„1981. decemer 13., Varsó. Éjjel fél egykor teázunk a sógornőmmel, a Woronicza utca 35. félemeleti lakásában. Az elsötétítő függönyök behúzva éjszakára. (…) Nehézgépjárművek dübörgésére figyelünk fel. Kinézünk, mi az. Hatalmas katonai teherautók állnak be a tévé székházának szemben levő főkapujához, deszantosok ugrálnak le róluk, pillanatok alatt zárják a környéket, leváltják az épület civil őrségét. Mi a nyavaja ez? Sejtjük, de nem akarjuk hinni. Szombatról vasárnapra virradó éjjel van, alszik Lengyelország. Vagyis, eddig aludt. Most bakancsok dobognak a lépcsőházakban, ébresztik, viszik a belügyes listákra már régen feljegyzett embereket. Ki azért nem alszik, mert viszik, ki meg nyilván nézi a „műsort”. A tévén sistergés, kép semmi. A rádió még szól, dzsesszmuzsika a hármason”
– olvashatjuk nemrég elhunyt Szalai Attila újságíró, műfordító, diplomata és polonista, több konzervatív hazai lap volt főszerkesztője Lengyel földön című kötetében. Szalai jórészt Lengyelországban élt az 1970-es évektől az 1990-es évek elejéig.
Mint arról a fenti naplójegyzet is tanúskodik, éppen 40 évvel ezelőtt, 1981. december 13-án, 00.00 órakor lépett életbe az úgynevezett hadiállapot Lengyelországban. Wojciech Jaruzelski tábornok vezetésével az úgynevezett Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) – ellentétesen az akkor hatályos lengyel alkotmány vonatkozó passzusaival – szabályos katonai puccsot hajtott végre, hogy érvényesítse Moszkva és a Lengyel Egyesült Munkáspárt retrográd politikai csoportjainak visszarendeződési szándékát.
T-55-ös harckocsik a nyugat-legyelországi Zbąszyń utcáin 1981. december 13-án. (Forrás: Wikipédia)A cél a szabad Szolidaritás Független Szakszervezet (Solidarność) törvényesen érvényesített befolyásnak semlegesítése, a szervezet teljes szétverése, emellett a keresztény és szuverenista-nemzeti szellemű, polgári jellegű lengyel társadalmi átalakulás megtörése, a totális kommunista visszarendeződés volt.
Az előzmények: meghátrál a kommunista rezsim
1979–1980-ban a gazdasági mutatók minden tekintetben történelmi mélyponton voltak a háború utáni Lengyelországban. A LEMP Politikai Bizottságában 1980 kora nyarán újra arról döntöttek, hogy áremeléshez kell folyamodni. Az új árak 1980. július 1-jén léptek életbe, az emelkedés mértéke különösen nagy volt a hús és a hústermékek körében. A munkások a szokásokhoz híven sztrájkkal fenyegetőztek és fizetésemelést követeltek. Júliusban az ország több városában, Lublinban, Ursusban, Sanokban és Tarnówban is sztájkok robbantak ki.
Új fejezet kezdődött azonban augusztus 14-én, amikor a Gdański Lenin Hajógyár munkásai is sztrájkba léptek. Két nappal később létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot, Lech Wałęsával az élen.
A sztrájkok minden korábbinál nagyobban voltak, a munkabeszüntetések kiterjedtek az egész Tengermellékre. Augusztus 31-én már több mint 700 vállalat csatlakozott az Üzemközi Sztrájkbizottsághoz.
A kormány tárgyalásra kényszerült a munkásokkal. Szczecinbe és Gdańskba is külön kormánydelegációk érkeztek egy-egy miniszterelnök-helyettessel az élükön. A varsói pártvezetés hosszú viták után belátta, hogy nincs más választása, mint elismerni az új szakszervezetet és aláírni a sztrájkbizottsággal a megállapodásokat. Augusztus 30-án Szczecinben, 31-én pedig Gdańskban került sor az ún. augusztusi megállapodások aláírására.
