Az 1879. december 24-én kihirdetett törvény nemcsak az 1849 utáni politikai emigráció, de Kossuth Lajos személyes sorsát is meghatározta, hiszen a szabadságharc erkölcsi vezetőjét megfosztotta magyar állampolgárságától.
Hosszú út vezetett idáig, hiszen ebben a témában az 1790-es évek óta számos törvénytervezet készült. Az utolsó rendi országgyűlésen ráadásul Kossuth Lajos aktív közreműködésével. Uralkodói szentesítésig azonban egyetlen próbálkozás sem jutott. A szabadságharc bukása után elméletileg az olmützi alkotmány birodalmi állampolgárságról rendelkező paragrafusa Magyarországon is irányadó lett volna, a szabadelvű alkotmány azonban még az osztrák tartományokban sem lépett hatályba, sőt az 1851. december 31-i császári pátens végérvényesen hatályon kívül helyezte.
A kiegyezés után az állampolgárság kérdését Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter már 1867 decemberében elővette, de a képviselőház arra hivatkozva söpörte le a kezdeményezést, hogy az osztrák minisztertanács is kidolgozta a maga tervezetét.
Andrássy Gyula miniszterelnök szerint „szükség fog adódni arra, hogy Őfelsége mindkét államának viszonyait az állampolgárságról szóló törvény tekintetében nemzetközi szerződés útján szabályozza”. Erre aztán hamarosan sor is került, amikor 1870. október eleje és december közepe között a magyar és az osztrák belügyminiszter meghatározták és kölcsönösen elfogadták a honosítás esetén egymás polgáraival szemben vice versa alkalmazandó jogelvet. Nevezetesen azt, hogy a másik állam polgárságát csak a saját állam kötelékéből való elbocsátás után lehet megszerezni.
Ilyen előzmények után került 1879 októberében immár Tisza Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter aláírásával a törvényhozás elé A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztésről címet viselő törvényjavaslat, melyre évtizedes várakozások beteljesüléseként tekintettek a honatyák.
Hogy mégis elementáris közbotrány lett belőle, arról leginkább a szöveg 31. paragrafusa tehet, amely miatt a törvény egészét hamarosan „lex Kossuthként” kezdték emlegetni. Ez ugyanis kimondta:
„azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy az osztrák–magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát.”
Márpedig Kossuth Lajos akkor már három évtizede emigrációban élt. Nem véletlen, hogy erről az egyetlen paragrafusról a parlamentben nagyobb vita kerekedett, mint a törvény egészéről.
Az ellenzék negyvennyolcas alapokon álló szárnya szerint a törvény csak arra jó, hogy az országtól véglegesen távol tartja a szabadságharc politikai menekültjeit, élükön Kossuth Lajossal. Az ellenzék másik szárnya, a hatvanhetes alapokon álló Egyesült Ellenzék viszont a kormány helyett a negyvennyolcasokkal kezdett civódni. Az ellenzék két szárnya között kirobbant vita pillanatok alatt félrecsúszott és az állampolgárság ügye helyett a fennálló politikai rendszer megítéléséről szólt. A kormány és a kormánypárti képviselők pedig csöndben maradtak, hátradőltek, és szépen megszavazták a törvényt. Tisza Kálmán miniszterelnök azzal érvelt, hogy ha az emigráció tagjai tartózkodási engedélyt kérnek valamelyik osztrák–magyar konzulátuson, akkor ezzel egyúttal vissza is nyerték a törvény által elveszített állampolgárságukat.
Csakhogy erre az akkor már 87 éves Kossuth Lajos nem volt hajlandó. Barátjának, Helfy Ignácnak írt levelében felrótta:
„ez annyit tenne, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok, és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron.”
Az emberek Kossuth Lajosra nemzeti hősként tekintettek, így hatalmas felháborodással fogadták a törvény szövegét. A közbotrányra Kossuth még rá is erősített nyílt levelével, melyben leszögezte:
„Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem.”
Tisza Kálmán miniszterelnök két tűz közé került, hiszen nemcsak a függetlenségi párti ellenzék, de az uralkodó is megvonta tőle a bizalmát, amikor pedig jelezte, hogy hajlandó lenne revideálni a törvényt, saját kabinetje egyhangúlag leszavazta, így tizennégy és félévnyi kormányzás után a „Generális” lemondásra kényszerült.
Lajtai László, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár történésze szerint az állampolgárság kérdésének átfogó törvényhozói rendezése kilenc évtizeden keresztül számtalan alkalommal előjött. Az 1848 óta kodifikált polgári jogegyenlőség korszakában aligha lehetett tovább halogatni az állampolgárság egységes és átfogó törvényi rendezését. Ennek ugyan mellékszála volt csak, ám Kossuth révén annál fontosabb politikai szimbolikával telítődött, hogy az állampolgárság távollét általi elveszthetőségét is törvénybe iktatták. Paradox módon mégsem a jogi értelemben vett elszenvedője, hanem a létrehozója lett a „lex Kossuth” valódi politikai áldozata.