– Lesznek újdonságok is a szombati nagykoncerten a Papp László Budapest Sportarénában?

– Hogyne, tizennyolc új dal van a Medvevára című darabban, ami most a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében megy, ebből öt-hat számot játszunk szombaton az Arénában is, ezeket egyáltalán nem ismeri még a nagyközönség.

– Hogy szokták fogadni az új szerzeményeket?

– Nincs nosztalgiám, ehhez már hozzászoktak az emberek az elmúlt évtizedek alatt. Nyilván nem lehet kihagyni bizonyos dalokat, a közönség azért jön el, hogy ünnepeljen. És lesz két gyalázatos ripacskuplé is a műsorban, de remélem, hogy nem fognak dobálni paradicsommal. Előre szoktam menni, olyannyira, hogy már a 2026-os évem is teljesen tele van. Mindig több ötletem volt, mint amennyit meg tudtam valósítani, de nem azért mert lusta vagyok, hanem mert nem tudom fékezni a fantáziámat.

– Betöltötte a nyolcvanat, de úgy néz ki, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Éltető impulzusként hat a sok feladat?

– Elég nehezen indult az életem, de már 32 éve van családom. Eleinte kollégiumokban, albérletekben laktam, később már volt lakásom, de nem volt otthonom. Most van gyönyörű feleségem és két gyermekem, akik sajnos már felnőttek, emiatt gyakran duzzogok. Amíg kicsik voltak a lányaim, le se szálltak rólam. Most meg látványosan szenvedek, hogy engem nem puszilgat senki. A családomnak köszönhetem, hogy még itt vagyok, ráadásul a feleségem természetgyógyász és homeopata, abszolút odafigyel az ételekre, és bár azt sem tudom mit kapok, de mindent beszedek, amit előír nekem. Huszonkét évig kosárlabdáztam, ezért szétmentek a térdeim, úgyhogy amikor tehetem, edzek, hogy elkerüljem a műtétet.

– A jubileumi buli az állóképesség tekintetében milyen felkészülést igényel?

– Semmit. Menetből megy, ugyanolyan, mint amikor kiállok egy József Attila esttel hetven percre, vagy játszunk két órát a Budapest Arénában. Nincs különbség fizikai értelemben. Az egyetlen probléma, hogy gyakran elfelejtek közben vizet inni az iszonyú melegben, ami a világítás miatt van. De vannak körülöttem emberek, akik az üveget odakészítik az orrom elé, hogy tudjak egy-két kortyot inni. De semmivel sem nehezebbek a fellépések mint negyven évvel ezelőtt. Nem érzem magam nyolcvanévesnek, ez elég mulatságos.

Földes László Hobo (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Voltak keserves korszakok az életében, de már jó ideje idillben él. Kihívás volt jó apává válni?

– Még ma is az, de könnyen meghatódom, és mindenhez jóindulatúan állok hozzá. Viszont az emberismeretem nem nulla, hanem mínusz, emiatt súlyos vereségek kísértek az életemben. Nehezen indult a gyerekkorom, később is értek súlyos tragédiák, de tudok másokat szeretni. Ma pedig szép nők, a feleségem és a két lányom vesznek körül. Ha egy vidéki koncert után fölkelek, kitántorgok reggel ezzel a simulékony természetemmel, kapok egy kávét, és ránézek valamelyikre, rögtön megjön a kedvem, mert a jóság és a szépség sugárzik belőlük. Nincs ennél nagyobb ajándék. Ráadásul partnerek is, meg tudom velük beszélni, amit csinálok, mielőtt kijövök vele. Engem nem kiszolgálnak, nekem társam a feleségem, a gyerekeim pedig elég szigorúak, ha eldobom a sulykot vagy nagyot ripacskodok – mert ez tőlem nem áll messze –, megkapom a magamét, behúzom a nyakamat, és igazat adok nekik.

– És a közönség?