Ezek a megállapodások forradalmi változást jelentettek a szovjet típusú államok történelmében: az illegitim, Moszkva utasításait leső kommunista pártszervezetek diktatórikus uralma mellett létrejött egy valós felhatalmazással rendelkező, tömegtámogatást élvező érdekképviseleti csoport, megtörve a diktatúra egyeduralmát.
Az országban – erről számos szemtanú is beszámol – lelkes, különleges hangulat lett úrrá. Csoóri Sándor, aki részt vett a Szolidaritás krakkói nagygyűlésén, így számol be erről:
„Olyasféle sereglést, olyan izgalmat, amely egy várost teljesen felgyújtott, ritkán láttam. 1956-os élményeim ugyan voltak, de az annyira önkéntelen volt, ez pedig már megszervezett nagygyűlés volt, csak a bénák, a betegek és a csecsszopók nem jöttek el, mindenki más, körülbelül száz-egynéhányezer ember ott volt a téren.”
Egy független szakszervezet
Szeptember 17-én Henryk Jankowski római katolikus lengyel pap, a Szolidaritás mozgalom tagja a hajógyári kapu előtt szabadtéri misét celebrált a munkások számára. Ekkor fogalmazták meg a 21 pontos követelés listát is, melyet két fatáblába véstek és kifüggesztették a hajógyári kapura. Ezekben a napokban érkeztek meg a hajógyárba az ország vezető ellenzéki értelmiségei, akik hamarosan egy hivatalos tanácsadó testületet alkottak a sztrájkbizottság mellett a kormánnyal folytatandó tárgyalások idejére. A szakértői bizottság vezetője Tadeusz Mazowiecki lett.
A munkásjogok védelmére ekkor, 1980-ban megalakult országos, független lengyel szakszervezet, a Szolidaritás 1989-ig a kommunista rezsimek történetének legnagyobb tömegmozgalmi csoportját alkotta, mely nyíltan állást foglalt a fennálló szocialista rendszerrel szemben. A szakszervezet rövid idő alatt igazi tömegmozgalommá nőtte ki magát: 1981-ben már közel 10 millió tagja volt. A kommunista állampárt ekkor összesen mintegy 3 millió tagot számlált.
A Szolidaritásba előszeretettel léptek be a fiatalok is, de hamarosan egy önálló diákszakszervezet megalapítását tűzték ki célul. 1980 októberében Józef Tischner katolikus áldozópap a Wawelban szentbeszédet mondott a szolidaritás eszméjéről. Tischner szentbeszédei és írásai adták a mozgalom erkölcsi-etikai alapját, ami miatt később a Szolidaritás nem hivatalos káplánjának is nevezték őt.
A Szolidaritás mozgalom fontos szegmense volt a keresztény hit és értékrendszer aktív szerepe a mélyen hívőnek, katolikusnak maradt országban. A mozgalom keresztény hátterét megerősítette, hogy akkor éppen egy lengyel főpap lett a katolikus egyház feje. A pápa előtt letérdeplő Legyelország, mint az a fent idézett dokumentumfilmben is elhangzik, “kihúzta magát a kommunista hatalommal szemben állva”. Erkölcsi erőt adott tehát a lengyel népnek a rá kényszerített harcban Karol Wojtyla, avagy II. János Pál.
Kereszt a legyilkolt munkások emlékére
1980 decemberében újra történelmi esemény színhelyévé vált a Gdański Hajógyár. December 17-én sor került az 1970-es, a sztrájkoló munkásokra leadott sortűz áldozatai emlékművének felavatására.
A legyilkolt munkások emlékműve Gdańskban. (Fotó: Wikipédia)
Az emlékmű egy hatalmas, a mai napig álló kereszt volt. A megemlékezésen jelen volt a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fő képviselői is.
1981-ben változás állt be az ország vezetésében: a miniszterelnöki székbe Wojciech Jaruzelski ült be.
A Szolidaritás I. Országos Kongresszusát 1981 őszén két fordulóban tartották meg Gdańskban, az Olivia Sportcsarnokban. Itt fogadták el a Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz című kiáltványukat, melynek tartalma nagy felháborodást okozott a megszállt közép-kelet-európai országok kommunista hatalmi szervezeteiben: mind a pártban, mind a szövetséges kelet-európai szocialista országok vezetésében. (Magyarországon a rezsim ellenőrzése alatt álló szakszervezetek egyike sem reagált a felhívásra – a szerk.)
