Harminc öt évvel ezelőtt sietősen papírra vetett naplójegyzeteket olvasok. Napra pontosan 35 évvel ezelőtt, 1989. december 15-én Temesváron az a fiatal református lelkész, akit akkorra már hosszú ideje vegzáltak a román kommunista diktatúra erőszakszervezetei a saját püspöke feljelentése okán, ezt írja a naplójába: „Felkeltünk nyolc óra körül, reggeliztünk, reggeli tennivalók. Ilonka szólt, hogy emberek vannak az ablak előtt. Kinéztünk az ablakon, néhány emberrel szóba álltunk. Mondták, hogy állnak, várnak.

Főleg távolabb az ablakoktól, a túlsó oldalon. álltak emberek, egyenként, laza csoportokban, főleg a túlsó járdán. Amikor kinyitottuk az ablakot, néhányan felbátorodtak, odaszaladtak, kérdezték, hogy vagyunk – megnyugodtak, hogy látnak, tehát még nem történt semmi. Hívek, asszonyok, idős emberek.”

Kicsivel később, folytatom az idézést: „Még egy nagy ablakjelenet (talán ezt közvetlenül megelőzően): Keresztbe az egész utcát betöltötték az emberek. Élelmet adtak fel: tejet, felvágottat; vekniket dobtak be, táskát, zacskót adtak be, citromot Editnek (állapotos), egy doboz multivita kínai glükóz – többen elmentek az üzletbe, újabb szállítmányok, – narancs.

– Örvendtünk, de féltünk is fogyasztani, nehogy mérgezett ételt adjanak.

– Ezt követően már hozták folyamatosan az élelmet, sok húst – románok is – némelyek csak a nagyajtón adták be, kézfogással, és már mentek is.” Majd később, idézem: „– Ebéd után visszaszivárogtak a reggeli hívek: csak nem bíztak abban, hogy a kilakoltatás elmarad.

– A munkából jövet, újabb kíváncsiskodók csatlakoztak.

– A koradélután még szép volt. Ezután kezdett sűrűsödni a hangulat (…)

– Ahányszor az ablakhoz mentem, ezen a napon Edit is velem jött, többnyire őt is hívták

– Kb. óránként mentünk az ablakba – szövegeim tájékoztató jellegűek voltak R és M (…) – Ámulat, hogy: »feltámadott a tenger«”

Este:

„Népes vacsorai társaságban, a konyhában. Morajlott a tömeg – egyszer csak hangosabbá vált – felfigyeltünk. Az őrök jelentették lélekszakadva, hogy kinn van a polgármester egy küldöttség élén – nem akarják beengedni – csengettek – az irodán is volt egy társaság, közülük jött be egy – A velem lévők tanácsára közbeléptem, h. engedjék be. Sötét volt, kinyitottam az ablakot, zúgott, hurrogta a tömeg a küldöttséget, akik az utca elejére szorultak, útjukat állták – fenyegető volt a helyzet, testi épségükre is nézve. Elkeseredetten érveltem, hogy engedjék be: a dialógus minden helyzetben tanácsos – féltettek tőlük – kiáltozták:

Ne engedjem, ne álljak szóba velük! Mincinoşi! Úgyis hazudnak – mindig hazudnak…(…)

– Moţ a megalázott hatalom kompenzatív arroganciájával jött az erdő felől: mi van itt, mi történik

– Kilakoltatásom ügyét ismertettem, s a határidőt

– Ő nem tud róla, biztosít, hogy az ő fennhatósága alatt áll a város, és ilyesmire nem készülnek

– Ismertettük a bánásmódot, mely mást bizonyít

– Mint aki komolyan vesz, kérdezte és jegyezte panaszainkat orvoslás végett:

– Soroltuk: ablakok betörve, élelem, tűzifa, az orvost nem engedték be (feleségem
állapotos)”.

Valahogy így kezdődött az a történet, ami már nem Tőkés László személyes szabadságharcának a története. És ami már nem csak református, nem csak magyar, sőt, nem is csak román történet.

Vérvalós közép-európai történet, világot megrengető hullámokkal. Mi, magyarok a világtörténelemben elég sokszor keltettünk pillangóhatást. Az egyik miatt mai napig harangoznak délben hálából a kereszténység védelméért.

A másik a totalitárius diktatúrák elleni hősies szembeszegülés szimbóluma. Európa és a nyugati civilizáció mai napig a magyar ‘56-on keresztül érti meg a szabadságharcot. Erről a ‘89-es temesvári történettel viszont méltatlanul bánunk. Nem csak a világ, hanem a románok és mi, magyarok is.

Tőkés László olyan időben állt ki az igazáért, állt ki az igazunkért, amikor a többség elbukott. Azok is, akik később – a kommunizmus bukása után lett kommunistaellenesek – pálcát törtek felette.

Tőkés László története azért kényelmetlen és szembesítő erejű, mert arra emlékeztet mindannyiunkat:

akkor is van választási lehetőségünk, akkor is választhatjuk a jót, amikor a többség szerint nem élünk döntési helyzetben.

A temesvári parókia körül Tőkésék védelmében élőláncot formáló egyszerű emberek tömege ellenben arra figyelmeztet, hogy a személyes szabadságod nem külső erők függvénye, hanem benned lakozik.

Tőkés László istenes emberként bebizonyította, hogy nem a hatalmasok döntenek rólunk fölöttünk. Fölöttük is van hatalom, aki erősebb, mint bármelyik diktátor. 1989 decemberének pár napja azt mutatta meg nekünk, hogy a szabadság nyelveken beszél, és annál erősebb a hangja, minél több nyelven szólal meg.

A sors kegyelméből megadatott nekem, hogy éveken keresztül dolgozhattam Tőkés László közvetlen munkatársként, tehát ha valaki, én csak tudom, hogy emberből van, annak is nehéz, a nagy embernek minden erényével és hiábájával. Éppen ezért tudom, hogy ő nem percemberként volt jókor jó helyen. És hogy ma is az a hős, akinek az igene igen, a nemje pedig nem.

És ha bárki megszólal, aki felnőttként részese volt az én gyermekkorom súlyos történelmi próbatétele idején, akkor az első kérdésem akaratlanul is az: te hol voltál 1989 előtt és mit tettél azért, hogy a közös sorsunk jó irányba változzon? Ez a huszadik század második felének a jövőkérdése. Ennek a jelenében élünk most. Ezért kell feltennünk magunknak is minden áldott nap a kérdést: mit teszünk annak érdekében, hogy a gyermekeinknek jobb élete lehessen. Mert csak így tudunk majd tiszta lelkiismerettel az unokáink szemébe nézni.

Ezt tanítja nekünk Temesvár ‘89.

Kiemelt kép: Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédet mond Temesváron, a regionális vállalkozásfejlesztési központban a jubileumi emlékesten 2014. december 17-én Fotó: (MTI/Koszticsák Szilárd)