Legutóbb Lajer Rita hangmérnök is megszólalt, aki még 1988-ban érkezett a Magyar Rádióba. Hangját a hallgató nem ismeri, ám nevét igen: számtalan, főleg élő adásban működik közre. Zenei szerkesztő szeretett volna lenni, de az élet úgy hozta, hogy a keverőasztal lett a fő munkahelye. Számára mindig az adás az első, és ennek érdekében bármikor, bármiben, azonnal segít a műsorkészítő kollégáknak.

Lajer Rita azt mondta a műsorban: szerintem mi így szocializálódtunk, ezt tanultuk, hogy amikor együtt dolgozunk, akkor ez egy csapatmunka és nem számít, hogy kinek, mi a feladata, hanem mindent meg kell csinálni, ami éppen adódik és segítjük is egymás munkáját. Mindenki azt szeretné, hogy a lehető legjobb műsor készüljön. Együtt dolgozunk a műsorvezetővel, a szerkesztővel, és mindannyian kisegítjük egymást. Nekem is volt olyan, hogy nem indult el véletlenül egy szignál, akkor kisegít engem a műsorvezető, mert észreveszi és konferálja tovább azt, amit kell. Természetes dolog.

Egy műsorban nem árt, ha a kollégák jókedvűek és úgy állnak egy adáshoz, nem pedig rosszkedvűen csinálják, hiszen rányomja a bélyegét az adásra. Te nagyon jókedvű kolléga vagy…

Tényleg, optimista szemléletű vagyok és szeretem jól érezni magam munka közben is, és nagyon rossz, ha valaki feszült légkört teremt. Akkor mindig van hiba. Ez az elmúlt évek tapasztalata. Dolgoztunk nehezebb emberekkel is az évek során, és mindig azoknál volt a legnagyobb hiba, akiknél bestresszelt mindenki, hogy „Úristen, vele kell dolgoznom!” Tuti, hogy nála volt a hiba mindig. Nyugalom, jókedv, közben beszélgetünk is, és minden megy flottul.

Hogyan kerültél ide? Egy picit beszéljünk a kezdetekről!

Nagyon örültem, hogy ide kerülhettem. Egyébként én zenei szerkesztő szerettem volna lenni, de akkor erre nem volt lehetőség, viszont egy ismerőstől hallottuk, hogy pont felvételt hirdet a Magyar Rádió. Akkor minden újságban megjelentek ezek a hirdetések, fiatalítani akartak, utánpótlást kerestek. Elmentem a felvételi beszélgetésre. Úgy emlékszem, hogy akkoriban közülünk, akiket választottak, mindenki zenész volt vagy valamilyen hangszeren játszott, köze volt a muzsikához. Fontos a ritmusérzék ehhez a munkához, és hogy több felé tudj figyelni egyszerre. Én is ilyen szerencsés voltam, hogy akkor engem választottak.

Ez a felvételi beszélgetés nyár elején történt és mondtam, hogy nem szeretnék nyáron még dolgozni, majd csak ősszel. És megvártak!  Szeptember elsején kerestek is és intéztük a belépésemet. Nagyon boldog voltam! Óriási dolog volt nekem, hogy dolgozhatok a Magyar Rádióban, olyan emberekkel együtt, akiket a hangjukról korábban a Rádióból már ismertem, de akkor személyesen találkoztunk. Jöttek a folyosón okos és csinos nők, beszélgetnek velem,- aki most érkezett az utcáról-, közvetlenek, érdeklődők voltak a személyem iránt is.

A nagymamámnál hallgattuk a Tánczenei koktélt, és mindig néztem, hogy ki a szerkesztő, mert voltak kedvenceim, és amikor azzal az emberrel először dolgoztam élő műsorban együtt, hát…. az nagyon nagy élmény volt. Az is olyan nagydolog volt, hogy elhangzott a nevem, bár én nem voltam beszélő ember, a hangomat nem hallhatták, de a nevem rendszeresen elhangzott, és idegen emberek mondták, hogy ismerik a nevemet.  Ez jó volt, szerettem.

Emlékszel a Bródy bejáratra, vagy esetleg a Pollack Mihály téri bejáratra, a Pagodára, amikor először beléptél 1987-ben, hogy milyen volt?

Nagyon izgultam. Az épületek is hordoznak egyfajta szellemiséget, és a Bródy Sándor utca 5-7-ben ott volt a hely szelleme. Olyan dolgok történtek ott, amelyek megismételhetetlenek. Volt egy sajátos illata az egésznek, a kiszűrődő hangok, munkálatok, amik a stúdióban folytak adáskészítés közben. A Petőfiről egy kis zene, innen egy-két mondat… Nagyon hangulatos volt. Mindig is a Kossuthon dolgoztam, a Calypso mellékvágány volt, párhuzamosan lehetett akkoriban csinálni, amikor, és ez érdekes volt, a kereskedelmi rádiók is a házban működtek.

Akkoriban mindenki dolgozott oda közülünk, mert egyébként kevesen voltunk, akik értettünk ehhez, ha lehet így mondani, hisz nem indultak ilyen hangtechnikai képzések, mint manapság. Minket is a házban tanítottak. Nyilván voltak alapismereteink műszaki tekintetben, de az ottani hangmérnökök készítettek minket föl, és nagyon ügyesen csinálták. Fokozatosan vezettek be minket a munkába, hogy lássuk, hogyan készül egy műsor, mi az a rádiózás, a titok.  Mindig csak kicsivel több feladatot kaptunk, és észre sem vettük, és már ott voltunk a stúdióban és már élő adást csináltunk. Például nagyon jellemző a rádiósokra, hogy az időt sokkal jobban érezzük. Például tudom azt, hogy mennyi idő kimenni a mosdóba, mennyit tudok megcsinálni egy perc alatt, mennyi szöveget tudsz elmondani egy perc alatt, és pontosak vagyunk, nem késünk el, mert az adásból nem lehet elkésni. Úgyhogy a rádiósok nagyon pontos emberek.

Mi nem hivatali időben dolgozunk, hanem nagyon összevissza műszakokban, egyik nap hajnalban kelünk, ami tényleg hajnalt jelent. Én ma például háromóra tizenöt perckor keltem, mert fél ötre be kellett érkeznem.

Sorozatunk előző részei voltak többek közt:

Járai Judit: Még minimum száz év van a rádióban;

Csűrös Csilla: Egy kétperces interjúra is fel kell készülni…;

Király Erzsébet: Kétségtelenül a szívem csücske a hírműsor;

Bordi András: Az ember úgy ment be a rádióba, mint egy templomba;

Bozsik József: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.

Kiemelt kép forrása: Lajer Rita Facebook-oldal