A Szolidaritás tehát egy demokratikus, nemzeti társadalmi mozgalommá fejlődött, melyben a politikai demokrácia hangsúlyozása legalább olyan fontos volt, mint a szakszervezeti törekvések. A kongresszuson Lech Wałęsát választották a szervezet elnökévé.
A lengyelek nem Svejkek
Jaruzelski az 1940-es évektől a szovjet katonai hírszerzés ügynöke volt, Wolski fedőnévvel – derül ki A tábornok elvtárs háborúba megy című 2011-es lengyel dokumentumfilmből (lásd keretes anyagunkat!). Miközben a szovjet kommunista birodalom feje, Leonyid Iljics Brezsnyev azon kesergett, hogy „Lengyelországban tombol az ellenforradalom”, egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió semmilyen körülmények között nem indítana katonai műveleteket – az 1968-as prágai bevonulás mintájára – Lengyelország ellen.
A villámháborúnak szánt, ám elhúzódó és számos kudarccal járó afganisztáni háború mellett (a Szovjetunió csapatai ekkor már két éve, 1979 decembere óta küzdöttek az általuk megszállt közép-ázsiai országban a felkelőkkel. érzékeny veszteségeket elszenvedve –a szerk.) ráadásul a katonai vezetésnek esze ágában sem volt kétfrontos háborúba bonyolódni. A dokumentumfilmben műholdas felderítési adatokat is idéznek, melyek bizonyítják, hogy 1981 decemberében nem történtek olyan szovjet csapatmozgások, melyek egy Lengyelország elleni háború (megszállás) előkészületeire utaltak volna.
A filmben idézett adatokból kiderül: a Szovjetunió léte és fennmaradása ebben az időszakban már teljes egészében a fejlett piacgazdaságok jóindulatától függött, így például az ország gabonaellátása megoldhatatlan lett volna az Egyesült Államokból érkező import nélkül. Egyértelmű, hogy Moszkva inkább „elengedte” volna Lengyelországot, mint hogy a lakosságot ne tudja ellátni kenyérrel.
A szovjet haderő parancsnokai és a pártvezetők is tudták, hogy – mint ez a dokumentumfilmben is elhangzik – „a lengyelek nem Svejkek” (a népszerű Jaroslav Hašek-regény címszereplője a kedélyes, apolitikus, kockázat- és konfliktuskerülő, a háborút megúszni és túlélni, nem pedig megnyerni igyekvő katona – a szerk.).
Tehát, míg 1968-ban a beözönlő szovjet megszálló csapatokkal szemben a csehek semmiféle komolyabb fegyveres ellenállást nem fejtettek ki,
egy Lengyelország elleni hadmozdulat esetén az oroszok mind a Varsó Szerződés egyik legerősebb, legjobban felfegyverzett hadseregének ellenállására, mind a 10 millió tagot számláló Szolidaritás szakszervezet elkeseredett védekezésére, mind a teljes, hazafias érzelmű, adott esetben harcias, 30 milliós lengyel nép ellenállására számíthattak.
Mindez nem jelenti azt, hogy a szovjet állam – mely eleve a világtörténelem egyik legaktívabb katonai agresszora volt – ne vetette volna be a dezinformáció és a nyomásgyakorlás teljes eszköztárát. Szovjet ügynökökkel árasztották el Lengyelországot, terjesztették, hogy már készen is áll a szovjet bevonulás teljes haditerve, nagy szabású szovjet-lengyel közös hadgyakorlatot folytattak a Szolidaritás 1981 őszi kongresszusa alatt – hangzik el a filmben.
Kimondható:
Jaruzelski a lengyel pártelit hatalmának visszaállítása, a kommunista rendszer restaurálása céljából, leginkább saját elhatározásából rendelte el a hadsereg bevetését a lengyel lakossággal és a szabad szakszervezeti mozgalommal szemben
– mutat rá a dokumentumfilm. Mindez cáfolja azt az 1989 után elterjesztett, s a magyar forrásokban magát ma is makacsul tartó mítoszt, hogy Jaruzelski valamiféle preventív megoldásként, a szovjet megszállást megelőzendő vitte volna véghez a véres katonai hatalomátvételt, a törvénytelen kommunista restaurációt.