– Megrázó erejű szeretetet kapok az emberektől. Azért úsztam meg ezeket az évtizedeket, mert fontosabbnak tartom saját magamnál azt, amit csinálok. De néha szembesülök azzal, hogy a közönség egy részének én is jelentek valamit, na, nem sztárként, hanem emberileg. Jólesik, hogy gimnazisták is odajönnek hozzám, akik nem a gyerekeim, hanem az unokáim lehetnének. Pedig a Facebookra sem tudok fölmenni, de nem is akarok, már televíziót se nézek, nem érek rá ilyesmire. Csak azzal foglalkozom, amit csinálok, és óriási ajándék, hogy az emberek ezt elviselik.

– Legendává vált a városligeti koldus története, aki azt mondta, annyi mindent kapott öntől a dalokon és verseken keresztül, hogy az aprót már nem fogadhatja el.

– Ez durva volt, beleálltam a földbe. Kell ettől nagyobb elismerés?

– Betartja a csavargók tízparancsolatát? Ad pénzt a koldusoknak?

– A sebességváltónál mindig volt aprópénz, de már nem én vezetek, mert szét vannak menve a térdeim, és a koldusok is eltűntek. Korábban minden útbaesőnek adtam. Ha bejöttem Piliscsabáról a városba, Budagyöngyénél a lámpánál állt az egyik, a János-kórháznál egy másik, a villamosmegállóknál is állt valamelyikük. Amíg beértem a Nemzeti Színházba, hárommal, néggyel mindig találkoztam. Többüket évek óta ismertem. Sokszor hazafelé tartva beszélgettem velük. A Déli pályaudvarnál mindig ott állt egy mozgássérült ember, akiről megtudtam, hogy orvos volt, mégis koldus lett belőle.

Földes László Hobo ( Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

– Rengeteg társadalmi réteggel érintkezik, a koncertjein is sokszínű a közönség. Hogy tudta újracsomagolni és átadni ennyi különböző embernek József Attila vagy Viszockij műveit?

– Benne vagyok a Déryné-programban. Harmincnégy év alatt több mint ezerszáz József Attila-estet tartottam. Ez háromféle összeállítást jelent. 1991-ben a Katona József Színházban kezdtem a Légy ostobával, ezt követte a Milyen jó lenne nem ütni vissza, a Tudod, hogy nincs bocsánat pedig húsz éve megy, jelenleg a Nemzeti Színházban, de határon túli templomokba is elvittem József Attila vagy Pilinszky János verseit. Már nem éltem az apámmal, amikor Veszprémben, 16 évesen kezembe került az első József Attila-kötet. Úgy olvastam a verseit, mint egyik bajba jutott ember üzenetét a másiknak. „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…”, nagyon komolyan vettem ezeket a gondolatokat, sokat segítettek azokban a pocsék években. Úgy érzem kötelességem továbbadni, amit kaptam, hát csinálom. Volt, hogy az Arénában tizennégyezer embernek játszottam, nem sokkal később pedig a Kárász nevű kis faluban negyvenhárom érdeklődő előtt. Nincs különbség a kettő között, ha nincs kedved életre-halálra játszani, hagyd abba.

– Milyen volt a kárászi fellépés?

– Olyan emberek ültek ott, akiket a 20. meg a 21. század is kifosztott. Voltak, akik nem is tudták, hogy bluesénekes vagyok, csak eljöttek a József Attila-estre a 289 lelkes faluban.

– A Vidnyánszky Attilával való barátsága miatt is támadták.

– Már akkor játszottam Vidnyánszky beregszászi színházában, amikor még szó sem volt arról, hogy idejön. Amikor Ascherral vagy Jordánnal játszottam, akkor meg az volt a baj. Akkor ne játsszak sehol? Ha elmegyek egy művelődési házba ott vagy fideszes vagy ellenzéki az igazgató, én meg egyik se vagyok, akkor most ne lépjek fel sehol? Egy vidéki kultúrház igazgatója dicsekedett nekem, hogy X. Y. énekesnő, aki az egyik politikai oldalt szolgálja, az ő intézményébe be sem teheti a lábát. Viccelődve kérdeztem tőle, hogy már egy táncdalénekesnőtől is beszartok?

