Itt hallgathatja meg a teljes beszélgetést!

Bár a mészárlásra számos bizonyíték van, az áldozatok jó részének személyi adatait még ma sem lehet azonosítani, s a pozsonyligetfalui tömegsírokat részen lefedi a ráépült lakótelep. Udvardy Zoltán 2018-19-ben Géczy Dávid filmrendezővel közösen készített, közel egyórás dokumentumfilmje az erőszakos kitelepítésekről, a ligetfalui munkatábor körülményeiről illetve a morvaországi Přerov mellett elkövetett tömegmészárlásról szólt – emlékeztetett Tarics Péter, aki többek között arról kérdezte a „Sóval hintették be” című könyv szerzőjét, hogy miért ezt a címet adta kötetének.

Udvardy Zoltánnal (b) Domonkos László író (j) beszélget Sóval hintették be című könyv bemutatóján

Felszántva, sóval behintve

„A harmadik pun háború végén a rómaiak a legenda szerint nemcsak hogy lerombolták Karthágót, de felszántották földjét és sóval hintették be, hogy ott még a fű sem teremjen meg. Kicsit hasonló történt az egykori pozsonyligetfalui haláltáborral s annak nyomaival is” – válaszolta Udvardy Zoltán, hozzátéve: „Itt játszódott le mindaz, amiről írok: itt állt egy hatalmas méretű táborrendszer; s aztán itt épült meg az 1970-es években Közép-Európa egyik legnagyobb lakótelepe, több mint 100 ezres lélekszámmal”. Az addig falusias, csupazöld, gyümölcsöseiről híres kisvárost a földdel tették egyenlővé. „Minden eltűnt, mindent betonba öntöttek, mindent leromboltak, és

megépült ez a borzalmas méretű lakótelep, melynek egyébiránt, kutatásaink szerint, a legszélső házai alatt – sőt a Budapestről Pozsonyba itt beérkező autóút alatt is – ott húzódhatnak a feltáratlan tömegsírok.

A mai napig azonosítatlan, jeltelen sírokban fekszik tehát Pozsony városa lakosságának számos olyan polgára, akik magyar vagy német nemzetiségűek voltak, derült ki a beszélgetésből. A ma szinte kizárólag szlovák lakosságú Pozsony népessége ugyanis egészen 1945 tavaszáig háromajkú volt.

Itt két tömeggyilkosságról, két helyszínről beszélhetünk, de egyetlenegy, összefüggő genocídiumról.

1945 április 8-án megkezdték a német, majd május 3-án a magyar lakosság tömeges kitelepítését Pozsonyból.

Forrás: hirado.hu

A lakásaikból erőszakkal deportált családokat a Duna bal partján fekvő Pozsonyból a folyam jobb partján fekvő Pozsonyligetfalu területére hurcolták. Ez egy végleges kitelepítés volt az érintettek szempontjából. Rohamszerűen végezték el ezt az újjáalakult államhatalmi szervek. Pozsonyban már több száz éve honos német és magyar családok kaptak úgynevezett „vymer”-t, kitelepítési parancsot.

Így tűntek el Pozsonyból a magyarok

Ennek értelmében 24 órán belül el kellett hagyniuk lakásukat egy nevetséges méretű pakkal. Ezeket a családokat különféle gyűjtőtáborokba vitték és nagyon csekély kivételtől eltekintve teljes ingó és ingatlan vagyonukat – lakásukat a bútorokkal együtt, vagy, ha volt ilyen, gyáraikat, boltjaikat is – elvesztették, soha többé nem kapták vissza (a magyar és német családoktól elvett pozsonyi ingatlanokat az állam azonnal, ezerszámra zárolta, ezt többek között Vadkerty Katalin felvidéki magyar történész munkái dokumentálták – a szerk.) Sokan öngyilkosságot követtek el, amikor a hivatalos szervek beállítottak hozzájuk ezzel a nyilvánvaló szándékkal – részletezte a szerző kérdésekre válaszolva.

Pozsonyligetfalu terültén még a két háború közötti Csehszlovákia idején megkezdődött egy monumentális, összefüggő, a területet körülvevő erődrendszer kiépítése. Felhasználták azt az adottságot, hogy a Dunának van itt egy jelentős kanyarulata. Az erődrendszer és a Duna folyás szerint jobbra kanyarodó szakasza bezár egy hatalmas, ovális alakú területet, melyet minden irányból meg lehet figyelni, körül lehet zárni – a teljes lezárást segíti, hogy a Duna jobb partán itt húzódik az osztrák államhatár is. A történethez tartozik, hogy

amikor a csehszlovák 4. hadsereg 17. számú gyalogezrede vette át a parancsnokságot a pozsonyligetfalui haláltábor fölött, a német és magyar táborrészre osztott területen megkezdték a polgári lakosság tömeges kivégzését.

Ez a vérengzés főleg a német nyelvű lakosokat érintette. Ám itt, a tábor területén „fogadta” ugyanez a határőrizeti feladatokkal megbízott ezred a Pozsonynál az országba belépő, a háború után (a harcok utolsó szakaszában a visszavonuló német és magyar csapatokkal együtt evakuált vagy elmenekült) a Felvidékre hazaérkező, visszatérő tömegeket is. Ide érkezett 90 magyar levente is (a háború utolsó szakaszában „felkoncolás” terhe mellett fegyveres katonai szolgálatra kötelezett, 12-16 éves magyar fiúk, akiket a Németország által ellenőrzött területekre evakuáltak 1945 tavaszára – a szerk.), akiket szintén a tábor területén végeztek ki 1945 júliusában – ismertette Udvardy a történteket.