Jaruzelskit múltja is predesztinálta erre a feladatra: a második világháború után, a kommunista lengyel állam első évtizedei alatt részt vett a katolikus egyház üldözésében, de részt vállat a lengyel hadseregben 1968-69-ben végrehajtott antiszemita tisztogatásban is; szintén részt vállalt az 1968-as, Csehszlovákia elleni invázióban és a tüntető munkások elleni, úgynevezett „tengerparti vérengzések” (1970, Lengyelország) végrehajtásában.
Halomra lőtt munkásokkal kezdődő hadiállapot
Az egyértelmű demokratizálódással szemben a lengyel pártvezetés katonai erővel lépett fel.
A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának 1981 december 13-i, törvénytelen hatalomátvételében a hadsereg és a ZOMO nevű fegyveres, félkatonai kommunista milícia vett részt: 70 ezer katona, 3 ezer belügyi tiszt, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű és 500 gyalogsági harcjármű, több helikopter-zászlóalj és a civil légiflotta repülőgépei is. A teljes lengyel haderő 25 százaléka összpontosult Varsóban és környékén.
Emellett mintegy 10 ezer tiszt vett részt a „Fir” hadműveletben, amelynek célja a szabad szakszervezetek legitim vezetőinek letartóztatása és a kommunista hatalom számára „veszélyesnek tartott” személyek fogva tartása vagy börtönbe hurcolása volt.
A puccsiták már éjfél előtt kikapcsolták az egész országban a telefonvonalakat, valamint katonai ellenőrzés alá vették a rádiót és a televíziót.
Éjfélkor kezdték meg a Szolidaritás aktivistáinak a letartóztatását és internálását. Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba. A hadiállapot fennállása idején összesen közel 10 ezer főt internáltak.
Ezzel egyidejűleg Varsóban a Belweder-palotába összehívták az Államtanácsot, amellyel elfogadtatták a katonai hatalomátvételt. Erre azért volt szükség, mert a lengyel alkotmány szerint csak az Államtanács hirdethette volna ki a hadiállapotot. A hatalmat valójában a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa tartotta a kezében, illetve egy kilencfős direktórium. Minden egyes testület élén továbbra is Jaruzelski állt. Az Államtanács a jogtalanul előterjesztett rendeleteket egyetlen ellenszavazattal elfogadta. Az egyetlen ellenszavazó Ryszard Reiff volt. Lech Wałęsát, a Szolidaritás vezetőjét is elhurcolták lakásáról.
December 13-án, mire a nap felkelt, a megdöbbent lengyelek harckocsikat és katonai őrjáratokat láthattak a városok utcáin, a tévé és a rádió Jaruzelski tábornok beszédét ismételgette, az utcákon pedig a Szovjetunióban kinyomtatott falragaszok hirdették a hadiállapot bevezetését
A hirdetmények tudtul adták, hogy tilos a sztrájk és a gyülekezés, felfüggesztették a szakszervezeteket és a társadalmi szervezetek többségét, katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét (katonai irányítású gyárban a sztrájkért halálbüntetés járt!), bevezették a kijárási tilalmat, és az állandó lakhelyet csak engedéllyel lehetett elhagyni. Szinte minden lap kiadását felfüggesztették, néhány hétig szünetelt az iskolai tanítás.
Ennek ellenére azonnal sztrájkok kezdődtek országszerte, pedig a Szolidaritás vezető rétegét vagy már internálták vagy bujkálni kényszerültek. December 14-én több száz vállalatnál állt a munka.
Véres összecsapásokra is sor került a karhatalom és a munkások között. A katowicei Wujek bányában kilencen vesztették életüket a rohamrendőrség osztagaival vívott harcban.
Akkor is hazudott a magyar baloldal
Az, amit Örkény István a Szabad Kossuth Rádióban így fogalmazott meg 1956-ban:
„a rádió (…) hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon”, a Kádár-rezsim sajtójára is igaz volt: az állampárt által szigorúan ellenőrzött sajtótermékei már a lengyelországi puccsista hatalom megnevezését is csúsztatva, hamisan közölték.