Mádl Ferenc köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adja át Földes László (Hobo) előadóművésznek az Országház Kupolacsarnokában 2004. augusztus 20-án (Fotó: MTI/Soós Lajos)

– Megélt többféle rendszert, dolgozott különböző kormányok alatt, megkapott már szinte minden díjat. Az egész nemzet Hobója lett. Hogy csinálta?

– Ez nagyon jólesik. Bár nagy árat fizettem, de megérte. Amit cserébe kaptam, nagy ajándék. Nem vagyok celeb, nem vigyorgok folyton a televízióban. A közönség mérhetetlen türelme és szeretete tart a pályámon.

– Nem állt be egyik politikai táborba se. Büszke erre?

– Egy csomó jelenkori politikai vezetőt akkor ismertem meg, amikor még egyetemisták voltak. Orbán Viktor, Deutsch Tamás, Fodor Gábor pedig a Hobo klubba jártak. De 2005-ben Hiller István, az MSZP minisztere adta a pénzt a Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-előadásra, amit Vidnyánszky rendezett és már húsz éve megy. Most csináljak úgy, mintha egyiküket sem ismerném? 2006-ban fölterjesztettek Kossuth-díjra, de Medgyessy Péter kihúzott. 2011-ben pedig Szőcs Géza hívott fel, és megkérdezte, hogy elfogadom-e a díjat? Összeült a bizottság, ahol az egyik jelentős magyar színművész szót emelt ellenem, ennek ellenére megkaptam és el is fogadtam.

Földes László Hobo előadóművész, dalszerző átveszi a Kossuth-díjat Schmitt Pál köztársasági elnöktől a Parlament kupolacsarnokában 2011. március 14-én. Az államfő mellett Orbán Viktor miniszterelnök (Fotó: MTI/ Soós Lajos)

– Közéleti műsorokban sem hajlandó részt venni.

– De egyszer voltam egy politikai rendezvényen, amikor a Gyurcsány-kormány megtagadta a határon túli magyaroktól az állampolgárságot.

– Ez fájt önnek?

– Nagyon. Borzasztó volt.

– Sok a határokon átívelő emberi kapcsolata?

– Erdélyben és Kárpátalján is. De van egy költő barátom, ő Szerbiából jött át. A legjobb barátom pedig kolozsvári unitárius lelkész, egy híres magyar iskola aligazgatója. Ő szervezte nekem azt a turnét, amely során unitárius templomokban játszottam. Érdekes módon ott a reformátusok, katolikusok és az ateisták is együtt voltak. Emlékszem, az egyik fellépés után odajött egy néni, és átadott egy saját maga készítette kosárkát, amiben pogácsák voltak. Azt mondta, „én nem tudok magának mást adni csak ezt”. Teljesen kész voltam, félórát ültem az öltözőben, a könnyeim folytak. Egy idegen kultúrában, idegen hatalom alatt élő ember így megtisztelt engem. Még 2000-ben Vidnyánszkynál is jártam Beregszászon, József Attilát játszottam a színházában, és amikor előjött a gázsival, beszóltam neki, hogy úgysem tudja kifizetni, mert kolbászos tojásrántottát kérek.

– Finom volt?

– Naná, egy vödörnyit lenyomtunk. Hazatérve, egy igen „nagy művész” megkérdezte, mi nekem a buli abban, hogy Beregszászra járok? Azóta nem igazán vagyunk jóban.

– Megírta az Emigráns bluest, de itthon maradt. Sose jutott eszébe, hogy többre vihetné Nyugaton?

– Nem, sőt! Körülbelül elvégeztem azt, ami rám lett róva, szolgáltam a magyar költészetet, a blues és rock zenét, de hátra van még egy nagyon fontos feladat, amit meg kell csinálnom, ahogy a Circus Hungaricust, a Vadászatot vagy éppen a Tábortűz mellett című lemezt is, amin többek között az Emigráns blues is van. Még írnék arról, hogy miért maradtam itt.

– Miért maradt itt?

– Sose akartam elmenni innen, pedig sokszor voltam bajban, volt gondom a rendőrséggel és a politikával is. De ezekről nem beszélek, mert ez ma már dicsekvésnek számítana. Ebben a mérhetetlenül nagy gyűlölködésben, ami itt és a világban folyik, szeretném megmutatni azokat az értékeket, amelyek itt tartottak. Azokra az emberekre, művekre és helyekre gondolok, akik és amik magyarrá tettek engem. A magyar kultúrát szolgálom, a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag, mert azon túl, hogy tovább adom Faludy György bácsi, Pilinszky János, Ady Endre vagy József Attila üzeneteit, még a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni. Mindig ez volt a reményem, ezt akartam. Akármilyen nehéz is volt itt, olyan komoly művészekkel dolgozhattam együtt, mint Póka Egon, Cseh Tamás vagy Presser Gábor.

– Sokak szerint a Vadászat a legjobb és legfontosabb lemeze. Mit gondol erről?

– Az nem úgy van, hogyha az első lemezed jó, akkor a második és harmadik még jobb lesz és így tovább. Amikor a Vadászat után kijöttem az Esztráddal, azt mondták, hogy gyengébb mint a Vadászat, de tíz évvel később legenda lett a 45-ös blues. Az egyik kedvenc lemezem a végtelenül szomorú Hé, Magyar Joe! Na, de ki hallgat végig egy kétórás anyagot, amiben az önmarcangolástól kezdve az istenkereséséig minden van? De megszületett az album, színdarab is lett belőle.

– Évtizedek óta telt házas József Attila-estekkel bizonyítja, hogy van igény az irodalomra, de nem mindenki nézi ezt jó szemmel. Mit gondol az irigyeiről?

– Van, aki fölmegy a színpadra és magasztos hangon azt mondja a közönségnek, hogy most József Attila-verset játszom, és elvárja, hogy mindenki emelje meg a lelkét. Azt se nagyon bírom, mikor jönnek a magas kultúrából a komoly zenészek, akiket mi csak szomorú zenészekként emlegetünk, és előadják nekem, hogy a blues milyen primitív, pedig az nem primitív, hanem egyszerű. Michelangelo Dávidja vagy Leonardo da Vinci Mona Lisája se különösebben bonyolult. A művészetben a bonyolult után jön az egyszerű. És hemzsegnek az olyan költők, akiknek senki nem olvassa a verseit, de leszólják mások munkáját és alsóbbrendű tevékenységnek tartják a dalszövegírást. Bár nem tudják megszólítani az embereket, de miért kell ezért másokat pocskondiázni? Ez veri szét a magyar kultúrát, nem a politikai nézet, hanem a gőg.

– Bluesénekesként határozza meg magát, de verseket is ad elő. Hogy fogadta ezt a hazai művészvilág?

– Amikor a Katona József Színházban József Attilát adtam elő, volt olyan művész, aki azt mondta, hogy ez neki járna, hiszen Hobo nem színész. Ahhoz, hogy valaki József Attila-verseket mondjon, ahhoz színésznek kell lennie? De olyan megrázó erejű interpretátorok, mint Latinovits Zoltán vagy Jordán Tamás se jártak színiiskolába.

– Érdeklik ezek a kritikák?

– Nem ő volt az első, sem az utolsó, túl lehet élni őket. De ő szemtől szembe kedves volt, barátságot mutatott, mondogatta, hogy nagy bluesénekes vagyok, a hátam mögött leszólt, miközben én soha életemben nem bántottam.

– Milyen művek hatottak önre?

