Az idei év nálunk a kertről szólt. Idén először palántáztunk veteményeztünk, küzdöttünk, majd arattuk a terményt családi körben. És végre azt éreztük, hogy utolértük a saját életünket. Ugyanis az asszonnyal beleszülettünk egy fogalomba, majd annak jelentésmezejében nőttünk fel.
Ez a fogalom a Tündérkert. Székelyföldön még Ceausescu Romániájában is úgy tudtuk, úgy hittük, hogy mi a Tündérkertben élünk, Isten tenyerén.
Szerencsés az a nemzet vagy nemzetrész, ami így tud nézni a szülőföldjére.
Éppen ezért érezhetem azt, hogy a kert az egyik legfontosabb kulturális téma. Hál’ Istennek, egyre erősödik egy mozgalom a Kárpát-medencében. Oszlopos tagjai, Kovács Gyula pomológus, Ambrus Lajos író és Szarvas József színész jóvoltából őshonos gyümölcsfákat ültetnek, gondoznak családok, kisebb közösségek. Tündérkert-mozgalomnak hívják, mert ők még, vagy már megint tudják: a kultúra eredeti értelmében jóval tágabb fogalom, mint ahogyan mi ma értjük. A „colere” és annak képzett alakváltozatai eredetileg elsősorban a megmunkált természetet, a föld művelését jelentették, Cicero már a lélek műveléséről beszél, ez hagyományozódott az olasz humanisták közvetítésével a mába. No de nincs az a tágasság, amiben ne tudna irányt mutatni egy kis költészet, a Tündérkert költői kép.
A tündérkerti pomológia jóvoltából új fogalmat tanultam az idén: kertember.
/
Ilyen kertemberré gyúrjuk fel magunkat, vagy ha úgy tetszik: doktorálunk az élet akadémiáján. Tavaly ősszel elültettünk száz őshonos gyümölcsfát, idén tavasszal a magasított ágyásainkat is összekalapáltam.
Kapcsolódó tartalom
Kertember-jelöltként hétvégenként a gyümölcsfáinkat gondozgattam, kaszáltam a sorközt, tákoltam a veteményesre tervezett rovarhálók állványzatát. Enyém a hardver, tied a szoftver, mondogattam a feleségemnek, a vetésterv az ő felelőssége volt. Én csak a vadparadicsomhoz ragaszkodtam, ő asszonyi bölcsességgel ingatta a fejét. Mit mondjak, igaza lett. Ne ültessenek vadparadicsomot a kert közepére.
Az elmúlt hónapok során egy nagyon fontos verejtékes tanulságot kiizzadtam a magam számára: a kert – legyen az haszon- vagy dísznövényeket tartalmazó, bármilyen kert – az a hely, ahol annak is van következménye, ha valamit megcsinálsz, és annak is, ha valamit nem csinálsz meg. A kertember tehát a következmények világában él. Ugyanakkor azt is tudja, hogy minden következménnyel a véges emberi ész nem tud számolni, bármikor beüthet a matatós ménkű, vagyis végső soron mindannyian a Teremtő kezében vagyunk. A kertembernek nincs szüksége istenbizonyítékra, abban él.
Ezért az egyik legfontosabb kulturális témánk a kert. Merthogy – úgy érzem – az Édenkert után mintha a Tündérkertet is elveszítenénk.
Meggyőződésem, hogy ez visszafordítható, de csakis akkor, ha nagyobb rangot, hangot és súlyt kapnak a kertemberek. Az Édenkertbe aligha mehetünk vissza – de a Tündérkertet még megmunkálhatjuk, hogy az utánunk jövőknek is lehessen tartalmas életük Isten tenyerén.
Békés új esztendőt kívánok mindenkinek!