Annak ellenére, hogy 1981. december 13-án Lengyelországban – törvénytelenül – nem az alkotmányban egyáltalán nem szereplő szükségállapot, hanem hadiállapot (stan wojenny) került bevezetésre, a magyar sajtó teljes egésze arról írt, hogy „szükségállapot” lépett életbe Lengyelországban.
A Kádár-rezsim egyik renegát, moszkovita kulcsfigurája, a magyar ellenzéket még az 1980-as évek második felében is megfenyegető Berecz János később így nyilatkozott erről: „Magyarországon szükségállapotot mondtak, de a lengyel alkotmány szerint ez hadiállapot volt. Nekünk az volt a véleményünk, hogy nálunk a hadiállapotot az emberek nem értenék. Vagy rendkívüli állapotot mondunk, mert az érthető, vagy szükségállapotot, ami anonim, de
a hadiállapot magyar értelmezése az lett volna, hogy a lengyel hadsereg hadiállapotban áll a lengyel lakossággal, vagy legalábbis a Szolidaritás szakszervezettel és az általa képviselt tömegekkel. Ez rögtön, ab ovo alakult volna ki a tudatokban. Mi akkor eldöntöttük, hogy a szükségállapot kifejezést kell használni.”
Az állampárt központi lapja, a Népszabadság is igyekezett azonnal, már december 15-én „Szükségállapot Lengyelországban” címmel hamis, manipulatív képet festeni a történtekről.
A hamis terminológia használata, a Lengyelország történetében soha be nem vezetett „szükségállapot” emlegetése a mai napig meghatározza a nyomtatott vagy a világhálón elérhető, magyar nyelvű forrásokat az 1981-es hadiállapottal kapcsolatban, a mai napig félrevezetve a tájékozódni kívánókat.
Azt, hogy a lengyel szükségállapot miért nem volt lehetséges, a dokumentumfilm egyértelműen körüljárja. Felidézik: 1980 augusztusában Władysław Kruczek, a párt legmagasabb szintű vezetésének tagja, régi vonalas kommunista ezt javasolta a Politikai Bizottság ülésén : “Na, elvtársak, vezessük be végre a szükségállapotot!”. Jaruzelski, aki ekkor még honvédelmi miniszter volt, erre azt mondta: a hatályos lengyel alkotmány nem ismeri a szükségállapot fogalmát, csak a hadiállapot szerepel benne – hangzik el a dokumentumfilmben.
A Kádár-rezsim által kínosan ellenőrzött sajtótermékek a lengyel hadiállapot első napjától kezdve a moszkvai érdekeket szolgáló, teljes dezinformáció eszközeivel igyekeztek meghamisítani a Lengyelországban történteket. Már a hadiállapotopt követő, legelső napokban legelső napon ezt a hamis információt közli a Magyar Nemzet 1981 december 15-i számának címoldala: „a dolgozók jelentős része rendesen munkába állt”.
Ezzel szemben ugyanezen a napon, Varsóban ezt jegyezte fel Szalai:
„leállt az Ursus traktorgyár, a Huta Warsawa, a Róza Luxemburg elektromos szerelvényüzem, Zeranban az autógyár, állnak a hajógyárak, a kikötők.” A Népszabadság a közellátások magas szintjéről ír, míg Szalai „a jéghideg lakásban, vállára vetett kabátban” körmöli sorait.
Évekig tartó, kegyetlen diktatúra
A hírhedt ZOMO egyik alakulata. (Forrás: Wikipédia)A hadiállapotot 1983 januárjában felfüggesztették, majd júliusban feloldották, az internáltakat hazaengedték. Ám ez egyáltalán nem jelentette a diktatorikus eszközök felszámolását.
A Jaruzelski-féle félkatonai rezsim ezt követően is kegyetlen módszerekkel terrorizálta a lengyel népet: mint azt a mult-kor.hu is felidézi,
1984. október 19-én például a belügyminisztérium utasítására különös kegyetlenséggel meggyilkolták Jerzy Popiełuszko atyát, a „Szolidaritás lelkészét”.
Temetése rendszerellenes demonstrációvá változott, az eset hűen tükrözte a rendszer erkölcsi csődjét a társadalom szemében.
A történészi becslések szerint legalább száz halálos áldozatot követelő lengyel hadiállapot nem érte el a célját, a lengyel társadalom nem tört meg: a föld alatti mozgalomként, illegalitásban tovább működő Szolidaritás szakszervezet és a keresztény szellemű, hazafias, több milliós ellenállás kitartott a kommunista rezsimek 1989-es, teljes összeroppanásáig.
A Szolidaritás szakszervezet és legendás vezetője, Lech Walesa meghatározó szerepet vállaltak a lengyel rendszerváltásban, a kommunista diktatúra lebontásában is az 1988-ban kezdődött kerekasztal-tárgyalásokkal.
Kalasnyikovval lőttek utána
A puccsista erők által 1983. július 22-ig fenntartott hadiállapot elképesztő, háborús körülményeket teremtett. Így ír erről az akkor Varsóban élő Szalai naplójának 1982. február 27-i bejegyzésében:
„Nem elég, hogy megszegtem a kijárási tilalmat, még ott van a kesztyűtartómban egy friss szamizdat is. (…) Irányjelző ki, húzódom le, ahogyan kell (…) Aztán egy pillanat alatt padlógáz, fordulat hatezer, felüvölt a motor, elengedem a tengelykapcsolót, spriccel a sár (…) A ZOMO-s félreugrik, a visszapillantóban látom a sziluettjét, kapja éppen le a válláról a kalast (Kalasnyikovot – a szerk.), és már ropog is egy rövid sorozat” .
Fékezett hazai hullámverések
“Ha a magyarok nem féltek volna 1956 emlékétől, bizonyos, hogy ráismertek volna az 1981-es lengyel eseményekre, ugyanarra, amit 1956 jelentett. De ezt a népet annyira megfélemlítették, hogy még azt sem merte bevallani magának, ami az övé volt. Lélekben eltávolodott tehát 1956-tól, ami olyan lett számára, mintha nem is mi csináltuk volna. Így élni meg a történelmet: ez félig-élet, és ilyenkor nem lehet azt sem észrevenni, hogy másutt, egészen más lelki és akarati feltételek között mi történik”
– idézi Csoóri Sándor szavait Tischler János a lengyel eseményekről készített összeállításában.
Csoóri arról is beszámol: még a hadiállapot előtt ott voltak Krakkóban egy gyűlésen, ahol Lech Walesa szónokolt. Egy színpadra küldött cetlin üzentek Walesának, hogy magyarok is vannak a tömegben. Walesa ezt bemondta, az emberek pedig percekig tapsoltak, így üdvözölték a magyarokat. Az író 1981 telén lezajlott hazai, írószövetségi konferencia kapcsán visszaemlékezik:
a hadiállapot bevezetésének híre megkeményítette a magyar írókat, és az addig gyakorlattal szembe menetelve nem Aczél György hatalmi klikkjének embereit választották meg a szövetség élére.
Kitörölve az emlékezetből
A mai napig meghamisítva, a Lengyelországban élő vagy a lengyel ellenzékkel aktív kapcsolat tartó, konzervatív szemléletű magyar ellenzék puszta létezését is negligálja utólag a hadiállapottal kapcsolatban hozzáférhető magyar nyelvű források jelentős része.
A Szolidaritás meghatározó, belső köreivel kapcsolatban álló, rendkívül kockázatos szerepet vállaló,
a hadiállapotról többek között számos fotót – halált megvető bátorsággal – Nyugat-Európába kijuttató Szalai Attila nevét sehol sem említik meg, igen kevés szó esik Kiss Gy. Csaba, Kovács István, Bába Iván vagy a Szolidaritással szintén kapcsolatot tartó, ez időszakban szintén Varsóban élő Engelmayer Ákos szerepéről,
a történtek magyar vonatkozásait illetően inkább a hazai, kádárista, marxista szellemű és hátterű belső pártellenzék, a későbbi SZDSZ magját képező személyiségek állásfoglalásairól és kiadványairól olvashatunk.