– A Nyomorultak meg a Három testőr, Krisztus alakja, nem vallási értelemben, hanem a mártíromsága fogott meg, és a szegények iránt táplált szeretete. Gyermekként még azt hittem, a kommunisták olyanok, mint az őskeresztények, hogy az egyszerű embereket akarják szolgálni, és védeni őket a hatalomtól vagy a kapitalistáktól. Aztán megdöbbenve tapasztaltam a valóságot, és ahhoz, hogy el tudjam viselni, a legnagyobb segítséget a Svejk című könyvtől kaptam. A „derék katona” hülyét csinált a hatalomból, az egyházból, a kispolgárokból, a rendőrségből, a hadseregből és így tovább. 18 évesen lettem katona, és fekvőbetegre röhögtem magam azon, hogy akkor, 1964-ben micsoda bunkók vannak a hatalomban. Ezt vettem át Svejktől. Azt a fajta elnyomást, ami minket ért, akár magánéletünkben is, csak humorral a lehetett túlélni.

– A múlt rendszerben virágnyelven fogalmaztak. Később, amikor kinyílt a világ, volt mi ellen lázadni, nehezebb lett jó szöveget írni?

– Nem készültem ennek, ami lettem, ha tudtam volna, hogy így alakul, megtanultam volna zenélni, mert nem tudok, mint ahogy költő vagy színész sem vagyok. Az első lemezünkön lett volna a Moszkva tér blues, ami úgy kezdődik, hogy a Moszkva térig jár az ötvenhatos busz, csak az első sort olvasták el és már ki is rúgtak Erdős Péterék. Most is írok hasonlókat, a tavalyi lemezen van az Az ám, hazám, de a Medvevára anyagban is vannak olyan számok, amelyek a mostani világban elharapódzó gyűlöletre reflektálnak ilyen például a Krónikás belépője és a Mit hagyok rád?
Bár még van otthonom, családom, barátom,
De az én hazám nem az én országom.
Tudom, hogy vesztek, de nem fogom feladni.
Próbáljunk meg együtt valahogy megmaradni.”
Ezt erre az egész rohadt világra értem. Most is ilyeneket írok, és nem érdekel, hogy kinek tetszik vagy sem, mert soha életemben nem képviseltem senkit, csak saját magamat.

– A blues- és rockzenészek általában lázadók, de ön még ezen a miliőn belül is különcnek számít.

– Nem tudom, nem hasonlítgatom magam össze senkivel. Akik iránt őszinte tiszteletet érzek, azoknak a többsége már nincs köztünk. Ilyen volt Cseh Tamás barátom, Baksa-Soós János, a Kex és a Syrius együttes. De nagyon tisztelem Presser Gábort is. Másokra nincs rálátásom, a magyar nyelvű bluest csak én játszom Magyarországon.

– Figyeli az új zenei trendeket?

– Nem. De itt van például ez az Azahriah nevű srác, akiről csak annyit tudok, hogy háromszor megtöltötte a Népstadiont, és azt mondom, hogy legnagyobb tiszteletem az övé, mert ezt lehet, hogy a Rolling Stones sem tudná megcsinálni. Mégis szidják és mocskolják ezt a fiút a veteránok. Nem mindegy, ki milyen stílusban játszik? Örülök annak, hogy a fiatalok ilyen sokan koncertekre járnak. Az én közönségemet nem veszi el. Ameddig ilyen körülmények között, ennyi embernek és ilyen szabadon azt csinálok, amit akarok, nincs okom panaszra. Tavaly 132 előadást játszottam. Mert van rá igény.

– Mi a sikere titka?

– Ahhoz, hogy valaki bluest játsszon hitelesség kell, amit nehéz megszerezni. Lehet, hogy ma más szebben énekel, ügyesebben gitározik, de ahhoz, hogy valaki abban a műfajban érvényesüljön, ahol én próbálok létezni, hitelesség kell, amit csak élőben lehet megszerezni.

