A kisfiú szája sírásra görbült. Úgy érezte, hogy már végtelen idő óta keresi édesapját, akivel bújócskát játszana, és nem találta, pedig ő kérte az apukáját, hogy most úgy bújjon el, mint még soha. Kicsordult az első könnycsepp. Lehetséges lenne, hogy ez a keresés hasztalan? Az édesapa pedig közben rejtekéről figyelte a fiát. Tudta, hogy kire várakozik ott a függöny mögött, tudta, hogy nem valaki olyanra vár, aki nincs ott, ő a fiára vár.

Keresés, várakozás. Talán, így az adventi időszak elején sokkal ismerősebb és személyesebb lehet számunkra ez a két kifejezés, hiszen mi vagyunk, akik keresünk, és mi vagyunk a várakozók. Keresőlények vagyunk. Többek közt válaszokat keresünk olyan alapvető létkérdésekre, amiket csak az ember tud feltenni, hogy miért élek ezen a földön? Miért születtem ide? Hogyan lehetek boldog? Vagy miért vagyok beteg? Vagy mit tehetek azért, hogy végre szeressenek, vagy végre én tudjak jól szeretni másokat?

És ha az ember sokáig nem talál válaszokat a keresett kérdésekre, akkor feladja a keresést, és hozzászokik vagy inkább beletörődik abba, ami van.

Abba, hogy a keresés hasztalan, nincsenek válaszok. És az ember várakozó lény. Várunk arra, hogy végre ránk találjon a szerelem. Várunk arra, hogy végre legyen egy jó állásunk, várunk gyógyulásra, várunk elismerésre, vajon az, akire vagy amire várunk, eljön egyszer, vagy az emberi sors a hasztalan várakozás?

A bújócskázó kisfiú tudta, hogy kit keres, és bár nem találta, de ott belül, a szíve mélyén egészen bizonyos volt abban, hogy olyan nincs, hogy apa nincs. Az édesapja pedig, aki várakozott, hiába nem találta meg még a fia, de egészen bizonyos volt abban, olyan nem lehet, hogy őt a fia ne találja meg. Azt hiszem, ez segíthet nekünk abban az emberi tapasztalásban, ami a keresés és a várakozás. Az a bizonyos és biztos tudás, hogy az én várakozásom és keresésem nem hasztalan.

Az adventi időszak abban segíthet nekünk, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy amire várunk, amire készülődünk, az advent végi ünnep, a nagy ünnep, az inkarnáció, a testet öltés, az Isten emberré lételének ünnepe, az már egyszer megtörtént, és ami megtörtént, arról nem lehet lemaradni. Csak egyféleképpen, ha nem válik személyes élményemmé, megtapasztalásommá az, hogy

nem hiába keresem az Istent, mert ő megtalálható, és nem hiába várakozok rá, mert ő eljön, ahogy megígérte.

Az édesapa látta fia kicsorduló könnycseppjét. Hűha, ennek fele sem tréfa, gondolta magában. Legszívesebben kitört volna rejtekéről és magához ölelte volna gyermekét, de mégsem ezt tette. Megzörgette a keze ügyében lévő partvisnyelet, a kisfia felkapta a fejét a zajra, szemében újra a remény tüze kezdett égni. Óvatos léptekkel elindult a függöny felé. Arcán egyre szélesebb lett a mosoly, a megtalálás mosolya.

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

A Lelki percek előző részei itt tekinthetők meg.