Hitler jó barátai evakuáltak, Sztáliné kivégeztek

Jelenet a Népirtás Pozsonyligetfalun című filmből

Arra a kérdésre válaszolva, hogy miképpen függ össze mindez egy másik tömeggyilkossággal, amelyet a morvaországi Přerov városa mellett, az úgynevezett Svéd Sáncoknál követtek el, Udvardy kifejtette: „Amikor az újjászervezett csehszlovák haderő 17. számú gyalogezrede Prágából Pozsonyba tartott 1945 júniusában, abból a célból, hogy ott a belügyi szervektől átvegye a ligetfalui tábor őrizetét, útközben, mintegy ujjgyakorlatként, egy másik mészárlást is végrehajtottak. A katonai vonatszerelvénnyel Prágából Pozsony felé tartó 17. gyalogezred pontosan félúton, a morvaországi Přerov városában követte el rémtettét. Vonatuk megállt Přerovban. Ugyanazon a vasútállomáson várakozott egy másik szerelvény is. Ez a szerelvény német és magyar polgári lakosokat szállított”.

Ezeket a családokat a háború utolsó szakaszában evakuálta a Hitler-barát, nemzetiszocialista szellemiségű szlovák állam a megszálló német erők segítségével az akkor Németország ellenőrzése alá tartozó területekre.

A gyermekkel és csecsemőkkel utazó családok felvidéki, többek között dobsinai és késmárki otthonaikba szándékoztak hazatérni. Karol Pazur, aki ekkor a 17. gyalogezred parancsnoka volt, az állomáson egy szerelvényt, amely a hazatérő civileket szállította, katonai ellenőrzés alá vont

– meséli Udvardy. (A Sóval hintették be című könyv részletesen, dokumentumokkal alátámasztva vezeti le, hogy Edvard Beneš személyesen Sztálintól kért és kapott nagy számú fegyverzetet a háború utáni, csehszlovákiai etnikai tisztogatások végrehajtására, s hogy a tömeggyilkosságok politikai hátterét biztosító személyek fényes karriert futottak be: egyikükből a Varsói Szerződés egyesített katonai erőinek vezérkari főnöke lett – a szerk.)

Kiterelték ezt a vasúti szerelvényt Přerovból, a legelső vasúti megállóig, ez Lověšice település volt. Itt az összes utast, pontosan 267 embert, csecsemőkkel, kisgyermekekkel és igen idős emberekkel, többek között egy 90 esztendős asszonnyal együtt menetoszlopba állították és a Svéd Sáncok nevű, elhagyatott fennsíkra terelték. Ezután mind a 267 embert meggyilkolták (a lověšicei lakosokkal egy hatalmas gödröt ásattak, melybe az éjszaka folyamán géppisztollyal mindenkit belelőttek, a csecsemőkkel együtt, majd a friss tömegsírt hevenyészve betemettették; szemtanúk szerint még három napja is mozgott a föld, mert nem halt meg azonnal mindegyik áldozat – a szerk.) – ismertette a szerző a történteket.

Két tömeggyilkosság, egy katonai ezred

„Ugyanez a 17. számú gyalogezred folytatta útját Pozsonyba, s vette át a pozsonyligetfalui tábor őrzését 1945 júliusában, és

ugyanez az ezred hajtotta végre a németajkú polgári lakosság és a magyar leventék már említett kivégzését a tábor területén.

Sporadikusan magyar polgári lakosok meggyilkolására is sor került a táborban, ezeknek a gyilkosságoknak a körülményeiről egyelőre kevés információnk van” – húzta alá.

A Sóval hintették be című dokumentumkönyv megírását motiváló okokról Udvardy elmondta: „A Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm felvételekor mintegy tízórányi felvétel készült különböző szemtanúkkal és szakértőkkel, történészekkel folytatott beszélgetések során. Ezt kellett 53 percre megvágni. Hatalmas mennyiségű beszélgetés maradt ki tehát a filmből, sőt olyan kerek történetek is, melyek a film szerkesztési koncepciója vagy az időkorlátok okán ott végül nem szerepelnek. Ilyen például a pozsonyszentgyörgyi német gyűjtőtáborból a ligetfalui haláltáborba irányított, majd ott kivégzett, 80 fős, nőkből, gyermekekből és idős emberekből álló csoportja”.

A könyv kapcsán még hozzátette:

„Író és újságíró lévén belefogtam hát a könyv megírásába. Fölhasználtam ugyan szövegrészeket a film forgatókönyvéből is, de a Sóval hintették be című könyv tartalma a dokumentumfilmtől jelentősen eltér: számos ’pluszt’ tartalmaz. Például körüljárom a korabeli sajtóreagálásokat”.

Kiderült: a szerző azt is megvizsgálta, hogy a hivatalos Budapest minderre hogyan reagált; részletesen ismerteti és elemzi továbbá a Přerovnál kivégzett 267 fő névsorát is. Számos német családnevű áldozat esetében mutatható ki a magyar identitás, vagy bukkannak fel erre utaló szálak – emelte ki.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy lezárható-e a magyarság számára a történelemnek ezt a dicstelen korszaka, Udvardy úgy vélte: nem csak hogy

egyelőre nem zárható le az áldozatok ügye, hiszen még a köztudatba sem került bele mindez,

hanem „elmondható, hogy egy megismerési folyamat elején vagyunk”.

Címlapfotó: Jelenet a Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilmből