1918. november 17-én az osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke az önrendelkezés jogát kizárva Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját (Sopront és környékét is beleértve) azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a csehszlovák–délszláv korridor sokat emlegetett terve.

Az ezt követő trianoni béke a döntést újból megerősítette. A nyugati határszél egy részét az Ausztriára és Magyarországra kényszerített békeszerződések elszakították az országtól.

A békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. 1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor, majd fegyveres felkelés tört ki Nyugat-Magyarországon a terület osztrák birtokba adásának megakadályozására. A megmozdulásokkal másfél hónapig tartó felkelés vette kezdetét.

Ennek hatására a nagyhatalmak beleegyeztek, hogy népszavazás döntsön Sopron és környéke hovatartozásáról. 1921. december 8-án Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, hogy a velencei szerződés értelmében népszavazás döntsön a város és szűkebb környéke sorsáról.

A népszavazás titkos volt. A végeredményt december 17-én a Zrínyí Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetben hirdették ki, a soproni lapok pedig rendkívüli kiadásban adták ország-világ tudtára, hogy „magyarok maradtunk”. Magyarországra 15 304-en, Ausztriára 8227-en szavaztak. Érvénytelen volt 502 szavazat.

A település ettől kezdve lett a „leghűségesebb város”. Hűség a kitartásban, az élni akarásban, a történelmi hagyományok tiszteletében. A diadalmas soproni népszavazás messze túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt példa a békediktátoroknak, hogy miként lehetett és kellett volna egyebütt is eljárniuk a magyar és más európai határok igazságos kijelölésében.