Idén a nagy presztízsű Petőfi-díjat Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd és Mircea Dinescu román költő kapta. A Petőfi-díjat olyanoknak szokás adni, akik – a hivatalos indoklás szerint – az elmúlt évtizedekben kiemelkedően sokat tettek a közép-európai népek szabadságáért. A múlt idő kissé becsapja az embert. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy lezárt múlt hőseit ismeri így el a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és a MOL Nyrt., miközben idei díjazottunk, Mircea Dinescu esetében éppen az ellenkezője igaz. Ennek bizonyításaként engedjék meg, hogy elmeséljem az én Dinescum történetét.

A szabadságharcosok egy kicsit megváltanak bennünket, kevésbé harcosokat, hogy finom legyek, és ez különösképpen igaz ránk, vagyis Mircea Dinescura és rám, pedig tudomásom szerint életünkben csak az idei díjátadón találkozunk személyesen először.

Kezdjük egy kinyúlt pulóverrel. Kezdjük azzal a pillanattal, amikor először láttam Mircea Dinescut. 1989 decemberét írtuk. Az Advent az addig megszokott módon indult: nem volt semmi az üzletekben, rendszeres áramszünetek alatt testvéreimmel gyertyafénynél írtuk a házi feladatot a Román Szocialista Köztársaság kellős közepén Székelyföldön színmagyar környezetben. Tél volt és csend és hó és halál. Vörösmarty Mihály – Petőfi mentora, atyai jóbarátja, szellemi elődje – így folytatja: „A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.”

Vörösmarty az „Előszó” című poémáját akkor vetette papírra, amikor a díj névadója, Petőfi Sándor már valószínűleg halott volt, a szabadságharcunkat leverték, kegyetlenül megtorolták. 1850 körül fogalmazta meg így rosszkedve telét. És száz év múlva ez a tél tért vissza Közép- és Kelet-Európába, Magyarországra és Romániába, majd lett egyre keményebb, ridegebb évtizedeken át. Olyan tél ez, amin nem süt át a nap melege, olyan tél, aminek nem hiszed tavaszát, indokolt a megélt többesszám, rosszkedvünk tele.

És most pontosítanék: eddig úgy tudtam, hogy ezt a verset Vörösmarty írta, de amikor a laudációra készülvén Dinescut olvastam napszámban, arra jöttem rá, hogy ez így nem igaz, ezt a verset, vagy legalábbis ezt a részt Mircea Dinescu írta. Mircea Dinescu ilyen verseket írt, és még ilyenebbeket, amiket én nem olvastam abban a halálos télben. Egyrészt azért, mert nem tudtam románul. Másrészt azért, mert mire megtanultam olvasni, addigra Mircea Dinescut nagyjából betiltották, ellehetetlenítették, mert ilyen és még ilyenebb verseket írt. Mircea Dinescut vegzálták a kommunista erőszakszervezetek, többek között azért is, mert a Libérationban elmondta, milyen is a bánatos Öregisten tele nálunkfelé, a Vasfüggöny boldogtalanabbik oldalán. Ama 1989 adventjének idején éppen házi őrizetben volt, ha minden igaz, a verseit testvéreimmel gyertyafénynél már csak ezért sem olvashattuk. Nem szerepelt a tankönyvben, nem láttuk a könyveit a könyvesbolt kirakatában.

Aztán eljött a vakáció, és nem értettük, hogy miért nem megyünk szokás szerint nagymamámékhoz, miért tartanak otthon bennünket a sugdolózó felnőttek. Valami éppen történt, történésben volt, történült. Egy napon a tágabb família gyermekeit egybeterelték keresztapámékhoz, nekik volt a legnagyobb képernyőjű tévéjük, fekete-fehér, a férfiak a város határában védtek bennünket a „terroristáktól”, mi pedig a tévében néztük, hogy valami éppen történik. Édesanyám szinkronfordított, gyermekkorában Nagyenyeden többnyelvű környezetben ráragadt a román nyelv, ott állt a kamerák előtt kinyúlt pulóverében egy férfi, próbálta megfogalmazni, hogy mi az a valami, ami történik. Ő volt Mircea Dinescu, akiről ma már tudom, hogy előtte is, utána is ezt fogalmazza, mert mi más történne, a szabadság történt, történik, ez a legfontosabb közös tapasztalatunk, hogy a szabadság nem állapot, nem csak úgy van, a szabadság mibennünk és általunk történül.

Mircea Dinescu tehát először édesanyám hangján szólalt meg. Azon a hangon, amin Petőfi és Vörösmarty is, talán ezért is tekintettem úgy rá világéletemben, mint aki a „miénk”.

Ugorjunk egy nagyot az időben, érjünk el 2018-ig, annak a Romániának a százéves születésnapjáig, aminek Dinescu és én is állampolgára vagyunk. Akkortájt jelent meg a Kéket kékért című regényem román fordítása, annak a könyvemnek, amit Dinescu eljövetelének előidejéről írtam. Fontosnak tartottam, hogy megjelenjen románul egy román kiadónál, mint ahogyan az is fontos volt számomra, hogy a centenárium környékén bemutassuk Bukarestben, így hát a kiadó meghívására elrepültem oda. A bukaresti Magyar Kulturális Intézetben laktam, ha úgy tetszik, akkor anyamagyar színekben gardíroztak egy olyan ország fővárosában, aminek állampolgáraként születtem, de soha nem éreztem hazámnak, a fővárosát sem ismertem. A könyvbemutató után bukaresti román értelmiségiekkel beszélgettem, nagyokat sóhajtoztak, hogy milyen jó nekünk, magyaroknak, mert olyan kormányunk van, ami miatt még az is hazaként szereti Magyarországot, aki nem ott született – ők is szeretnék hazaként Romániát, de egyre illékonyabb, megfoghatatlanabb, egyre inkább úgy van, hogy nincs, pedig nekik igényük lenne rá. Nem tudtam, mit mondjak nekik.

Másnap még sok idő volt a repülő indulásáig, a Magyar Kulturális Intézet vezetője meghívott ebédelni. Egy Lacrimi și Sfinți (Könnyek és Szentek) nevű vendéglőbe mentünk, néztem az étlapot, csupa vers minden fogás, elképesztően jól főztek. Na, mondom, hazaérkeztem, ez a kié.

Hát a Dinescué, mondta az idegenvezetőm olyan természetességgel, mint ahogyan a szomszédjában lakó falutársról szokott beszélni az ember, és nem kellett megmondania, hogy melyik Dinescué.

És ez számomra Dinescu legutolsó hangja: a megművelt föld, a saját terményből készített finom étel hangja. Annak a teremtett életnek a hangja, ami miatt elhiszem, hogy a Duna Virtuális Köztársasága lehet Közép- és Kelet-Európa nemzetei közös szabadságának kerete. Hát ezt üzenem 35 évnyi saját szabadságunk után a bukaresti értelmiségieknek. Nagyjából ennyi egy emberöltőnyi tanulság.

Áldott Karácsonyt mindenkinek!

A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: GettyImages)