Magyarországot az első világháború kirobbanásakor alkotmányjogi értelemben nem lehetett önálló államnak tekinteni, hiszen a dualista monarchia részét képezte. Ebből nem csak az következik, hogy nem volt önálló hadviselő fél, de az is, hogy az antanttal semmilyen diplomáciai kapcsolatban sem állt. Még a hadakozásokat 1918. november 3-án lezáró padovai fegyverszünetet is a monarchia, és nem Magyarország nevében kötötték meg.

Tíz nappal később azonban az antant képviselőjével Károlyi Mihály már Magyarország miniszterelnökeként tárgyalt. A Belgrádban aláírt második fegyverszüneti egyezmény sok mindenben felülírta a padovai megállapodást – természetesen a kárunkra. Az elsőben a magyar hadseregnek az ezeréves határ mögé, a másodikban azonban már a Szamos-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva vonal mögé kellett visszahúzódnia. A Felvidék tekintetében hasonló demarkációs vonalat nem állapított meg, ott érvényben maradt az ezeréves határ. Az ország katonai erejét azonban a belgrádi konvenció hat gyalogos és két lovashadosztályra korlátozta. Ez azért nagyon fontos, mert Magyarország ütőképes haderő híján már nem tudta megvédeni önmagát akkor, amikor hazánkra törtek a szomszédaink.

A legyőzöttek: Budapest, 1918. november 16. Ünneplő tömeg a köztársaság kikiáltásakor a Parlament előtt, középen Károlyi Mihály (bajuszos) miniszterelnök a köztársasági elnökké választását hirdető transzparensek előtt, tőle balra Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke. A felvétel a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményének reprodukciója.

A belgrádi egyezmény azt is előírta: Magyarországnak „szükség esetén” meg kell engednie az antant csapatainak, hogy a területén átvonulhasson, a kiürített déli országrész közigazgatása azonban továbbra is a magyar kormány kezében maradhatott.

A fegyverszüneti megállapodás mégsem jelentette azt, hogy hazánk és az antant között létrejött a kétoldalú, nemzetközi jog talaján álló diplomáciai viszony. A két fél között a kapcsolat katonai missziók formájában zajlott, melyeket célirányosan, egy bizonyos feladat elvégzésére küldtek Budapestre. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén érkezett delegációt például azzal a feladattal bízták meg, hogy hozza létre azt, az úgynevezett koncentrációs kormányt, amelyet a győztesek majd meghívnak a párizsi békekonferenciára. A határok kérdése azonban addigra lényegében már eldőlt, azt rólunk, de nélkülünk döntötték el a béketárgyaláson, s a koncentrációs kormány felállítását csak azért szorgalmazta az antant, hogy legyen, aki kijelöli a békefeltételeket átvevő és aláíró delegációt. Ennek volt Apponyi Albert a vezetője.

A Párizsba küldött hatvanhat fő alkotta delegáció tagjai között két, későbbi miniszterelnököt is találunk: Bethlen Istvánt és Teleki Pált. A magyar küldöttek előzetesen felkészültek.

A nemzetközi hírű földrajztudós Teleki Pál például már 1918 őszétől dolgozott a később „vörös térképként” (carte rouge) emlegetett munkáján, amely a Magyar Királyság 1910-es nemzetiségi adatai alapján a népességet a népsűrűség figyelembevételével ábrázolta. Nevét onnan kapta, hogy a magyar nemzet szállásterületét vörös színnel jelölte. A magyar delegáció felkészülését az is segítette, hogy 1920 elején már ismert volt a német, osztrák és bolgár béke szövege, amelyeket elemezték és megállapították, hogy számos cikkelye azonos. Ez alapján pedig sejteni lehetett, hogy számunkra is hasonlókat írnak majd elő a háború győztesei.

A magyarok 1920. január 5-én indultak a budapesti Keleti pályaudvarról. Párizsban azonban a győztesek kifejezetten hűvösen fogadták a delegációt, mindenben éreztették, hogy legyőzött vesztesként tekintenek rájuk.

A francia főváros egyik külvárosában, Neuilly-ben jelölték ki a szállásukat, mozgásukat korlátozták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szállodájuk kertjét csak előzetes bejelentés és jóváhagyás után, detektívek hadának kíséretében hagyhatták el. A hivatalos érv az volt, hogy ezzel is a biztonságukat védik. A valóságban azonban meg akarták akadályozni, hogy bárkivel is találkozhassanak.

A magyar delegáltak közvetlenül a megérkezésük után, már január 8-án átadták a megbízólevelüket, amit az antant csak január 14-én fogadott el. Ez azért lényeges, mert a győztesek a béketervezet szövegét a magyarok várakoztatása alatt véglegsítették. Az Apponyi vezette delegáció észrevételeit pedig a véglegesítés után már csak formai okok miatt sem tudta figyelembe venni az antant. No persze a hajlandóság is hiányzott.

A békefeltételeket a magyar küldöttség 15-én kapta kézhez.

Apponyi Albertnek kevesebb, mint 24 óra alatt kellett felkészülnie a 14 részt, 364 paragrafust és függeléket tartalmazó szövegből

annak érdekében, hogy január 16-án Magyarország nevében a francia mellett angol és olasz nyelven is el tudja mondani az észrevételeit. Ezt a beszédjét hívja az utókor egy csöppet tévesen trianoni védőbeszédnek, lévén hogy a hazánk álláspontját felvázoló beszéd nem a Trianon-palotában hangzott el, hanem a párizsi külügyminisztérium épületében.

Apponyi Albert beszédének szövegét lehozta a nemzetközi sajtó is, így arról idehaza is értesültek az emberek.

Hiába volt a felfokozott várakozás, ami abból eredt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök megértőnek tűnt a magyar álláspont irányában, a január 15-én átvett szöveget csupán néhány adminisztratív kérdéskörben változtatták meg, a módosítások azonban érdemi ügyekre nem terjedtek ki.

A győztesek: Lloyd George, Clemenceau és Wilson (MTI Külföldi Képszolgálat)

A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa március 8-án megtartott londoni ülésén tárgyalta utoljára a magyar határok ügyét. A békekonferencia elnöke, Alexandre Millerand francia miniszterelnök május 6-án átadott levelében azt írta:

„lehetséges, hogy egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben vett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét. (…) Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott…”

A budapesti kormány úgy dekódolta az üzenetet, hogy a levélben megcsillantott korrekcióra csak a békefeltételek elfogadása és annak aláírása után kerülhet sor, hiszen a határmegállapító bizottságokat csak azt követően lehet felállítani. A francia miniszterelnök pedig levelében a magyar revíziós igény támogatására tett igéretet. Ez – több más mellett – ugyancsak nyomós érv volt annak érdekében, hogy a magyar kormány fogadja el a békeszerződés szövegét.

A Nagykövetek Tanácsa később titokban úgy döntött, hogy a levél ezen részét magukra nézve mégsem tekintik kötelezőnek.

Ezt azonban nem közölték Budapesttel.

1920. június 4-én aztán megköttetett a „béke”. A győztesek békéje.

A párizsi aláírás időpontjában, vagyis délelőtt 10 órakor Magyarországon megkondultak a harangok és megszólaltak a gyárak szirénái. Az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés és bezártak az üzletek.