demagóg szólamai, miszerint ezeknek az embereknek csupán a statusát kellene rendezni ahhoz, hogy szorgos munkavállalók legyenek, semmiképpen nem vágtak egybe a rendőrség – már akkor is csak igen csínján közölt – statisztikai adataival, melyek szerint az „idegenek” között igen nagy volt a drogkereskedelemből vagy éppen tolvajlásból élők aránya.

A baloldal számos hatásvadász, a tömegeket manipuláló akciót szervezett az illegális migránsok támogatására (nem utolsósorban azért, mert a támogatásukkal tartós tartózkodási, sőt akár szavazati jogokat szerző migráns tömegek rájuk voksoltak, miközben a korábbi „munkásság” gyakorlatilag már nem létezett

és más pártok felé is orientálódott). Így például a tüntetők – mintegy spontán akcióként – elfoglalták a Saint-Bernard-templomot. A templom megszállásáról a demonstrálókkal szimpatizáló cikkeket ontottak a francia lapok, azok is, melyek a világsajtó részeként a Föld számos országában elérhetőek voltak, így mind a hazai, mind a nemzetközi közvéleményt a „papír nélküliek” Franciaországban maradása mellé állították.

Szintén 1996-ban valóságos hisztériakeltés fogadta baloldali politikai körök és a velük szimpatizáló média részéről az úgynevezett Debré-féle törvényjavaslatot, amely többek között megerősítette az illegális bevándorlók eltávolításának rendszerét, az illegális bevándorlók bírósági őrizetbe vételét, az igazságügyi rendőrség határ menti hatásköreit.

Ebben az időszakban afféle törvénycsomagként emlegették az úgynevezett Pasqua–Debré-törvényt: ezeket 1986-ban, (Jacques Chirac kormányzása alatt), 1993-ban (Balladur-kormány) és 1997-ben (Alain Juppé-kormány) fogadták el a bevándorlás szabályozása céljából.

1997-ben az alkotmánytanács alkotmányellenesnek nyilvánította a bevándorlási törvény két rendelkezését (a menedékkérők aktáinak rendőrségi betekintése és a tízéves tartózkodási engedély automatikus megújításának hiánya).

Ebben az esztendőben történt a nemzetgyűlés feloszlatása és az új többség megválasztása után Lionel Jospin miniszterelnökké történő kinevezése. A szocialisták radikális baloldali szárnyához tartozó Jospin (akiről tíz évvel később, 2007-ben kiderült, hogy kommunista „ejtőernyősként” szivárgott be korábban a Szocialista Pártba és a 60-as években „Michel elvtárs” fedőnéven egy szovjet befolyás alatt álló szervezet tagja volt, testvére pedig egyenesen a KGB-vel állt kapcsolatban) miniszterelnökségének időszakában (1997. június–2000. május) egyértelműen érezhető volt a balra tolódás az idegenrendészeti politika területén.

Tüntetők tiltakoznak a Génération Identitaire nevû francia jobboldali szervezet feloszlatását célzó kormányzati szándék miatt Párizsban 2021. február 20-án. A túlnyomórészt fiatalokból álló, később feloszlatott szervezet az illegális bevándorlás és az iszlám térnyerése ellen küzdött (Fotó: MTI/EPA/Ian Langsdon)

1997 júniusában például sor került a papírokkal nem rendelkező migránsok részleges legalizálásának bejelentése. 1998 márciusában pedig az új állampolgársági törvény lehetőséget teremtett arra, hogy a Franciaországban élő külföldi szülők gyermekei 13 éves koruktól szüleik engedélyével, 16 éves koruktól pedig ezen engedély nélkül is kérvényezhessék a francia állampolgárságot.

Két évvel később, 1999-ben létrehozták az állampolgársághoz való hozzáféréssel foglalkozó megyei bizottságokat, melyek feladata a bevándorló hátterűek esetében a foglalkoztatás, a lakhatás, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés és a szabadidős tevékenységek terén tapasztalható megkülönböztetés eseteinek feltárására, valamint a bevándorló származású fiatalok integrációját elősegítő javaslatok megfogalmazása volt.

Ugyanebben az esztendőben nyitották meg a Sangatte nevű raktárt, azt menekültszállássá alakítva, hogy befogadhassák az Angliából elutasított menedékkérőket.

Franciaország és Németország ugyanekkor egy olyan dokumentumot terjesztett elő, amely meghatározta a közös menekültügyi és migrációs politika főbb irányvonalait.

Erőteljesen érezhető volt a migrációs politikában is az a fordulat, hogy 2002–2012 között konzervatív kormányfői voltak Franciaországnak. 2002 májusában Nicolas Sarkozy belügyminiszterként benyújtotta a belbiztonságról szóló törvényt, amelynek egyik szakasza az illegális migráció elleni küzdelemmel foglalkozott.

A baloldal válasza nem sokat késlekedett: az egyébiránt már-már fanatikusan egyház- és vallásellenes, s a keresztény vallást ellenségként kezelő iszlám fundamentalizmus támogatásától sem visszariadó baloldali és radikálisan liberális körök támogatásával és szervezésében ismét egy keresztény templomot használtak fel hangulatkeltésre és a közvélemény megdolgozására.

2002 augusztusában migránsok elfoglalták a Saint-Denis-bazilikát; szeptemberben, a nyomásgyakorlással nem sokat törődve, Sarkozy a prefektusoknak küldött körlevélben kezdeményezte a papírok nélküli migránsok aktáinak felülvizsgálatát.

Szintén Sarkozy belügyminiszterségének időszakára esik a Sangatte központ végleges bezárásának bejelentése 2002. december 30-án, a tervezettnél három hónappal korábban.

A 2015-ös, máig tisztázatlan körülmények között megindított, s gyakorlatilag azóta is tartó, szüntelen migránsáradat egész Európában új helyzetet teremtett;

a helyzet visszássága, hogy a belügyminiszterként most kiutasítási törvényt kezdeményező Darmanin feloszlatta azt a Génération identitaire nevű jobboldali szervezetet, amely a migránsok ellenőrizetlen beözönlésére hívta fel a figyelmet akcióival.

Kapcsolódó tartalom

Az újabb migrációs hullám számos, eddig ismeretlen kérdést vetett fel Franciaországban, ilyen az iszlamista szélsőségeket támogató baloldal problémája. Egyes templomok  ismét a lapok címlapjára kerültek, de már nem úgy, mint a migráció melletti demonstráció eszközeiként megszállt épületek: a nizzai Notre Dame-templomban például lefejeztek egy nőt 2020 októberében, amikor gyilkosa, egy iszalmista fanatikus három embert ölt meg egy terrortámadásban.

Címlapfotó: Illegális migránsok az A1-es autópálya mellett, Párizs északi elővárosában 2020. november 17-én (Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat)

Ajánljuk még