– Hogyan jött a képregényírás az életébe?

– Nagyjából húsz évvel ezelőtt találkoztam Tebeli Szabolccsal, alias Brazillal, aki akkoriban már dolgozott képregényeken. A Roham magazinban jelent meg a Bürokraták című képregénye, én pedig ugyanebbe a magazinba sci-fi-novellákat írtam. Mivel világéletemben szerettem a képregényeket, gyerekként a Fülesből kivágtam és gyűjtöttem őket, szintén gyűjtöttem a Kockás magazint, és volt egy ötletem, egy Kittenberger életén alapuló alternatív történelmi steampunk-akció-kaland képregény, és megkerestem Brazilt. Ő hamar ráharapott a sztorira, és elkezdtünk együtt dolgozni rajta.

– A Kittenberger-képregény megírásánál mi volt a legnagyobb akadály, amivel szembesült?

– A képregényes forgatókönyvírás véleményem szerint nehezebb és bonyolultabb, mint a filmírás. Másfajta dramaturgiát igényel. Egy képregénynél oldalról oldalra kell haladni, és minden oldal végére kell egy cliffhanger, amivel az olvasót ráveszed arra, hogy továbblapozzon. Gyakran a képkockákat is részletesebben kell kitalálni, hiszen ezek kiragadott képek egy folyamatból, amit szerintem nehezebb megfogni, mint egy gördülékeny akciót. A rajzolóval nagyon jó összhangba kell kerülni, hogy ő végül is arra a vizuális világra fordítsa, ahogy én elképzelem fejemben a világot.

– A 2020-ban megjelent Találj ki! – Hollywoodból című regényénél mi volt az alapvető inspiráció?

– A Találj ki! – Hollywoodból az egy közös projekt volt, igazából felkérésre készült. Enner Patríciának, a Betűtészta Kiadó vezetőjének volt már egy Találj ki! könyve, aminek a szabályai hasonlóak voltak. Több író írja ezeket a történeteket, jelen esetben nálunk négyen: Turbuly Lilla, Mészöly Ági, Szélesi Sándor, valamint én. Ennek a formátumnak az a lényege, hogy minden írónak van egy saját karaktere, saját hangja a regényben, és a történetet az ő szemszögéből írja. Az elején nagy vonalakban kitaláltuk a történetet, azután minden egyes karaktert külön-külön írtunk, majd fejezetről fejezetre adtuk tovább a cselekményt, időnként megállva, átbeszélve persze, hogy merre tart a történet, de végig tudtuk, hova akarunk eljutni. Ebben igazából az volt az érdekes, hogy minden egyes karakternek saját nézőpontot és hangot adhatunk.

– Mi az, ami a leginkább megfogta ebben a Csehov-műben (Ványa bácsi), hogy annak a történetét filmre adaptálja?

– A Ványa bácsit nagy sikerrel játsszák a Thália Színházban, és innen érkezett a felkérés, hogy vigyük filmre a darabot. Nagy könnyebbség volt, hogy a szereposztás már megvolt, ráadásul kiváló színészek személyében. Ami engem leginkább megfogott, az a darab időtlensége, valamint abszurd humora. Volt egy emlékem a Ványáról, de régről, és tudom, nemcsak nekem, hanem másoknak is egy lassú, mélabús, érfelvágós darab képe él az emlékeiben. Miközben Csehov eredetileg vígjátéknak szánta a Ványát. A darabot megnézve engem legfőképp az abszurditása kezdett érdekelni, valamint az a kihívás, hogy szabad adaptációt készíthetünk, és magyar közegbe helyezhetjük ezt a látszólag ízig-vérig orosz vidékre írt drámát. Ez azért is volt fontos, hogy így megmutatható, hogy a Ványa bácsi örök érvényű üzenettel bír, és a története bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet. A végeredményt látva talán sikerült.

– A Ványa bácsi után mi a következő produkció, amire számíthatunk?

– Több munkán is dolgozom, van, ami publikus, és van olyan is, ami nem. Az biztos, hogy készül a Kittenberger-sorozat lezáró epizódja, a 4. rész, Hullócsillag címmel. Nagyon szeretnénk még idén megjelentetni, és ezzel feltenni a koronát erre a Magyarországon egyedülálló sorozatra. Egy tévéfilmen és egy játékfilmen is dolgozom, de ezekről már babonából is csak  akkor, ha már gyártásba kerülnek.

Kiemelt kép: Kun-Béres Anikó társíró, Somogyi György forgatókönyvíró, Helmeczy Dorottya producer és Fazakas Péter rendező (b-j) a Ványa bácsi – Buborékkeringő című televíziós játékfilm sajtó- és stábvetítésén a Corvin moziban 2025. január 13-án (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)