Hobo, Földes László és vendége, Deák Bill Gyula szórakoztatja a közönséget a Hobo Blues Band 30. karácsonyi koncertjén a Petőfi Csarnokban 2007. december 25-én (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

– Mi lesz a magyar blueszenével, ha ön kiszáll?

– Semmi. Ez vesztes háború, mert nem honosodott meg itthon. Deák Bill Gyula – aki a legjobb blues- és rockénekesnek mondja magát – még mindig azokat a dalokat énekli, amiket negyven éve, vagy még régebben Póka Egonnal írtunk neki. De ő nem alkotó, hanem interpretátor, így másokra van szorulva. Most alapítottam egy új zenekart, a Budapest Blues Bandet. Összeszedtem azokat a nálam jóval fiatalabb csávókat, akik angolul játszanak bluest, és most velem magyarul fognak. Ám ez nem oldja meg az utánpótlást. Szembe kell nézni azzal, hogy megváltozott a világ.

– Ezt hogy érti?

– Az internet teljesen megváltoztatta a kultúrát. Az okostelefonban benne van minden. Ha étteremben ebédelek a családommal, látom, ahogy a szomszéd asztalnál nem egymásra néznek az emberek, hanem a telefont nyomkodják. Ezt el kell fogadni, mert nem lehet megváltoztatni. És ez betett az irodalomnak és a kultúrának is.

– Ha most a születésnapján megjelenne a csodatévő jó tündér, mit kívánna?

– Azt, hogy a gyerekeim legyenek boldogok. Nem reméltem ennek a töredékét sem, amit elértem, és azt sem gondoltam, hogy élni fogok nyolcvanéves koromban.

– És az országnak mit kívánna?

– Hogy ki tudjon szabadulni az idegen hatalmaknak a nyomása alól. Úgy értem, hogy a bankárvilágtól, amely az egész glóbuszt uralja, és amennyire lehet legyünk függetlenek. Kicsik vagyunk. Anno miért kellett nekünk megtámadni a Szovjetuniót vagy hadat üzennünk az Egyesült Államoknak? Nagyon nehéz egy ilyen kis nemzetnek így megmaradni, iszonyatos kötéltánc a sorsunk. Néhány tök hülye 20. századi politikus juttatott minket ide.

Földes László Hobo (Fotó: hirado.hu /Horváth Péter Gyula)

– Mit szól az önről készülő filmhez?

– Forog. Úgy tudom, 2×50 perces lesz, és év végéig készül el. Tóth Tamás rendezi, Csáky Attila a producer. Rólam akarnak filmet forgatni, miközben azt szeretném, ha arról szólna a film, amit csináltam. De ők hajthatatlanul állítják, hogy amit csinálok, abban én is benne vagyok. Nem tudtam kiütni őket az érveimmel, ezért inkább nem szólok olyasmibe bele, amihez nem értek. A zenekaromban is azt szeretem, ha mindenki sokat játszik, ne mindig én legyek fókuszban. Örülök, ha a szólógitáros rám néz és egy periódus helyett kettőt visz végig. Hadd tegye hozzá, azt amit érez.

– Hogy reagál a nagyérdemű a Medvevára című darabra?

– Lesz belőle hangoskönyv és lemez is. Még csak pár előadás volt, de döbbenetes, ahogy fogadták. Amikor megírtam, nem gondoltam, hogy így hat majd az emberekre. A második előadás végén odajött egy férfi, és elmondta, hogy a Mit hagyok majd rád? dal hallatán azon gondolkodott, mit hagy a gyerekeire. Olyan dal hatott rá, amit életében először hallott, még fel sincs véve. Ez számomra komoly előjel.

– Akárhogy csűrjük, csavarjuk szót, mindig a közönségnél, az embereknél kötünk ki.

– Hát mit csináljak? Nem vagyok arisztokratikus beállítottságú, profetikus hajlamaim sincsenek. Az emberek között élő bluesénekes vagyok.

Kiemelt kép: Földes László Hobo (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)